A mérhetőség istene

A világ annyi, amennyit belőle műszerekkel ki tudunk mutatni.  Így a világ megismerése a műszerek érzékenységének a függvénye. 

Gomolygó, szürke felhő lebbent a magasba, ahogy Áron, a kutatóorvos, egy egészségeset szippantott cigarettájából, s kissé csücsörítve száját hosszan, élvezettel, kifújta a füstöt. Rám nézett, kérdezett, s én olyan szívesen válaszoltam neki a régi könyvekkel megrakott könyvespolc előtt ülve, mintha apám helyett apám lenne. Felesége friss süteményt és kávét hozott, és egy „ha kérsz még valamit, szólj” –al a konyhába sietett.

Szerettem Áronnal beszélgetni, mert férfidolgokról tudtunk férfi módjára vitatkozni, s ha homlokegyenest más volt valamiről a véleményünk, egymás iránti tiszteletünk attól semmit sem változott. Mondatait akár azonnal nyomdába lehetett volna küldeni, mert olvasott, intelligens, sokat látott ember lévén pontosan fogalmazott, s bár néha olyan idegen kifejezéseket használt, amiket még sosem hallottam, készségesen lefordította azokat magyarra, ha kértem. Szerettem azt a fajta következetességet, ami talán érthető egy orvostól, aki, amíg nyugdíjba nem vonult, vegyületek hatóanyagait kutatta, s azok betegségre, betegre gyakorolt hatását figyelte meg.

Sok oka lehet, de talán a munkája is komoly szerepet játszhatott abban, hogy Áron megrögzött ateista. Amikor spiritualitásról, ezoterikáról volt szó, lábait és kezeit teste előtt szorosan keresztbe fonta, sündisznóállást vett fel, száját összeszorította, s véleményként sokszor csak értelmezhetetlen hümmögést hallatott.  Imádtam ezért, mert ebben következetes volt, és a világot végtelenül leegyszerűsítette: műszerekkel mérhető dolgokra.

„A világ annyi, amennyit belőle műszerekkel ki tudunk mutatni – mondogatta –, így a világ megismerése a műszerek érzékenységének a függvénye.”

Egy nap kutatásairól beszélgettünk. Óriás magyar gyógyszercég alkalmazottjaként évtizedeket töltött laborokban és kísérleti osztályokon, sok, ma ismert gyógyszer kifejlesztésében játszott komoly szerepet. Rengeteg konferencián, tudományos megbeszélésen vett részt, előadott külföldön és itthon egyaránt, s publikált, ahogy az egy kutatóhoz illett s illik.

–  A legizgalmasabb pillanatok a végső stádiumba került gyógyszerekkel való kísérletezés volt. Ilyenkor nekünk, kutatóknak, a lehető legtávolabb kellett lennünk a kísérlet helyszínétől. – kezdett bele a beszélgetésbe, mikor kutatási sikereiről kérdeztem.

–  Miért? – kaptam fel a fejem – ez olyan, mintha az anya nem lenne jelen saját gyereke születésénél!

– Az a helyzet, hogy amennyiben a kutató túl közel van a kísérlet színhelyéhez, az befolyásolhatja az eredményt.

– De hogyan? Belenyúl a kísérletbe? Megváltoztatja az eredményeket?

– Frászkarikát! – kiáltotta, s hosszan megszívta cigarettáját. – A kutató is ember. Ha túl fontos számára a kutatás sikere, az befolyásolhatja a mérési eredményeket. Egy gyógyszernek objektíve kell hatnia, nem azért, mert aki kifejlesztette, az hisz benne.

– Áron, te most viccelsz.

– Nem. Teljesen komolyan beszélek.

– Azt mondod, hogy egy személy jelenléte befolyásolja egy kísérlet végkimenetelét?

– Azt mondtam, hogy befolyásolhatja.

– És ez mérhető?

– Talán. De ezt is számításba kell vennünk.

Hirtelen olyan jó érzésem támadt, mint egy kiscsikónak, akit a lovászok kiengedtek rohangálni a szabadba. „Akkor van értelme – nyugtáztam – van értelme hinni a tanítványaimban, a munkatársaimban és a munkámban, van értelme az imának és a szurkolásnak. Amikor a tv előtt ülve szurkoltunk az olimpián, az tényleg segített sportolóinknak. Ezért könnyebb hazai pályán játszani egy csapatnak, mert a szurkolók buzdítása kihat a végeredményre. Mert amit érzünk, és amiben hiszünk, az hat. S minél intenzívebb ez az érzelem és hit, annál inkább. Talán nem mérhető, de számításba kell venni.”

– Áron! Te számításba vetted már Istent?

– Nincs isten.

– De ha rátalálnánk valahol az univerzumban, ahol, tegyük fel, szuperszámítógépek között ülve irányítaná a világot, lenne neki súlya, tudata, vagyis mérhető lenne, akkor elhinnéd?

– Talán. Attól függ, megbízható-e a műszer, ami a mérést végzi.

– És mitől megbízható egy műszer?

– Attól, hogy megmérjük, hogy jól mér-e.

Hogyan mérhető a szerelem? Az akaraterő? A kitartás? Van rá műszer, amellyel kimutatható? Vagy ezek is csupán vegyületek a szervezetben, amelyek steril körülmények között is létrehozhatók, ha megfelelő molekulát egyesítünk megfelelő molekulával? Hirtelen, futó rossz érzéssel, eszembe jutott az a film  (Mátrix), amely alaposan felbolygatta az életemet, mert azt gondoltam, igaz is lehet, amiről szólt. Az Építész mondta benne: „…már beindult a láncreakció, a biokémiai folyamatok jelzik, hogy születőben van egy érzés, ami az ésszerűség gyors kiiktatására hivatott. Egy érzés, amely háttérbe szorítja az egyszerű és logikus tényt…”

Csupán biokémiai folyamatok összessége lennénk? Ó… Akkor a lelkesedés, vagy akár a félelem miként lehet ragadós? Repülő  molekuláink vannak?