A Shikoku henro – zarándoklat Japánban (1.)

Az elindulás és a megérkezés

A kávémat ittam, miközben szobámból az áprilisi reggel fényeit csodáltam. Gondolataim a napi tennivalókat körül forogtak, mikor telefonom jelzett, hogy üzenetem érkezett. A Google Flights küldött értesítést az Air China légitársaság akciós repülőjegy-ajánlatáról Budapestről Pekingen át Oszakába. Amikor néhány perc múlva megérkezett a visszaigazolás a sikeres vásárlásról, életem legújabb kalandja máris elkezdődött: megtettem az első lépést Shikoku szigete felé.

   A történet két évvel korábban, Srí Lankán kezdődött, ottani zarándokutam utolsó előtti napján. Srí Pada szent hegyén töltött éjszakámat követően a Bookingon kerestem szállást Colombóban. A tengernyi ajánlat közül kiválasztottam egy árban megfelelőt a repülőtér közelében. A tulajdonos Chihiro, japán hölgy volt, aki példás rendben tartotta szállodáját, ő maga pedig egy pohár mangóturmix mellett nagy érdeklődéssel hallgatta Srí Lanka-i kalandjaimat.  Később elmondta magáról, hogy Shikoku szigetéről származik, ahol ő maga is bejárt egy csodálatos zarándokutat, aminek a neve Shikoku henro.

   Majdnem két évvel e beszélgetés után a Pekingből Oszakába tartó óriásgép leszállt  a Kansai Nemzetközi repülőtér napfényben fürdő betonjára, fedélzetén egy izgatott magyar zarándokkal. A kifutópályán hatalmas utasszállítók várakoztak türelmesen, távolabb az Oszaka-öböl mélykék vizén csillogott a napsugár.

   Október közepe volt, nyáriasan meleg idő. A repülőterek szokásos belépési procedúrája után először megkerestem az autóbusz állomást, ahonnan a Kansai-Airport Limousine buszok indulnak Shikoku szigetére, és mivel volt két órám indulásig, az egyik boltban vettem egy harmincnapos internet-hozzáférést a telefonomba. Az üzlet fiatal munkatársa volt az egyik azon kevés repülőtéri alkalmazottak közül, aki értett angolul. Később kiderült, Shikoku szigetén néhány kivételtől eltekintve mindenki kizárólag japánul beszél. Jól jött az a pár száz szó, amit Péter, japán tanárom és a Duolingo segítségével az utazást megelőző fél évben tanultam, és a telefonomra letöltött fordítóprogramot is gyakran használtam.  

   A pénztárcámat nem tudtam becsukni, annyi kiscímletű jen volt benne, mert tanárom arra is figyelmeztetett, hogy a bankkártyát csak elvétve fogadják el. „Legyen nálad bőségesen papírpénz.”- javasolta, ami bölcs tanácsnak bizonyult. A szálláshelyeken – két kivételtől eltekintve – csak készpénzzel tudtam kiegyenlíteni a számlát. Az éjjel-nappal nyitva tartó boltokban (Lawson Station, Seven-Eleven, Family Mart), amiből a szigeten rengeteg található, lehet bankkártyával fizetni, de a helyiek által vezetett kisboltok kizárólag készpénzt fogadnak el.

   A busz sofőrje ügyesen hámozta át magát Oszaka világvárosi forgalmán és a lenyűgöző Akasi Kaikjó hídon, az Onaruto híd forgalma azonban kifogott rajta: két órán át álltunk a dugóban, így biztossá vált, hogy a szálláshelyem felé induló utolsó buszt le fogom késni. Mire Tokushima városába értünk, csak két lehetőség maradt, hogy elérjem a vasútállomástól mintegy 15 kilométerre található zarándokszállást: gyalog vagy taxival. Aznap este a taxit választottam. Amikor megpillantott a sofőr, egy vékony testalkatú, hetven év körüli öregúr hófehér rövid ujjú ingben és LA Dodgers baseballsapkával a fején, kipattant a kocsijából, óvatosan a csomagtartóba helyezte a hátizsákomat, majd mielőtt elkezdtem volna rángatni az autó kilincsét, figyelmeztetett, hogy ez Japán. Itt a taxik ajtaja gombnyomásra nyílik.

   Fél órán belül a Henro House zarándokszállás-hálózat Morimotoya nevű panziójához érkeztünk, ahol csakhamar egy asztalnál ültem négy japán autós-zarándok hölggyel (akik derűs együttérzéssel figyelték, hogy bánok az evőpálcikákkal), és egy szobában éjszakáztam két ausztrál és egy japán zarándokkal.

Másnap, egy csodálatos októberi reggelen pillantottam meg Agyo-t és Ungyo-t, a két fenyegető tekintetű buddhista harcos-istenség szobrát, akik már ősidők óta végzik felelősségteljes munkájukat: a templomok bejáratánál állnak őrt, hogy távol tartsák a környék gonosz szellemeit és a démonokat.

Mikor izgatott társaimmal elindultam az egyes számú Ryozenji templomból, hogy nekivágjak az előttem álló nagy kalandnak, még nem tudhattam, hogy harmincnyolc nap múlva és több mit kétmillió lépést követően érkezem vissza ugyanoda.