A ZARÁNDOK NAPLÓJA

A Lágymányosi-híd budai hídfőjénél, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik alattunk, ha a rakpartra szeretnénk menni, a kereszteződésben reggelente áll egy koldus. Nem árul ő semmit. Nincs a kezében Fedél nélkül, sem Flaszter, nincs mai vagy tegnapi Metropol, és táblácskát sem tart az orrunk elé, hogy felhívja a figyelmünket siralmas anyagi helyzetére. Ám mégis van egy árucikke, valami, ami komoly bevételt hoz a konyhára: a mosolya. Minden autósra és motorosra, aki elhalad mellette, vagy megáll egy percre a piros lámpánál, derűsen rámosolyog. És ettől a mosolytól a napi ügyekkel teli autókba kis derű költözik, picinyke jó érzés. Ezt pedig mindenképpen meg akarjuk hálálni. Kevéske apróval. A koldus pedig megköszöni, és mosolyog tovább, mert mindegy neki, hogy tíz forintot kap vagy százat, és az is mindegy, ha nem kap semmit, sőt az is, ha észre sem veszik. Mert mosolya nem a pénzért van, hanem önmagáért, ez a mosoly belülről fakad, ezért hat ránk, átragad ránk, s magunkkal visszük oda, ahova éppen megyünk.

Néhány napja nem látom koldulni. Remélem, meggazdagodott.

Aki nem fejlődik, az visszafejlődik. Aki nem tanul folyamatosan, az folyamatosan felejt. Egy életen át tartó edzéstervet írt nekünk elő az univerzum. Vagy írtunk elő magunknak mi magunk.

Elegem volt. Elegem abból, hogy minden hónapban hat kiló csekket kell feladnom. Abból, hogy a havi törlesztő csak folyamatosan emelkedik. Elegem volt gyerekeim kamaszkori szemtelenségéből, akik ráadásul úgy hallgatják a tuc-tuc zenét, hogy még az asztalon lévő tál leves is rezonál tőle. És még a rendőrökből is elegem volt, akik olyan ügyesen bújtak el a bokor mögé, hogy nem vettem őket észre, amikor gyorshajtottam. Pont jókor jött az ötlet egy barátomtól, hogy próbáljunk ki valamit: bízzuk rá magunkat az univerzumra. Adjuk át az irányítást a véletlennek vagy a sorszerűségnek, a magasabb tudatnak, vagy ahogy tetszik.

Elhatároztuk, hogy leutazunk Pécsre három napra úgy, hogy itthon hagyunk pénzt és bankkártyát, s a telefont is csak vészhelyzet esetére visszük magunkkal, hívni senkit nem szabad. Ha barátba, ismerősbe akadunk, tőle kérhetünk segítséget, de felkeresni, vagy mint említettem, felhívni valakit – tilos. A feladat és a cél: valahogy túlélni a három napot. Ruhákat is csak a legszükségesebbeket vittük magunkkal: nem volt nálunk sátor sem hálózsák, csak fogkefe és váltóalsónemű. Lesz, ami lesz. Kelenföldön megváltottuk a retúrjegyet, s három óra múlva már lenn is voltunk Pécsen.

A várost láthatóan nem érdekelte az érkezésünk, élte mindennapi életét. Nyár eleje volt, szent Iván nap. A város tele fiatallal, akik a Széchényi téren gyűltek csapatokba, a Misina-tetőn ott ágaskodott a büszke adótorony, a sétálóutcákon rengeteg ember, vidám hangzavar, finom ételek illata szállt. Elkezdtük a tekergést. Felsorolhatnám, hogy hová mentünk, mit csináltunk, milyen élményekben volt részünk, hol aludtunk (bele is kezdtem, de aztán kitöröltem), de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a céltalanság, a lődörgés, a mindegy mit csinálunk és mennyi ideig, teljesen leszippantotta az energiáinkat. Menjünk, és nézzük meg a Vasarely Múzeumot? Menjünk… Nézzük meg a székesegyházat? Menjünk… (Aztán vagy beengedtek, vagy nem.) Agyunk, mozdulataink, gondolataink pillanatról pillanatra lettek egyre fásultabbak, aztán azt éreztük, már másnap délután, hogy ebből elég, ezt nem akarjuk tovább csinálni. Átéltük a céltalanság, a semmittevés legkilátástalanabb pillanatait, tetézve azzal, hogy pénztelen-otthontalan lévén eddig számunkra ismeretlen szinten váltunk kiszolgáltatottakká. Egy ideig élveztük az emberek megrökönyödését, akik vagy hittek nekünk vagy nem: látták jó minőségű ruháinkat, de sokan nem akarták elhinni, hogy nincs pénzünk. Vagy elhitték ugyan, de nem adtak semmit. Gondoltunk rá, hogy koldulni kezdünk, de igazából azt akartuk (régi reflexek…), hogy megdolgozzunk valamiért, egy tányér ételért legalább. Egyszer olyan éhesek voltunk, hogy bementünk maradékot enni egy Mekibe. Annyira szégyelltem magam, hogy inkább megvártam a többieket az ajtó előtt. Ők sem ették degeszre magukat. Megszokott életünk árucikkei, egy csésze kávé vagy egy sportszelet vált teljességgel elérhetetlenné: a pénz, minden fillér értéke sokszorosan felértékelődött, mint ahogyan felértékelődött az értéke egy eldobott és ép állapotban lévő – visszaváltható – sörösüvegnek is.

Nem volt tehát célunk, nem akartunk eljutni sehová – és pont azt kaptuk, amit elvártunk: semmit. Persze történtek velünk dolgok, találkoztunk kedves emberekkel. Valakivel, aki éjszakai szállást adott és zsíros kenyeret, másvalakivel, aki fagyival kínált meg bennünket. Nem arra fókuszáltunk, hogy haladjunk a világunkban, hanem arra, hogy elteljen az idő, s túléljük valahogy a vonat indulásáig tartó kirándulást.

Azóta másképp nézek a csekkekre és a havi törlesztő részletekre és konfliktusokra és nehézségekre és csalódásokra. Úgy tekintem ezeket a helyzeteket, mint egy edzésprogramot, ami ahhoz kell, hogy olyanná formálódjam, amilyennek azt elhatároztam. Szó szerint a magam kezében vagyok. Edzés. Ahol a versenyző, az edző és a versenybíró is én vagyok.

De mi az értelme az edzésnek verseny és mérkőzés nélkül? Mire ez a nagy hajtás? Mire készülök?

A világ annyi, amennyit belőle műszerekkel ki tudunk mutatni.  Így a világ megismerése a műszerek érzékenységének a függvénye. 

Gomolygó, szürke felhő lebbent a magasba, ahogy Áron, a kutatóorvos, egy egészségeset szippantott cigarettájából, s kissé csücsörítve száját hosszan, élvezettel, kifújta a füstöt. Rám nézett, kérdezett, s én olyan szívesen válaszoltam neki a régi könyvekkel megrakott könyvespolc előtt ülve, mintha apám helyett apám lenne. Felesége friss süteményt és kávét hozott, és egy „ha kérsz még valamit, szólj” –al a konyhába sietett.

Szerettem Áronnal beszélgetni, mert férfidolgokról tudtunk férfi módjára vitatkozni, s ha homlokegyenest más volt valamiről a véleményünk, egymás iránti tiszteletünk attól semmit sem változott. Mondatait akár azonnal nyomdába lehetett volna küldeni, mert olvasott, intelligens, sokat látott ember lévén pontosan fogalmazott, s bár néha olyan idegen kifejezéseket használt, amiket még sosem hallottam, készségesen lefordította azokat magyarra, ha kértem. Szerettem azt a fajta következetességet, ami talán érthető egy orvostól, aki, amíg nyugdíjba nem vonult, vegyületek hatóanyagait kutatta, s azok betegségre, betegre gyakorolt hatását figyelte meg.

Sok oka lehet, de talán a munkája is komoly szerepet játszhatott abban, hogy Áron megrögzött ateista. Amikor spiritualitásról, ezoterikáról volt szó, lábait és kezeit teste előtt szorosan keresztbe fonta, sündisznóállást vett fel, száját összeszorította, s véleményként sokszor csak értelmezhetetlen hümmögést hallatott.  Imádtam ezért, mert ebben következetes volt, és a világot végtelenül leegyszerűsítette: műszerekkel mérhető dolgokra.

„A világ annyi, amennyit belőle műszerekkel ki tudunk mutatni – mondogatta –, így a világ megismerése a műszerek érzékenységének a függvénye.”

Egy nap kutatásairól beszélgettünk. Óriás magyar gyógyszercég alkalmazottjaként évtizedeket töltött laborokban és kísérleti osztályokon, sok, ma ismert gyógyszer kifejlesztésében játszott komoly szerepet. Rengeteg konferencián, tudományos megbeszélésen vett részt, előadott külföldön és itthon egyaránt, s publikált, ahogy az egy kutatóhoz illett s illik.

–  A legizgalmasabb pillanatok a végső stádiumba került gyógyszerekkel való kísérletezés volt. Ilyenkor nekünk, kutatóknak, a lehető legtávolabb kellett lennünk a kísérlet helyszínétől. – kezdett bele a beszélgetésbe, mikor kutatási sikereiről kérdeztem.

–  Miért? – kaptam fel a fejem – ez olyan, mintha az anya nem lenne jelen saját gyereke születésénél!

– Az a helyzet, hogy amennyiben a kutató túl közel van a kísérlet színhelyéhez, az befolyásolhatja az eredményt.

– De hogyan? Belenyúl a kísérletbe? Megváltoztatja az eredményeket?

– Frászkarikát! – kiáltotta, s hosszan megszívta cigarettáját. – A kutató is ember. Ha túl fontos számára a kutatás sikere, az befolyásolhatja a mérési eredményeket. Egy gyógyszernek objektíve kell hatnia, nem azért, mert aki kifejlesztette, az hisz benne.

– Áron, te most viccelsz.

– Nem. Teljesen komolyan beszélek.

– Azt mondod, hogy egy személy jelenléte befolyásolja egy kísérlet végkimenetelét?

– Azt mondtam, hogy befolyásolhatja.

– És ez mérhető?

– Talán. De ezt is számításba kell vennünk.

Hirtelen olyan jó érzésem támadt, mint egy kiscsikónak, akit a lovászok kiengedtek rohangálni a szabadba. „Akkor van értelme – nyugtáztam – van értelme hinni a tanítványaimban, a munkatársaimban és a munkámban, van értelme az imának és a szurkolásnak. Amikor a tv előtt ülve szurkoltunk az olimpián, az tényleg segített sportolóinknak. Ezért könnyebb hazai pályán játszani egy csapatnak, mert a szurkolók buzdítása kihat a végeredményre. Mert amit érzünk, és amiben hiszünk, az hat. S minél intenzívebb ez az érzelem és hit, annál inkább. Talán nem mérhető, de számításba kell venni.”

– Áron! Te számításba vetted már Istent?

– Nincs isten.

– De ha rátalálnánk valahol az univerzumban, ahol, tegyük fel, szuperszámítógépek között ülve irányítaná a világot, lenne neki súlya, tudata, vagyis mérhető lenne, akkor elhinnéd?

– Talán. Attól függ, megbízható-e a műszer, ami a mérést végzi.

– És mitől megbízható egy műszer?

– Attól, hogy megmérjük, hogy jól mér-e.

Hogyan mérhető a szerelem? Az akaraterő? A kitartás? Van rá műszer, amellyel kimutatható? Vagy ezek is csupán vegyületek a szervezetben, amelyek steril körülmények között is létrehozhatók, ha megfelelő molekulát egyesítünk megfelelő molekulával? Hirtelen, futó rossz érzéssel, eszembe jutott az a film  (Mátrix), amely alaposan felbolygatta az életemet, mert azt gondoltam, igaz is lehet, amiről szólt. Az Építész mondta benne: „…már beindult a láncreakció, a biokémiai folyamatok jelzik, hogy születőben van egy érzés, ami az ésszerűség gyors kiiktatására hivatott. Egy érzés, amely háttérbe szorítja az egyszerű és logikus tényt…”

Csupán biokémiai folyamatok összessége lennénk? Ó… Akkor a lelkesedés, vagy akár a félelem miként lehet ragadós? Repülő  molekuláink vannak?

A test a lélek színpada. És az értelemé is a tréningteremben. Ezért kell lelkünket és értelmünket folyamatosan treníroznunk. No és persze karban kell tartani a színpadot is, a testet.

 Mivel a tréner egész testével tanít, egyáltalán nem lényegtelen, hogy néz ki. Nem arról beszélek, hogy trendi legyen és illatos, hanem arról, hogy megjelenése összhangban legyen önmagával, és azzal, amit tanít.

Született egy önképem, még amikor sportoló voltam. Bár tudom, hogy azt az ideát sosem fogom már elérni, mégis sokszor megkísérlem, hogy legalább megközelítsem. Kocka hasam nem lesz már, mint ahogyan tiszteletreméltó bickóm sem, mert nem edzek napi kettőt, mint versenyző koromban. Ám, mint említettem, a kép itt lakik a fejemben, s az elhatározás pedig valahol bennem, hogy törekedjek rá legalább, hogy úgy nézzek ki, mint egykor. A legvégén úgyis veszíteni fogok, de nem adom fel, s ez a „legvég”, remélem, minél későbbre datálódik…

Egy jól bevált edzésmódszerrel dolgoztam éveken át, amely a futás-mellizom-hasizom gyakorlatok Bermuda-háromszögben nyelte el a kalóriákat. Legalábbis azt hittem.

Van egy belsőkörös barátom. Ő azon kevesek közé tartozik, aki minden titkomat tudja. Csak azokról a titkaimról nem tud, amelyekről magam sem akarok tudomást venni. Tőle kaptam kipróbálásra egy hónapja egy órát, amelynek a neve a címben szerepel. Adott egy mellkasra szerelhető gumiszalagot is, rajta hüvelykujjnyi műanyagdarabbal, azt mondta, az a transzmitter, ami átadja a test üzeneteit az órának, amely méri, majd pedig mutatja az edzés folyamán, mit kell tennem a kitűzött cél (zsírégetés, fogyás) szempontjából.

Egy hónapja csatoltam fel az órát, és kezdtem el vele az edzéseket.  Csakhamar kiderült, hogy jól megszokott, régi gyakorlataim semmit nem érnek, vagy olyan intenzitással végzem őket, hogy nem a kívánt hatást érem el velük:  zsírégetés helyett általános erő-állóképességet fejlesztek. Ki kellett dobnom edzéselemeket, s fel kellett vennem, ki kellett találnom újakat. Ez néha zavart, néhányszor dühített. Mérges voltam. Az órára.

Aztán eljött a behódolás pillanata, amikor elhatároztam, hogy nem okoskodom tovább, és átadom az irányítást az órának. „Ő” tudja, mit kell tennem, ő a tréner. Ha nem jön be, amit mond, visszaadom a gazdájának.

Bejött.

A mi dolgunk a tréningteremben hasonlít ennek az órának a munkájához. Látjuk, hogy mit kell tennie a tanítványnak, hogy a kívánt célt elérje. Látjuk, hogy a munkavégzés intenzitása elég-e a kívánt cél eléréséhez, és ha nem elég, azt is tudjuk, hogy mit kell tenni másképp, hogyan kell dolgozni, és azt is, mennyit.

Sokszor mérgesek ránk, mint én az órára, a tanítványok legszívesebben lecsatolnának, ám ha elfogadják tanácsainkat, gyakorlatainkat, meglátásainkat – fejlődnek.

Néha irigyeltem az órát. Nem érdekelte, hogy szeretem-e vagy utálom “őt”, még csak az sem érdekelte, hogy elvégzem a feladatot vagy sem. Ő mért, számokat mutatott, ajánlásokat tett – a cél érdekében. Hogy elérem e a napi edzésprogramot vagy sem, hidegen hagyta.

Nekem is ilyennek kellene lennem a tréningteremben? Ilyen „szívtelennek”? Objektívnek?

Tudom, hogy nincs befejezve a gondolat, de ide olyan általános hablatyot tudnék csak írni, amit nem akarok. inkább azt írom, ami van. Négy szó jut az eszembe:

“Attól függ”. “Nem tudom”.

Minden tréning premier. A tanítványaidnak legalábbis ezt kell érezniük. Hogyan várhatnád el tőlük, hogy élvezzék a képzést, ha te magad unod? 

„A bolond lány”, a Madách Színház nagysikerű darabja volt a ’70-es években. Domján Edit volt a főszereplő. Egy alkalommal közös társaságban voltam Garas Dezsővel, aki szintén részese volt az előadásnak. Tőle tudom, hogy a darabot több mint 500-szor játszották, ami óriási szám, főleg, hogy akkor még nem volt második és harmadik szereposztás. Garas elmondta, hogy a 300. előadás után már annyira unta a darabot, hogy mikor bement az öltözőbe és meglátta a kikészített jelmezt, kiütések jöttek ki rajta, és elkezdett viszketni a teste. Ez az érzés egészen addig tartott, amíg színpadra nem lépett Domján Edittel. Attól a pillanattól kezdve szerelmes volt a színésznőbe.

Egy másik egykori ismert színész, Mensáros László mondta egyszer egy riportban: Ha unod a darabot, vigyázz: először te ásítasz, aztán a közönség.

Szintén a Madáchban voltam a gyerekeimmel, hogy megnézzük a Macskákat. Ez az egyik legrégebben futó darab a színházban. Szinte tapintható volt a színészek fásultsága a darabbal kapcsolatban. Ugyanazt éreztük, amit ők: hogy végtelenül unják a darabot. Rémes volt, nem csak nekik, nekünk is.

A 90’-es évek közepén rengeteg „Címanyaggyűjtés és ügyfélszerzés” című tréninget tartottam különböző iparágból érkező üzletkötőnek, olyanoknak, akiknek saját címanyagból kellett megoldani az értékesítést. Az első tíz képzés nagyszerűen zajlott: A résztvevők komoly üzleti sikerekről számoltak be. Aztán lassan, észrevétlenül, a tréning levezetése automatizmussá vált a számomra. Minél inkább rutinból tréningeztem, annál jobban hiányoztam belőle én. Ennek eredményeként ritkultak a pozitív visszajelzések, és persze a résztvevők üzleti sikerei is. Éreztem, változtatni kell. Bár a tréning váza azonos maradt a régivel, új gyakorlatokat, új szerepjátékokat írtam, vagyis alaposan átrendeztem a képzést. Az eredmény nem maradt el: a résztvevők ismét egy friss tréninget kaptak, ami aztán az üzleti eredményeken is meglátszódott.

Folyamatosan újabb és újabb gyakorlatokat használok fel a tréningek során. Sokszor kollégáimmal közösen, vagy akár egyedül találom és dolgozom ki ezeket, ám a tréningpiacon rengeteg olyan anyag áll rendelkezésre, ami segíthet a tréningek frissen tartásában. Én a Human-Telex Consulting irodájába szoktam ellátogatni (www.htconsulting.hu), ahol átnézhetem és megvehetem azokat a kiadványokat és videó-anyagokat, amelyek egy adott képzéshez kellenek.

A kezdő-, és záró gyakorlatok, valamint az ebéd után szinte kihagyhatatlan energizáló játékok esetén egy feladatot maximum 5 alkalommal vezetek le, aztán újabb gyakorlatokat keresek. Így gyakorlat-repertoárom folyamatosan bővül, és bármikor, váratlan esetben is, elő tudok húzni egy olyan feladatot, amely éppen az adott témakörhöz illik.

Egy képzés attól válik a számomra is izgalmassá, hogy premiert tartok. A tanítvány nem érezheti rajtam, hogy unom a munkám, még akkor sem, ha ezredszer vezetem ugyanazt a programot. Az pedig nagyon „égő”, ha egy résztvevő már sokadszor találkozik ugyanazzal a gyakorlattal.

Évekkel ezelőtt egy nemzetközi, angol nyelven zajló vezetőképző tanfolyam megtartására kértek fel. A programon negyven fő vett részt, a Mosoni-Duna partján tartottuk. Én ekkor már teljesen kihagytam a tréningekből a „képzeljük el, hogy ez az elkerített rész egy folyó, benne krokodilokkal” című gyakorlatokat. Tudtuk, hogy a szabadtéri feladatnak „vizesnek”, és igazi kihívásnak kell lenni. A már említett Human-Telex által kiadott ”50 problémamegoldó és kreativitásfejlesztő gyakorlat” című könyv 151. oldalán, a 43-as gyakorlat címe: „Tutajépítés” Mikor végigolvastuk a feladat leírását, tudtuk, hogy valami ilyesmire gondoltunk, de azt is tudtuk, hogy valamit változtatni kell rajta. A leírás (nagyon röviden) azt javasolja, hogy a kapott tárgyakból épített tutajon szállítsuk át az eszközöket és a résztvevőket a túlpartra, aki a leggyorsabb, nyer. Ám ez a csapat nem azért jött, hogy versengjen egymással, hanem azért, hogy együttműködjön. Ezért a fókuszt erre helyeztük. A résztvevőknek a kapott eszközökből egy olyan tutajt kellett összeállítani, amely elbírja mind a negyven embert, és alkalmas egy 10 km-es út megtételére a Mosoni – Dunán, amely ezen a szakaszon mély és kiszámíthatatlan sodrású.

A résztvevők fergeteges munkába kezdtek. Nekünk, trénereknek „csak” a biztonságra kellett ügyelni. (A résztvevők mentőmellényt kaptak, mi egy kis motoros hajón követtük őket.) Mikor a tutaj elkészült, a csapat elhelyezkedett rajta, majd nagy izgalmak közepette elindultak. Óriási volt a feszültség. A tutaj recsegett-ropogott, néhány kötél elszakadt a terhelés alatt, egy-két helyen bokáig ért a víz. Mikor a résztvevők megtették a távot, és nagy nehézségek árán kikötöttek, elképesztő ujjongásba kezdtek: örültek, hogy egyáltalán túlélték az utat, másrészt pedig átélték a gyakorlatban azt, amiért jöttek, és amit a munkahelyükön is elvárnak tőlük: tökéletesen működtek együtt. Feledhetetlen, nagy sikerű program volt.

Ha azt érzed a program során, változtatásra van szükség, mert a tréning nem abba az irányba megy, ahogy elképzelted, habozás nélkül tedd meg, bízz az intuíciódban. Ám persze az kell, hogy legyen alternatív gyakorlat, amihez nyúlni tudsz. Vagy improvizálj.

Egy 30 fős csapatnak tartottam értékesítési képzést. Elég lagymatagon kezdődött a program, a résztvevők pár napja éltek túl egy kirúgási hullámot. Az első szünetben észrevettem, hogy egy használaton kívüli játszótér található a terem mögött. Két hatalmas pad állt egymással szemben, egy jókora betonasztallal a kettő között. A padok közötti távolság 15 méter lehetett, az asztal a padoktól kb. 6-7 méterre. Azt találtam ki, hogy az egész csapatnak az egyik padról át kellett jutni a másik padra az asztalon át úgy, hogy senkinek nem érhetett le a lába a földre. A megoldáshoz mindent felhasználhattak, amit a szálloda kertjében találtak. A résztvevők összeszedtek mindent, a törött széktől a rozsdás vízi bicikliig, hogy megoldják a feladatot. Megoldották – és persze élvezték. Az élmény lendületet adott a társaságnak, aminek sikeres tréning lett a vége.

De mit tehetnek azok a trénerek, akik kötött anyagú tréningeket tartanak? Megkapják a tematikát és az oktatói jegyzetet, részt vesznek az oktatói felkészítésen, aztán levezetik a tréninget, amitől nem térhetnek el. A gyakorlatok adott sorrendben következnek, attól pedig egy kicsit is eltérni tilos. Ám közben mondanak személyes példákat, történeteket, használnak idézeteket, hogy az átadandó ismeretanyagot emészthetőbbé tegyék. Azt javaslatom, hogy folyamatosan cserélgessék történeteiket, mindig keressenek újabb példákat, amivel megvilágítják a folyamatokat. Kutassanak újabb idézetek és történetek után, és ahol érzik, hogy ellaposodott a program, ott – a keretek között – mindenképpen változtassanak.

Ferenc a képzések aktív résztvevője volt.  Ismerte az összes szakkönyvet, bújta a Bagolyvár kiadó összes kiadványát, naprakész vezetéselméletben és eladástechnikában egyaránt. A tréningeken mindig övé volt az utolsó szó, mindig mindent mindenkinél jobban tudott. Ha valaki okosat mondott, száját lebiggyesztette, ujjaival idegesen zongorázott az asztalon, s ferde szemmel sandított a megszólalóra. Ha nála sikeresebb munkatárssal hozta össze a véletlen, elképesztő energiákat mozgósított, hogy okosabbnak vagy eredményesebbnek látszódjék.

Ferenc egy maroknyi értékesítési csapat vezetője volt, közepes, vagy annál gyatrább eredményekkel. Munkatársai átjáróháznak tekintették az irodát, a vele való együttműködést átmenetinek. Egy induló pénzügyi céghez csatlakozott a kellő időben, s mivel a növekedés új vezetők folyamatos kinevezését követelte, ő is belekerült a kinevezettek körébe.

Egy alkalommal, egy új oktatási koncepció bevezetésekor összehívtuk a vezetőket egy Balaton-parti szállodába. A tudnivalók ismertetése és megbeszélése után, a program második napjának délelőttjén egy szabadtéri feladatot kellett a vezetőknek megoldaniuk. Előző este a csapat egy térképet kapott, ezt kellett vizualizálni, megtanulni, majd másnap, bekötött szemmel kivittük a résztvevőket a terepre, s nekik fejből, felidézve a térképen látottakat, végig kellett menni egy adott útvonalon. A csapat tagja volt Ferenc is, aki a szokásos vehemenciával vett részt a programban. Hangosan magyarázott és erőteljesen gesztikulált, hol az egyik társát, hol pedig az egész társaságot igyekezett meggyőzni arról, hogy merre kell haladni, hogy a célt minél hamarabb elérjék. A csapat órákon át kóválygott a dimbes-dombos, kis facsoportokkal borított terepen, fogalmuk sem volt arról, merre tartanak. Esélyük sem volt a célba érésre.

Egy ember tudta, hogy merre járnak. Egy ember tudta, hogy merre kellene menniük. Egy ember tudta, hogy mit kellene tenniük: Ferenc. Ám senki nem hallgatott rá. Szavai hiába töltötték be a teret, hiába hangoskodott: társai immunissá váltak a hangjára, megszokták, mint a sínek mellett lakók a vonatfüttyöt. Rá sem hederítettek.

Egy csendes pillanatban, mikor a csapat éppen korhadt szőlőtőkék között botladozott, odaléptem Ferenchez, és megkérdeztem tőle: „- Nem veszed észre, hogy te pontosan tudod, merre kell menni, de senki nem figyel rád?”

Ferenc rám meredt, mint aki nem érti, vagy inkább nem akarja érteni az elhangzott szavakat, majd lassan elfordult tőlem, tekintetét körbehordozta csapatán, száját szóra nyitotta, de aztán úgy döntött, hogy inkább csendben marad.

A tréning során többet nem hallottuk a hangját.

A tréninget követő napon, visszatérve irodájába, kérte vezetőjét, helyezzék vissza üzletkötői állományba. Két évig dolgozott üzletkötőként, a második évben országos bajnok lett.

Ferenc ezt követően lett ismét vezető. A kinevezését követő esztendőben csapatával bajnokságot nyert. Munkatársai rajongtak érte. Azt mondták, azért tisztelik, mint vezetőjüket, mert ahogy ő figyel rájuk, s ahogy ő segíti munkájukat, pontosan az kell a sikeres munkavégzéshez.

A képzések állandó résztvevője volt a továbbiakban is. Olvasta a szakirodalmat, mint régen. A tréningeken keveset szólt, de az mindig élményszáma ment.

Gazdagnak érzed magad vagy szegénynek? Mi a számodra a gazdagság? És tudod milyen gazdagnak lenni? El tudod képzelni? Vagy gazdag vagy? És ha szegény vagy, az milyen? Mi a számodra a szegénység?

Az elkövetkezőkben a gazdagság egy részéről, a pénzről beszélünk, pontosabban vele kapcsolatban végzünk el egy gyakorlatot.

Szeretnéd látni, hogyan jut hozzád a pénz? És azt, hogy miként távozik tőled?  Szeretnél szembesülni azzal, hogy milyen érzéseid vannak a „pénzezéssel” kapcsolatban?

  Cash flow

A gyakorlatot kétféleképpen lehet elvégezni. Az első, amikor egyszerűen végigolvasod a leírást, és megfigyeled az érzéseidet. Ez már ad némi információt a pénzhez fűződő viszonyodról. Izgalmasabb helyzeteket teremt, amikor csapatban történik a végrehajtás, ugyanis itt emberi viszonyok is színesítik a tapasztalatokat. A legkisebb létszám 4 fő volt, de játszottam már nyolcvan emberrel is. Játszhatják munkatársak, idegenek, ismerősök, rokonok.

A gyakorlat leírása:

Műfaj: csoportos feladatmegoldás

Körülmények: 4-80 tagú csoport

Megfelelő hely ahhoz, hogy a résztvevők körben, álló helyzetben, egy székkel maguk előtt, a szék ülőkéjével a kör felé kényelmesen elférjenek.

Eszközök: székek, pénz, óra

Lebonyolítás:

–          A játék ismertetése előtt a tréner hívja fel a figyelmet, hogy a résztvevők a játék kihirdetése pillanatától figyeljék saját reakcióikat, érzéseiket.

–          A tréner felszólítja a részvevőket, hogy helyezzenek el a széken akkora pénzösszeget, ami számukra fontos. (A trénernek nem szabad megmagyarázni, hogy mekkora az az összeg, amekkora más számára fontos, mert az már befolyásolja a részvevőket.)

–          Mikor mindenki letette maga elé a pénzt a székre, fel kell hívni a figyelmet, hogy a gyakorlat végére ezt az összeget elveszthetik, megsokszorozhatják vagy ugyanannyi lesz, mint a kezdéskor. Ha valaki a végén nyereséggel zár, a pénztöbbletet eredeti tulajdonosának visszaadni nem szabad.

–          A tréner a kör közepére áll, a kezében egy órával és kihirdeti az első feladatot.

„Az elkövetkező öt percben annyi pénzt vehetünk el a többiektől, amennyit akarunk. A feladatot szóbeli kommunikáció-, és mások akadályozása nélkül kell végrehajtani.”

Ha valaki jelentkezik, a tréner rámutat, a résztvevő bejön a körbe, és annyi pénzt vesz el székekről, amennyit akar. Ezt követően az elvett pénzt a saját székére kell letennie, majd ki kell mennie a körből. Egyszerre egy ember lehet a körben, a trénernek sorban mindenkire rá kell mutatni, aki jelentkezik. A játékidő tisztán öt perc, amit a tréner mér az órájával. Ha nem jelentkezik senki, az öt perc elteltét akkor is meg kell várni.

Ha letelt az idő, a tréner leállítja a játékot, és elmondja a második feladatot:

„ Az elkövetkező őt percben adni lehet”.  A jelentkező bejön a körbe, felveszi a székről a saját pénzét, és az annak/azoknak a székére teszi, akiére akarja, majd szó nélkül visszaáll a helyére a szék mögé. Feladat-végrehajtás, mint az előbb.

Ha letelt az öt perc, a tréner leállítja a játékot, és elmondja a harmadik feladatot:

„Az elkövetkező öt percben kérni lehet.”

E játékrészben lehet először megszólalni. A jelentkező odamegy valaki elé, és pénzt kér tőle. „Kérek X forintot” Akitől kérnek, két szót válaszolhat: „igen” vagy nem”. Alkudozni, kunyerálni nem szabad.

Ha letelt az öt perc, a tréner elmondja a negyedik feladatot:

„Az elkövetkező öt percben bármit lehet: kérni, adni, a szóbeli kommunikáció megengedett, bármit lehet tenni vagy mondani, egy valamit nem szabad: engedély nélkül másoktól pénzt elvenni.”

Ha letelt az utolsó öt perc, a résztvevőket ültessük össze színházterem-szerű elrendezésben, és beszéljük meg a tapasztalatokat, érzéseket, benyomásokat és felismeréseket.

– Nekem nem lehet gyerekem.  – kezdett bele a történetébe Eszter, amelyről fogalmam sem volt, hogy milyen messzi utakra vezet engem, hallgatót – Éveken keresztül próbálkoztunk a férjemmel, orvostól orvosig jártunk, de bármit tettünk, nem lettem várandós. Be kellett látnom, hogy meddő vagyok. Mivel a férjem éveken át Észak-Vietnamban dolgozott, elhatároztuk, hogy onnan fogadunk örökbe egy gyereket. El is kezdtük a procedúrát, amely nem volt egyszerű. Éveken át húzódott az ügy, számtalan levélváltás, telefonálás, konzulátusra járás és egyéb tennivaló várt ránk, és persze a türelem gyakorlása. Egy nap aztán – akkor, amikor már letettünk arról, hogy bármi történik is az ügyben – telefonáltak: mehetünk a gyerekért. Felszálltunk az első Ho Si-minh városba tartó gépre, és megérkeztünk Észak-Vietnam párás, fülledt fővárosába. Éjjel volt, de már mentem volna a kisdedért, ám erről szó sem lehetett. Másnap végtelen ideig tartó formaságokon kellett túllennünk, míg délután végre beültettek egy hivatali autóba, és elvittek bennünket az árvaházba. A hatalmas, málladozó falú épület piszkos ajtaján belépve megcsapta az orrom az elképesztő bűz, de ez engem egyáltalán nem zavart. Felmentünk a második emeletre, s ott az egyik mogorva ápolónő kitárt előttem egy kétszárnyú ajtót. Hatalmas teremben találtam magam, amely telis-tele volt pólyás kisdeddel, hangjuk, sírásuk visszhangzott a falakról. A bölcsőkben egymás hegyén-hátán feküdtek az apróságok. Több száz… rengeteg. „Válasszon” – mordult rám az ápolónő, és szinte belökött a gyerekek közé. Én elindultam, kóvályogtam egyik bölcsőtől a másikig, nézegettem az apró arcokat, s tudtam, néhány pillanat múlva egy gyerek sorsa megpecsételődik, ám ugyanígy megpecsételődik az enyém is. Fogalmam sincs,  mennyi idő telt el, amikor megpillantottam Szofit, aki, mikor megláttam, még aludt, de mintha megérezte volna, hogy jövök, kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Nem tudom tehát, meddig tartott, míg rátaláltam, csak azt tudom, hogy én ez alatt az idő alatt, míg a teremben egyik bölcsőtől mentem a másikig,  éltem át azt, amit egy várandós nő kilenc hónap alatt: anyává lettem. Magamhoz szorítottam Szofit, s tudtam, hogy ő az én lányom. Ő boldogan kalimpált apró kezeivel, mintha jelezni akarná a világnak, hogy már minden rendben van, mert végre megérkezett az anyja.

A holtpont testi szempontból azt jelenti, hogy teljesítőképességem határához értem. Lelkileg azt, hogy döntök: átlépem-e ezt a határt vagy sem.  Mit kell tennem ahhoz, hogy átlépjem? És ott mi történik?

–                    Mini-triatlon? Mi az nekem, volt élsportolónak?  – kérdeztem nagyképűen, miközben egy szűz piña-colada-t tartottam a kezemben a Ráday utca egyik bárjában.

Néhány éve, április közepén rendezték meg a Margit-szigeten az eseményt. Egy barátom szólt egy hónappal korábban, hogy vegyünk rajta részt, sőt, ajánlott egy felkészítő edzésprogramot is. Fentebb olvasható, mit válaszoltam, a kókuszos itallal a kezemben.

Csodás tavaszi idő fogadott bennünket a verseny napján. A Palatinus strand mellett gyülekeztünk, az első versenyszámra, az úszásra is itt került sor. Célom nem a győzelem, csupán a táv tisztességes teljesítése volt.

Az első meglepetés akkor ért, amikor beledugtam a lábam a hatalmas szabadtéri medence kéklő vízébe. Jéghideg volt. A strandot csak néhány nap múlva nyitották, mi voltunk az első fürdőzők. 800 métert kellett úszni, de a táv végére úgy átfagytam, lila voltam alul-felül. A középmezőnyben tanyáztam ekkor, az élboly már messze járt. Az úszás után kerékpárra kaptam, amely a sok versenybicikli között igen feltűnő volt, lévén, hogy egy kisméretű mountain bike-kal neveztem a versenyre. Tessék nyugodtan elképzelni egy majmot a köszörűkövön. Az voltam én…  Letekertem valahogy a hét kilométert, de a mezőny úgy röppent el mellettem, mintha háromkerekű gyerekbiciklin ültem volna.

És következett a 3 km-es futás. A bringáról leszállva alig tudtam emelni a lábam, szinte csoszogva tettem meg az első száz métert. Minden lépés kínszenvedés volt, hátamon, mellkasomon csorgott az izzadtság. A neheze azonban csak ezután következett. Féltávnál lehettem, amikor rám köszönt az első holtpont, aztán kis idő múlva a második, s aztán egyre rövidülő intervallumban a következő, egészen a célig. Holtpont holtpont hátán. Célba érkezés után elnyúltam a füvön. Sosem éreztem ilyen fáradtságot a testemben.

A holtpont hányingerrel, fejfájással, hasmenéssel, szédüléssel járó fizikai állapot, a szervezet válaszreakciója a megterhelésre. A sportolók ilyenkor hajlamosabbak feladni a versenyt. A holtpont testi szempontból azt jelenti, hogy teljesítőképességem határához értem. Lelkileg azt, hogy döntök: átlépem-e ezt a határt vagy sem.

A sportolók általában két módon próbálják „túlélni” a versenynek e szakaszát: Az egyik, amikor a sporttevékenység közben gondolataikat más területre terelik, pl. elkezdik magukban megszervezni, hogy mire költik a pénzdíjat, ha megnyerik a viadalt. A másik technika, amikor lelkileg is és gondolatban is belemennek a versenyzők a holtpontba, tudatosítják és átengedik magukon a sokszor kínzó fizikai fájdalmat. – „Igen, ez most a holtpont” – ismeri fel az érzést, és folytatja tovább a küzdelmet, legyőzve önmagát.

Persze nemcsak a sportban találkozhatunk a holtponttal. Átéljük párkapcsolatainkban és a munkánkban egyaránt. A holtpont egy csoport összeérési folyamatában is tetten érhető. A lényege, hogy a fejlődés bizonyos szakaszában nagyon nehéz időszak köszönt be, mikor szinte minden konfliktustól terhelten működik. Ha az egyén vagy a csoport ezen az időszakon átjut, megfigyelhető, hogy ugyanaz a tevékenység magasabb szinten, magasabb minőségben, de jóval kisebb energia befektetésével működik tovább.

Aki dudás akar lenni…

A holtpont jelen van az üzleti élet tréningjein is. A holtpont, a sportolókhoz hasonlóan, elsősorban fizikai fáradtságként jelentkezik. A tanítvány elálmosodik, képtelen figyelni, gondolatai elkalandoznak, firkálgat a füzetébe, vagy lopva sms-eket ír az asztal alatt. Ám a holtpont a tréning során ellenállás formájában is megnyilvánulhat. Az ellenállás többnyire azzal a változással kapcsolatos, amit a tréning és a tréner személye a program során a tanítványban előidéz. Nem akar változni, inkább ellenáll. Ilyenkor a résztvevők nevetgélnek, egymással beszélgetnek, nem-, vagy csak ímmel-ámmal végzik el a feladatokat, passzivitásba merülnek, vagy konfrontálódnak valamelyik csapattársukkal vagy a trénerrel.

Ezen a holtponton kell tanítványainkat átsegíteni. Ne felejtsük el, hogy a résztvevők ellenállása nem a tréner személyének, hanem az általa generált változások megélésének szól. Javaslom, hogy tudatosítsuk mi is tanulóink holtpontjait, ellenállásukat pedig ne vegyük személyes sértésnek, és tegyünk úgy, mint a sportolók: engedjük át magunkon.

Minél hosszabb és erőteljesebb egy tréningfolyamat, annál gyakrabban kell a trénereknek megbirkózni a résztvevők holtpontjával. Ez a folyamat, amennyiben délelőtt kezdődik a program, akkor ebéd után köszönt be először, és eltarthat akár egészen a program végéig. Az oktatás előrehaladtával egyre gyakoribbak a holtpontok.

Nekünk, trénereknek, két lehetőségünk van arra, hogy átsegítsük tanítványainkat ezen a nehéz időszakon: az első, hogy a holtpontról valamiféleképpen eltereljük a figyelmet. Egy könnyű, hangulatoldó gyakorlat, egy izgalmas történet, egy odaillő, rövid filmbejátszás segíthet ebben. Ezt úgy hívjuk, kizökkentés. Egy tréner kollégám ragyogóan tud vicceket mesélni, repertoárjában főleg erotikus viccek találhatók. Mindig, ha érzi a résztvevőkön a holtpontot, elmesél egy sikamlós viccet. Ragyogó kizökkentés. Szintén nagyszerű kizökkentés a szünet. (Persze, ha tematikailag odaillik.) A szünet segít feldolgozni a tanultakat, a résztvevők egymással beszélgetve, vagy egy séta során fel tudják oldani feszültségüket.

A szünet a tréning része. Ugyanolyan fontos, mint maga a program. Minél előbbre haladunk a programban, annál gyakrabban tartsunk szünetet. Ebéd után pedig lehetőleg egy órán belül.

A másik lehetőség, mint már említettem, sportolóknál az, hogy belemennek és tudatosítják magukban, hogy éppen holtponton mennek keresztül. Dönthetnek: feladják vagy folytatják.  A mi világunkban sem más a helyzet. Amikor érezzük, hogy a résztvevők holtponthoz érnek, folytassuk, „nyomjuk tovább” a programot, pozitív megerősítésekkel támogassuk őket, hogy ne szálljanak ki.

A helyzetet megnehezítheti azonban az, ha a résztvevő nem nyitott a változásokra. Ha kényszerből kell lefutni a maratont, más eredményt érünk el, mintha saját akaratunkból tesszük. Másképp fogadjuk a kellemesnek nem mondható holtpontot, ha önszántunkból megyünk a képzésre. Más a helyzet, ha küldenek. Ha kötelező. Amennyiben olyan résztvevői csapattal van dolgunk, ahol vannak aktív és passzív résztvevők, figyelmünket az aktívabbakra tegyük, a passzívakat pedig kapjanak kisebb fókuszt, ám ha adnak rá okot, feltétlenül dicsérjük meg őket.

A működő folyamatokat, a változni akaró résztvevőket támogassuk. Ám ha van lehetőségünk, tudjuk meg a passzivitás okát. Nagyon sokszor ez csupán annak a jele, hogy a résztvevő tőlünk még több figyelemre vágyik. Ha képesek vagyunk rá, adjuk meg neki, de ez ne menjen a többiek és a képzés rovására.

A holtpont elérheti a trénert is, nem csak a tanítványt. (Tudom, hogy holtpontom van, amikor elkezdek egy mondatot, és mire a közepére érek, elfelejtem, hogy mit is mondtam a mondat elején.) Testileg-lelkileg rendben kell lennünk, vagyis nekünk is edzenünk kell.

Nagy tanulsága volt számomra Brian Tracy budapesti képzésének. A Kongresszusi Központban került megrendezésre, telt ház előtt. Az akkor talán 60 éves férfi reggeltől estig a színpadon állt, fél órára ment el ebédelni, majd pedig az ebédszünet fennmaradó részében, és a többi szünetben autogramokat osztogatott.  A testileg teljesen fitt, derűs előadó lenyűgözte a hallgatóságot. Nemcsak azért, amit mondott, hanem azért is, aki volt.

A délután, főleg, ha jó kiadós volt az ebéd, a képzések legnehezebb időszaka. A mélypont elkerülése, vagy legalábbis kitolása érdekében arra szoktam törekedni, hogy a résztvevők minél hamarabb megebédeljenek, és még legyen idejük a délutáni program előtt mozogni. Általában megkérem a felszolgálókat, hogy a levest készítsék ki tálakban 13 órára, és hogy ne várják meg, míg mindenki megérkezik, aki ott van, kapja az ételt. Így általában sikerül negyven perc alatt megebédelni, s mivel nálam mindig egy óra az ebédszünet, marad kis idő feldolgozni a táplálékot. Trénereknek azt ajánlom, hogy könnyű ételeket fogyasszanak ebédre, és abból is mértékkel egyenek, viszont igyanak sok folyadékot, lehetőleg vizet. Ha a tréner bele tud szólni a menüválasztásba, akkor ebédre a résztvevőknek is könnyű ételeket rendeljen.

Egyszer egy angol úr tartott nekünk vezetőképzőt. Kedves középkorú londoni férfi, konzervatív öltözékben, érdekes kiejtéssel és kimért modorral. A délelőtt nagyszerűen sikerült, nagyon sokat tanultunk. Aztán eljött az ebédidő. Trénerünk nem tudta visszafogni magát a sok magyar ételkülönlegesség láttán, végigette a svédasztalt. Mindezt leöblítette két korsó sörrel, majd pedig elégedett arccal ült a helyén. Az addig pontos ember késett tíz percet. Már a bevezetőjénél alig tudta nyitva tartani a szemét, nagy nehezen kiadott még egy feladatot, s míg dolgoztunk, elaludt. Csak kicsit horkolt, székben nem könnyű aludni. Igyekeztünk csendben elvégezni a feladatot, hogy ne ébresszük fel.