Tovább a tartalomra

Via di Francesco – egy lélekre szóló utazás

május 1, 2022

A keresztény kultúrkör egyik, ha nem a legnépszerűbb szentje Ferenc, aki a 12.-13. században Assisiben és környékén élt és halt. Ő az állatok és a természet védőszentje. Október 4-én nemcsak a névnapját ünnepeljük: ez a nap az Állatok Világnapja is.

  A Via di Francesco Itália egyik legforgalmasabb zarándokútja. Az északi, 179 km-es szakasz La Vernától Assisiig, a déli, kb. 300 km-es útvonal Assisitől Rómáig vezet. Én az északi zarándokösvényen gyalogoltam.  Bolognába repülővel, onnan Arezzóba vonattal utaztam, ahonnan másnap hajnalban szintén vonattal mentem tovább Bibbiena városába. A vasútállomás mellett található megállóból vitt a busz az Appenninek hegyei közé,   La Verna szentélyébe,  a zarándokút kiinduló pontjához.   A hátizsákba a hálózsákon és egy pár szandálon kívül egy rövidnadrág, három pár zokni, alsónadrág és póló került, továbbá egy esőkabát, fogkefe, fogkrém és egy darab szappan.  

   2022. április 13-án kilenc órakor léptem be La Verna szentélyébe, a Santa Maria delli Angeli (Angyalok Szűz Máriája) nevű templomba, ahol rövid elmélyülést követően átvettem a „Credenziale”-t, a zarándokok útiokmányát, majd nekivágtam az útnak. A Credenziale, ez az összehajtható füzetecske tartalmazza az utunk során beszerzett pecséteket, ezzel bizonyítjuk, hogy egy adott útszakaszt gyalogosan (vagy lovon, illetve kerékpáron) megtettünk. Vannak olyan szálláshelyek, ahol be kell mutatni, csak így engedik, hogy az éjszakát ott töltsük.

   A zarándoklat során a fatörzsekre, sziklákra, betonoszlopokra festett sárga színű T betűt kell követnünk, ez a jel kísér végig utunkon. E betűvel írta alá leveleit egykoron Szent Ferenc, ez a betű a keresztény hitvilágban az újjászületés jele.

   Assisi Szent Ferencről meglehetősen ellentmondó tényeket találunk az interneten. Az egyik forrás szerint több nyelven kitűnően beszélt, a másik azt állította, hogy írni is alig tudott. Ami számomra kedvessé teszi alakját, hogy mindenkivel tisztelettel beszélt, legyen az gyerek, felnőtt, szegény vagy gazdag. Ő volt az első természetvédő, aki azt hangoztatta, hogy minden élőlény a testvérünk, és ugyanúgy kell tisztelni a növényeket és az állatokat, akár az embereket. Élete során a békét hirdette, száját állítólag nem hagyta el mást kritizáló vagy gúnyoló kifejezés. Szerény életet élt: saját kézzel építette templomát, mellette betegeket gyógyított.

Photo by Jamie Mcgiugan

   Utam során völgyekben megbúvó falvakon, néhány házból álló „no name” kisvároson haladtam keresztül, ahol a szárítókötélen virágmintás ágyneműket lengetett a szél, és barátságos kocsmakutyák simultak a lábamhoz, a nyitott ablakokon pergő párbeszéd hangjai szűrődtek ki. Ha Olaszország szíve Róma, és a nagyobb városok az ország ütőerei, akkor én a hajszálerek útjait jártam, olyan apró településeken, amelyek behálózzák Itália testét.    

Pieve Santo Stefano

     A sárga T jel La Vernából Pieve Santo Stefanóba vitt (15 km), a Tevere folyó partján fekvő kisvárosba, ahol nem találtam szállást, így bementem egy helyi boltba segítséget kérni. Az eladónő felhívott egy helyi vállalkozót, aki autóval elvitt édesanyja üresen álló házába. Útközben megkérdeztem a mindig vidám Francescót, hogy hol a kedves mama: elmondta, hogy öt éve elhunyt, és én abban az ágyban fogok aludni, ahol a néni 85 évesen visszaadta lelkét az úrnak. Mikor ezt meghallottam, majdnem kiugrottam a Fiatból. Az elhagyatott házban szállásadóm felkísért az emeleti hálószobába, majd megállt az ősöreg kanapé előtt. „Használja nyugodtam a mama ágyneműjét!” – mondta, de én udvariasan elhárítottam a javaslatot – inkább a hálózsákot választottam.  A pókhálós falakról százéves képekről néztek velem farkasszemet családi ősök, akik már mindannyian eltávoztak az élők sorából. Szerencsére sem a mamának, sem a többieknek nem volt kedve éjjel engem kísérteni, bár minden apró neszre kihagyott a szívverésem.

   Már reggel öt órakor elindultam Sansepolcro felé (35 km), ahol már javában készültek a Pasqua, a Húsvét ünnepére. Egy elővárosi iskola előtt gyerekek próbáltak éppen egy passiójátékot. Jézust egy tündéri duci kislány alakította, mély átéléssel. A próba szünetében, amint lejött a keresztről, fájdalmas arccal rázogatta elzsibbadt karjait. Mondott valamit, amin a szülők nagyot nevettek, az apa fordított: „Elég fárasztó Jézusnak lenni!”  Sansepolcro óvárosában már nyoma sem volt a meghitt hangulatnak: minden sarkon zene csendült, a kávézók és a bárok tele voltak csacsogó helybéliekkel, akik pohárral a kezükben melegítettek a hosszú hétvégére. A pizza isteni volt.

   Másnap reggel hétkor keltem útra Sansepolcróból, de a városban annyi jel volt össze-vissza a falakra firkálva, hogy két órán keresztül nem találtam az utat. Végül megvártam, hogy kinyisson a turistairoda, ahol egy horvát hölgy, Maia igazított útba. Emiatt aztán Citta di Castellóba (34 km) este hétre értem, így komoly feladat volt megtalálni, hol pecsételnek. Végül a katedrálisban találkoztam egy magas, reverendás férfivel, aki intett, hogy kövessem. Hatalmas, kétszárnyú ajtókat nyitott előttem, nagy kulcsokkal babrált ódon zárakon, hosszú folyosókon tessékelt keresztül, végül beléptünk egy olyan terembe, ami talán a dolgozószobája lehetett. Mintha „A rózsa neve” című könyv (és film) díszletei közé léptem volna. 

A plafonig érő szekrények tele bibliai tárgyú faragványokkal, ahogy a hatalmas íróasztal négy lába is, amely mögé az egyházi személy leült. Mögötte a fehérre meszelt falon hatalmas feszület lógott. Miközben nagyot szippantottam a tömjénillatú levegőből, elővette a pecsétet íróasztala fiókjából, egy ideig dédelgette kezében, miközben azt kérdezte tőlem tört angolsággal, hogy milyen utam volt eddig, aztán a stempli nagyot csattant útiokmányomon.  Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül nem találok vissza a kijárathoz, és csak napok múlva, a kriptában találnak rám, de a pecsétes ember szerencsére visszakísért a hatalmas épület bejáratához, majd magához ölelt, és „Buono camino” felkiáltással az utamra engedett.

   Citta di Castellóból Pietralungába vezetett utam (30 km), amely egy domb tetején található gyöngyszem. Egy tiszta, egyágyas szobácskát kaptam, és ahogy az ablakot kinyitottam, a lábam elé zuhant az umbriai vidék minden szépsége. „Ha költő lennék – gondoltam -, ezt a tájat látva sok verset írnék.” Másnap a reggelinél találkoztam Brunóval, a szálloda vezetőjével. Mikor arról beszélgettünk, hogy a szállodából milyen csodás a kilátás, elmondta, hogy őt is megérintette a táj szépsége, és mivel költő, sok versét írta úgy, hogy közben a látványban gyönyörködött.

Gubbio

   Pietralungából a már említett Gubbióba gyalogoltam (28 km). Húsvét hétfő volt, és tomboló tavasz. A várost megközelítve egy amfiteátrum mellett haladtam el, amelyben koncerteket és színházi előadásokat tartanak. A város annyira érintetlenül középkori, hogy azt vártam, az egyik sarkon megjelenik egy szerzetes, vagy harsogó patazajjal vágtat el mellettem egy lovag, esetleg egy vallási körmenetbe botlom. Aztán egy szerzetes valóban elsétált mellettem. Furcsa volt látni, hogy kereszt helyett mobiltelefont szorongat a kezében.

   A domboldalon álló Santo Ubaldo bazilika olyan pompázatosan díszes, hogy Petőfi azon verssora jutott eszmbe, amikor a Kárpátokról nyilatkozik, így pecsétért inkább az óváros tövében emelt Szent Ferenc templomba mentem, ahol éppen misét celebrált egy idős plébános. A hely szelleme kifejezetten kedvemre volt, hallgattam egy ideig a pap zengő baritonját, aztán nyomtam egy pecsétet és visszavonultam a szállásomra.

   A másnapi utat Gubbiótól Biscináig (22 km) terveztem, de aztán közbeszólt az élet, és milyen jól tette! Útközben ugyanis nem egyedül róttam a kilométereket. Találkoztam Laurával, aki a Comói tó mellől érkezett és egy nemzetközi nyelviskolában dolgozik. Sokat gyalogoltam Dennissel, aki autista gyerekekkel foglalkozik Veronában. Néhány órára mellém szegődött Ganga, aki Berlinből repült ide, hogy végigjárja az utat. Anyja tajvani, apja német, ő maga pedig csodás képeket fest. Velünk volt még Jamie, az angol világutazó, aki éppen Chiléből repült Olaszországba, hogy megtegye a zarándokutat. Ő éttermekkel foglalkozott Newcastle-ben, majd egy nap mindent eladott, és úgy döntött, bejárja a világot. E sorok írásakor már Erdélyben barangol. Ursula Stuttgart mellől érkezett az útra, matematikatanárként dolgozik, a tavaszi szünetet pedig arra használta, hogy a zarándoklat során kiengedje a gőzt.

   Velük gyalogoltam az utolsó előtti napon, amikor egy domb mögül felbukkant egy menedékház, és benne megtaláltuk Marthát és Pietrót, egy idős házaspárt, akik évek óta vezetik az adomány-alapon működő zarándokszállást. A Credenziale bemutatása után egyszerű hálóteremben egyszerű ágyak fogadtak, a fürdőben mindenkinek jutott melegvíz. A Spedale di San Pietro már évek óta szolgálja a zarándokokat, több ezer utazó lépett a terméskő falak közé, és ette a szerény vacsorát, amit mi is elfogyaszthattunk: egy kis adag tejfölös-sajtos tészta, mint előétel, amit valamiféle ragu követett, majd pedig az est fénypontja, egy szelet torta zárta a sort. Az út porát egy pohár vörösborral és forrásvízzel öblítettük le. Aznap éjjel az igazak álmát aludtuk.

     Biscinától Assisi 27 km, ám mivel a zarándokszállásra hét kilométerrel hamarabb találtunk rá, így nekem az utolsó napon 34 km-t kellett megtenni, ami olyan volt, mint egy záróvizsga. A komoly kaptatókat egy még komolyabb, majd egy újabb követte, több kilométeren keresztül kellett meredeken felfelé haladni. Néhány kilométerenként találtam vízcsapot, ahol feltöltöttem kulacsomat, aztán haladtam ismét felfelé, aztán tovább, még, felfelé. 

   Délelőtt tizenegy órára érkeztem Valfabbrica városába, ahová a legendák szerint nem engedték be Szent Ferencet. Mivel leprásokat gyógyított, a város lakói féltek, hogy esetleg közöttük is elterjeszti a kórt. Engem viszont szívesen fogadtak: a város parányi főterén található kávézó teraszán csicsergő asszonyságok között megittam egy capuccinót, majd folytattam utam Assisibe, ahová délután négy óra körül értem.

   Az élet úgy rendezte az utolsó kilométereket, hogy a végső célt, a Szent Ferenc Bazilikát, először csak apró pöttynek lássam, ami lassan, mint egy fejlődő magzat, lett minden felé tett lépéssel egyre nagyobb és nagyobb. Aztán a megérkezés pillanatában, amikor hirtelen elém tárult a hatalmas épület, én lettem magzattá. Így tettem meg az utolsó lépéseket a bazilika altemplomába, a misztikus fényben derengő anyaméhbe, ahol Szent Ferenc teste pihen.

Szent Ferenc Bazilika

   Másnap korán kellett kelnem, hogy elérjem a római gyorsvonatot, hajnali öt óra volt, amikor kiléptem a szálloda kapuján. Az utcaköveket és a házak falát selyemfényűre festették a kövér esőcseppek, a város felhőkbe burkolózott, az utcákon egy lélek sem volt. A távolban a bazilika tornyát is betakarták a sötétszürke fellegek. Így lépdeltem el középkori paloták, szobrok, múzeumok és templomok előtt. Akkor, ott, először a városban, megéreztem az Ő jelenlétét. Mintha ott sétált volna mellettem „isten szegénykéje”, úgy jött mellettem, és úgy búcsúzott tőlem, mint egy barát a barátjától. 

   Assisi vasútállomásáról egy átszállással két óra alatt érkeztem Róma Termini, az Örök Város főpályaudvarára, ahonnan egy busz vitt a repülőtérre. A Ryanair római járata másfél óra alatt repített haza.

From → Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: