Régi barátom hívott meg felsőmaráci házába, és hívta meg rajtam kívül a faluban élő barátait. Vacsora közben elmondtam nekik, hogy utam 2370 km-en át a franciaországi Tours-ig vezet. A ház asszonya rám nézett, és azt kérdezte: – De hát mindezt miért? Mi az, amit keresel?
Szent Márton az egykori római településen, a mai Szombathelyen született. Tevékeny életet élt, a katolikus egyház ranglétráján egészen a püspökségig vitte. A róla elterjedt legendák közül a legismertebb éppen ezzel az eseménnyel kapcsolatos. Sosem akart püspök lenni, amikor mégis őt jelölték e hivatalra, elbújt egy libaólban. Ám a libák hangos gágogása elárulta, hogy hová rejtőzött a jelölt. Hívei kirángatták a libaólból és a fejébe nyomták a püspöksüveget.
Utamat a szombathelyi Szent Márton templom előtt kezdtem, innen indul az a négy országot érintő zarándokút, ami Tours-i Szent Márton életének legfontosabb helyszíneit keresi fel.
Az indulást megelőző estét a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémia kollégiumában töltöttem, másnap reggel, 2022. október 4-én indultam el Körmend (37 km) felé. Az út csodás fenyvesek, hallgatag tölgyerdők és néma szántóföldek mellett vezetett, a könnyen járható ösvény jobbra-balra kanyargott, miközben az őszi köd szürkésfehérbe csomagolta a tájat, aminek a közepén, mint egy kibontott vérnarancs, ébredezett a nap.
Egy bükkösben találkoztam a nyugdíjas Istvánnal, hatalmas szatyra tele gombákkal. Mint elmondta, húsz éve él a környéken, azóta jár az erdőbe gombászni. Hogy profi gombaszakértő, annak ékes bizonyítéka, hogy még él. A kezébe vett egy méretes őzláb gombát, tört belőle egy darabot és felém nyújtotta – Nyersen is ehető. – mondta, és hogy megnyugtasson, ő is bekapott egy falatot.
Csakhamar a román kori templomáról ismert Jákra értem. A Ják nemzetség feje kezdte el építtetni mintegy nyolcszáz esztendeje, és nem „köztemplomnak” (vagyis plébániatemplomnak) emelték: sokáig csak a klán tagjai és a szerzetesek léphettek be kapuján. Az alapító a templomban nyugszik, és talán az ő óvó szellemének is köszönhető, hogy az építmény a mai napig pompás állapotban van. Ehhez persze kellett néhány felújítás, ami e pillanatban is tart.
Ahogy elhagytam Jákot, a délutáni napsütésben sorra kapkodtam le magamról a ruhákat, ahogy az égig érő vörösfenyő-erdőn keresztül Körmend felé haladtam. Öt órára értem a vasútállomásra, ahol barátom kocsiba ültetett és elvitt Felsőmarácra.
A kérdés, amelyet a vacsora végén intézett hozzám a ház asszonya, úgy lebegett a levegőben, akár a hajnali pára. – Szóval, mit keresel, hogy ilyen sokat gyalogolsz a nagyvilágban?
– Semmit nem keresek. – válaszoltam. – Tanulok. Minden lépésből és minden megtett kilométerből. Tanulok az eltevédesekből, a találkozásokból és az út során szerzett sérülésekből. Tanít az erdő és a csobogó forrásvíz. A természet gyógyító magányában aztán van időm arra, hogy felülemelkedjek napi gondjaimon, így, amikor visszatérek a hétköznapokba, már másképp nézek a világra – és önmagamra is.
Másnap nyolc órakor rövid körmendi városnézés után indultam Zalalövő (32 km) felé. A viszonylag sík vidéket csakhamar felváltotta a Zalai-dombság, amely az októberi verőfényben derűsen csábított zegzugos világába. Hallgatag településeken át, néma kápolnák mellett vitt az utam. Gyakran megálltam, mert a táj szépsége magába zárt – és alig engedett.
A nagy bámészkodásban aztán benéztem egy kanyart és eltévedtem. Úgy éreztem magam a bükkös közepén, mint egy kisgyerek, akit elvesztettek a vidámparkban. Aztán elindultam valamerre, majd visszafordultam, és ezt megtettem még néhányszor, míg végül rátaláltam a helyes útra. Amikor felfedeztem az egyik fa törzsén a sárga jelet, úgy éreztem magam, mint az említett kisgyerek, akire végül rátaláltak a szülei.
Zalalövő központjába hat óra körül érkeztem. Elkanyarodtam a templom mellett, és nemsokára megálltam a Berkenye vendégház előtt, ahol a tulajdonos, Zoltán fogadott. Bevezetett a szépen berendezett, jól felfűtött házikóba, ahol az asztalon meleg étel várt, a fürdőben forró víz, a szobában tiszta, kényelmes ágy.
Mivel este kilenc órakor magába rántott az álom, másnap reggel már öt órakor felébredtem. Összepakoltam a cókmókom, és lesétáltam a közeli pékségbe. A felszolgáló, egy fiatal lány, annyira álmos volt, hogy alig látszott a szeme. Megkérdeztem tőle, mikor kelt.
– Minden nap negyed háromkor csörög a vekker. – mondta bágyadtan, és elém tolta a kapucsínót.
– Remélem, legalább jól megfizetik – böktem ki, miközben a terminál fölé tartottam a bankkártyámat. Az arcára kiülő fintor azonban mindent elárult.
Lehörpintettem a kávét, megettem a friss szendvicset, és elindultam háromnapos utam végcélja, Kercaszomor (28 km) felé. Útközben feltűnt egy tábla, amely a Borosánvölgyi forrás felé csalogatott. Ezt a szépséges helyet a zalalövői polgárok építették hálából azért, hogy vége lett a II. világháborúnak.
Hátizsákomból már az összes élelem kifogyott, amikor délután két órakor Ramocsára értem. Talán huszan lakják: se bolt, se kocsma. Aztán következett Kerkáskápolna, a lélekszám itt is alig több húsznál. Egy idős hölgy éppen hobbikertjében szorgoskodott, tőle kérdeztem, hogy tudok-e venni valahol élelmet.
– Itt évek óta minden bezárt. – válaszolta.
– És Magyarföldön, ahová tartok?
– Ott is.
Levettem hátizsákom és letelepedtem egy csatornafedélre. Pár perce ülhettem ott, amikor megállt előttem az idős asszony, és felém nyújtott valamit. – Hogy éhen ne haljon! – mosolygott rám. A fehér szalvétában két hatalmas szelet kenyér, rendesen megkenve vajjal, vastag szalámiszeletek és gondosan felvágott paprika. Éppen lenyeltem az utolsó falatot, amikor ismerős szignál harsant: a Family Frost sárga autója fékezett le mellettünk, így mindkettőnket meghívtam egy csokoládéfagylaltra.
Utam utolsó feladata a Berki-hegy megmászása volt. Kisebb kaptató ez csupán, a hangulatos tölgyest a csúcshoz közeledve szőlőtőkék sora váltja. A hegy már évszázadok óta finom bort adhat, mert egy régi útleírásban azt olvastam, hogy „amennyiben valaki itt merészeli szabadon engedni marháját vagy disznaját, a vadászok által kilövettessék az.”
Délután öt órakor értem Kercaszomorra, és beléptem a „Nomád lak” vendégház szépen gondozott kertjébe. A kapuban a két tulajdonos, Annamari és László fogadott, akik Budapestről költöztek ide, a szlovén határ mellé. Egy lakókocsiban kaptam szállást, benne minden, amire egy vándornak szüksége van: kis konyha, aprócska fürdőszoba és kényelmes ágy.
László a nyárikonyhában egy kupica pálinkával kínált, kérdésemre, hogy miként tud beilleszkedni két fővárosi ember a helybeliek közé, így válaszolt: – Nem varázslat ez. Tisztelni kell őket és keményen dolgozni.
Folytattam volna a beszélgetést, de még el kellett érnem utam végcélját, Szlovéniát. Egy kilométerre szállásomtól meg is találtam a „barátság padot”, aminek egyik fele magyar, a másik szlovén földön található.
Leültem, először a pad magyar felére, majd felálltam, és átültem – Szlovéniába, így a kitűzött célt teljesítettem. A következő alkalommal innen folytatom majd zarándoklatom, amelynek célja Maribor lesz.
Teljesen besötétedett, amikor megláttam a „Két Szilvafa lakásétterem” fényeit. Már várt rám Judit, aki férjével Sopronból költözött Kercaszomorra, együtt vezetik ezt a méltán híres vendégfogadót. Csak úgy, az utcáról nem lehet beülni, a látogatás előtt néhány nappal már érdemes asztalt foglalni. A vendégek száma maximum tizennégy lehet. Étlap nincs, a menü mindig meglepetés: azt eszed, amit a háziasszony eléd rak. Leültem, és kezdésnek vendéglátómtól kértem egy pohárral a ház borából.
– Ház bora nincs – mondta kedvesen Judit, miközben lerakta az asztalra az evőeszközöket -, csak a ház sörével tudunk szolgálni.
Az aranyló folyadékot a fény felé tartottam, miközben visszagondoltam az elmúlt három napra. Aztán szemem a sörösüveg címkéjére tévedt, amin ez állt: hübris. Felnevettem. A hübris ógörög szó, valaha azokra mondták, akik istennek képzelték magukat.
Aztán jött az első, majd a második fogás, és én ettem, faltam, mert bár fogalmam sincs, hogy milyen ételeket raktak elém, minden isteni volt. Igaz, volt hely a gyomromban, mert az óra szerint négyezer kalóriát égettem el.
Mikor végigettem a menüt, kértem még egy üveg hübrist. Miközben a sört kortyolgattam, arra gondoltam, hogy ez a három nap életem legcsodálatosabb zarándoklata volt, egy nagy kerek egész, ahol az út mindem pillanata úgy állt össze, hogy engem minél több örömhöz juttasson. Az időjárás, a segítőkész emberek, az ételek és az italok, valamint az út, amin végigmentem, túlzás nélkül állíthatom, maga volt a csoda. A terep egyáltalán nem volt nehéz – az Őrség viszonylag egyenletes útjait akkor váltotta fel a Zalai-dombság, amikor a sík terep már éppen unalmas lett volna. A szokásos eltévedések éppen úgy tették izgalmassá vándorutam, mint ahogyan az ételeket varázsolja pikánssá egy rafinált fűszer.
Írhatnám, hogy ezt a zarándoklatot kiérdemeltem, hogy ez az út már járt nekem. Ám nem teszek ilyet, mert ha az istenek netán elolvassák e sorokat, még azt gondolják, hogy a hübrisz vétkébe estem…
Az útról készült film bemutatója 2022. október 29-én lesz a YouTube csatornámon.
A keresztény kultúrkör egyik, ha nem a legnépszerűbb szentje Ferenc, aki a 12.-13. században Assisiben és környékén élt és halt. Ő az állatok és a természet védőszentje. Október 4-én nemcsak a névnapját ünnepeljük: ez a nap az Állatok Világnapja is.
A Via di Francesco Itália egyik legforgalmasabb zarándokútja. Az északi, 179 km-es szakasz La Vernától Assisiig, a déli, kb. 300 km-es útvonal Assisitől Rómáig vezet. Én az északi zarándokösvényen gyalogoltam. Bolognába repülővel, onnan Arezzóba vonattal utaztam, ahonnan másnap hajnalban szintén vonattal mentem tovább Bibbiena városába. A vasútállomás mellett található megállóból vitt a busz az Appenninek hegyei közé, La Verna szentélyébe, a zarándokút kiinduló pontjához. A hátizsákba a hálózsákon és egy pár szandálon kívül egy rövidnadrág, három pár zokni, alsónadrág és póló került, továbbá egy esőkabát, fogkefe, fogkrém és egy darab szappan.
2022. április 13-án kilenc órakor léptem be La Verna szentélyébe, a Santa Maria delli Angeli (Angyalok Szűz Máriája) nevű templomba, ahol rövid elmélyülést követően átvettem a „Credenziale”-t, a zarándokok útiokmányát, majd nekivágtam az útnak. A Credenziale, ez az összehajtható füzetecske tartalmazza az utunk során beszerzett pecséteket, ezzel bizonyítjuk, hogy egy adott útszakaszt gyalogosan (vagy lovon, illetve kerékpáron) megtettünk. Vannak olyan szálláshelyek, ahol be kell mutatni, csak így engedik, hogy az éjszakát ott töltsük.
A zarándoklat során a fatörzsekre, sziklákra, betonoszlopokra festett sárga színű T betűt kell követnünk, ez a jel kísér végig utunkon. E betűvel írta alá leveleit egykoron Szent Ferenc, ez a betű a keresztény hitvilágban az újjászületés jele.
Assisi Szent Ferencről meglehetősen ellentmondó tényeket találunk az interneten. Az egyik forrás szerint több nyelven kitűnően beszélt, a másik azt állította, hogy írni is alig tudott. Ami számomra kedvessé teszi alakját, hogy mindenkivel tisztelettel beszélt, legyen az gyerek, felnőtt, szegény vagy gazdag. Ő volt az első természetvédő, aki azt hangoztatta, hogy minden élőlény a testvérünk, és ugyanúgy kell tisztelni a növényeket és az állatokat, akár az embereket. Élete során a békét hirdette, száját állítólag nem hagyta el mást kritizáló vagy gúnyoló kifejezés. Szerény életet élt: saját kézzel építette templomát, mellette betegeket gyógyított.
Utam során völgyekben megbúvó falvakon, néhány házból álló „no name” kisvároson haladtam keresztül, ahol a szárítókötélen virágmintás ágyneműket lengetett a szél, és barátságos kocsmakutyák simultak a lábamhoz, a nyitott ablakokon pergő párbeszéd hangjai szűrődtek ki. Ha Olaszország szíve Róma, és a nagyobb városok az ország ütőerei, akkor én a hajszálerek útjait jártam, olyan apró településeken, amelyek behálózzák Itália testét.
A sárga T jel La Vernából Pieve Santo Stefanóba vitt (15 km), a Tevere folyó partján fekvő kisvárosba, ahol nem találtam szállást, így bementem egy helyi boltba segítséget kérni. Az eladónő felhívott egy helyi vállalkozót, aki autóval elvitt édesanyja üresen álló házába. Útközben megkérdeztem a mindig vidám Francescót, hogy hol a kedves mama: elmondta, hogy öt éve elhunyt, és én abban az ágyban fogok aludni, ahol a néni 85 évesen visszaadta lelkét az úrnak. Mikor ezt meghallottam, majdnem kiugrottam a Fiatból. Az elhagyatott házban szállásadóm felkísért az emeleti hálószobába, majd megállt az ősöreg kanapé előtt. „Használja nyugodtam a mama ágyneműjét!” – mondta, de én udvariasan elhárítottam a javaslatot – inkább a hálózsákot választottam. A pókhálós falakról százéves képekről néztek velem farkasszemet családi ősök, akik már mindannyian eltávoztak az élők sorából. Szerencsére sem a mamának, sem a többieknek nem volt kedve éjjel engem kísérteni, bár minden apró neszre kihagyott a szívverésem.
Már reggel öt órakor elindultam Sansepolcro felé (35 km), ahol már javában készültek a Pasqua, a Húsvét ünnepére. Egy elővárosi iskola előtt gyerekek próbáltak éppen egy passiójátékot. Jézust egy tündéri duci kislány alakította, mély átéléssel. A próba szünetében, amint lejött a keresztről, fájdalmas arccal rázogatta elzsibbadt karjait. Mondott valamit, amin a szülők nagyot nevettek, az apa fordított: „Elég fárasztó Jézusnak lenni!” Sansepolcro óvárosában már nyoma sem volt a meghitt hangulatnak: minden sarkon zene csendült, a kávézók és a bárok tele voltak csacsogó helybéliekkel, akik pohárral a kezükben melegítettek a hosszú hétvégére. A pizza isteni volt.
Másnap reggel hétkor keltem útra Sansepolcróból, de a városban annyi jel volt össze-vissza a falakra firkálva, hogy két órán keresztül nem találtam az utat. Végül megvártam, hogy kinyisson a turistairoda, ahol egy horvát hölgy, Maia igazított útba. Emiatt aztán Citta di Castellóba (34 km) este hétre értem, így komoly feladat volt megtalálni, hol pecsételnek. Végül a katedrálisban találkoztam egy magas, reverendás férfivel, aki intett, hogy kövessem. Hatalmas, kétszárnyú ajtókat nyitott előttem, nagy kulcsokkal babrált ódon zárakon, hosszú folyosókon tessékelt keresztül, végül beléptünk egy olyan terembe, ami talán a dolgozószobája lehetett. Mintha „A rózsa neve” című könyv (és film) díszletei közé léptem volna.
A plafonig érő szekrények tele bibliai tárgyú faragványokkal, ahogy a hatalmas íróasztal négy lába is, amely mögé az egyházi személy leült. Mögötte a fehérre meszelt falon hatalmas feszület lógott. Miközben nagyot szippantottam a tömjénillatú levegőből, elővette a pecsétet íróasztala fiókjából, egy ideig dédelgette kezében, miközben azt kérdezte tőlem tört angolsággal, hogy milyen utam volt eddig, aztán a stempli nagyot csattant útiokmányomon. Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül nem találok vissza a kijárathoz, és csak napok múlva, a kriptában találnak rám, de a pecsétes ember szerencsére visszakísért a hatalmas épület bejáratához, majd magához ölelt, és „Buono camino” felkiáltással az utamra engedett.
Citta di Castellóból Pietralungába vezetett utam (30 km), amely egy domb tetején található gyöngyszem. Egy tiszta, egyágyas szobácskát kaptam, és ahogy az ablakot kinyitottam, a lábam elé zuhant az umbriai vidék minden szépsége. „Ha költő lennék – gondoltam -, ezt a tájat látva sok verset írnék.” Másnap a reggelinél találkoztam Brunóval, a szálloda vezetőjével. Mikor arról beszélgettünk, hogy a szállodából milyen csodás a kilátás, elmondta, hogy őt is megérintette a táj szépsége, és mivel költő, sok versét írta úgy, hogy közben a látványban gyönyörködött.
Pietralungából a már említett Gubbióba gyalogoltam (28 km). Húsvét hétfő volt, és tomboló tavasz. A várost megközelítve egy amfiteátrum mellett haladtam el, amelyben koncerteket és színházi előadásokat tartanak. A város annyira érintetlenül középkori, hogy azt vártam, az egyik sarkon megjelenik egy szerzetes, vagy harsogó patazajjal vágtat el mellettem egy lovag, esetleg egy vallási körmenetbe botlom. Aztán egy szerzetes valóban elsétált mellettem. Furcsa volt látni, hogy kereszt helyett mobiltelefont szorongat a kezében.
A domboldalon álló Santo Ubaldo bazilika olyan pompázatosan díszes, hogy Petőfi azon verssora jutott eszmbe, amikor a Kárpátokról nyilatkozik, így pecsétért inkább az óváros tövében emelt Szent Ferenc templomba mentem, ahol éppen misét celebrált egy idős plébános. A hely szelleme kifejezetten kedvemre volt, hallgattam egy ideig a pap zengő baritonját, aztán nyomtam egy pecsétet és visszavonultam a szállásomra.
A másnapi utat Gubbiótól Biscináig (22 km) terveztem, de aztán közbeszólt az élet, és milyen jól tette! Útközben ugyanis nem egyedül róttam a kilométereket. Találkoztam Laurával, aki a Comói tó mellől érkezett és egy nemzetközi nyelviskolában dolgozik. Sokat gyalogoltam Dennissel, aki autista gyerekekkel foglalkozik Veronában. Néhány órára mellém szegődött Ganga, aki Berlinből repült ide, hogy végigjárja az utat. Anyja tajvani, apja német, ő maga pedig csodás képeket fest. Velünk volt még Jamie, az angol világutazó, aki éppen Chiléből repült Olaszországba, hogy megtegye a zarándokutat. Ő éttermekkel foglalkozott Newcastle-ben, majd egy nap mindent eladott, és úgy döntött, bejárja a világot. E sorok írásakor már Erdélyben barangol. Ursula Stuttgart mellől érkezett az útra, matematikatanárként dolgozik, a tavaszi szünetet pedig arra használta, hogy a zarándoklat során kiengedje a gőzt.
Velük gyalogoltam az utolsó előtti napon, amikor egy domb mögül felbukkant egy menedékház, és benne megtaláltuk Marthát és Pietrót, egy idős házaspárt, akik évek óta vezetik az adomány-alapon működő zarándokszállást. A Credenziale bemutatása után egyszerű hálóteremben egyszerű ágyak fogadtak, a fürdőben mindenkinek jutott melegvíz. A Spedale di San Pietro már évek óta szolgálja a zarándokokat, több ezer utazó lépett a terméskő falak közé, és ette a szerény vacsorát, amit mi is elfogyaszthattunk: egy kis adag tejfölös-sajtos tészta, mint előétel, amit valamiféle ragu követett, majd pedig az est fénypontja, egy szelet torta zárta a sort. Az út porát egy pohár vörösborral és forrásvízzel öblítettük le. Aznap éjjel az igazak álmát aludtuk.
Biscinától Assisi 27 km, ám mivel a zarándokszállásra hét kilométerrel hamarabb találtunk rá, így nekem az utolsó napon 34 km-t kellett megtenni, ami olyan volt, mint egy záróvizsga. A komoly kaptatókat egy még komolyabb, majd egy újabb követte, több kilométeren keresztül kellett meredeken felfelé haladni. Néhány kilométerenként találtam vízcsapot, ahol feltöltöttem kulacsomat, aztán haladtam ismét felfelé, aztán tovább, még, felfelé.
Délelőtt tizenegy órára érkeztem Valfabbrica városába, ahová a legendák szerint nem engedték be Szent Ferencet. Mivel leprásokat gyógyított, a város lakói féltek, hogy esetleg közöttük is elterjeszti a kórt. Engem viszont szívesen fogadtak: a város parányi főterén található kávézó teraszán csicsergő asszonyságok között megittam egy capuccinót, majd folytattam utam Assisibe, ahová délután négy óra körül értem.
Az élet úgy rendezte az utolsó kilométereket, hogy a végső célt, a Szent Ferenc Bazilikát, először csak apró pöttynek lássam, ami lassan, mint egy fejlődő magzat, lett minden felé tett lépéssel egyre nagyobb és nagyobb. Aztán a megérkezés pillanatában, amikor hirtelen elém tárult a hatalmas épület, én lettem magzattá. Így tettem meg az utolsó lépéseket a bazilika altemplomába, a misztikus fényben derengő anyaméhbe, ahol Szent Ferenc teste pihen.
Másnap korán kellett kelnem, hogy elérjem a római gyorsvonatot, hajnali öt óra volt, amikor kiléptem a szálloda kapuján. Az utcaköveket és a házak falát selyemfényűre festették a kövér esőcseppek, a város felhőkbe burkolózott, az utcákon egy lélek sem volt. A távolban a bazilika tornyát is betakarták a sötétszürke fellegek. Így lépdeltem el középkori paloták, szobrok, múzeumok és templomok előtt. Akkor, ott, először a városban, megéreztem az Ő jelenlétét. Mintha ott sétált volna mellettem „isten szegénykéje”, úgy jött mellettem, és úgy búcsúzott tőlem, mint egy barát a barátjától.
Assisi vasútállomásáról egy átszállással két óra alatt érkeztem Róma Termini, az Örök Város főpályaudvarára, ahonnan egy busz vitt a repülőtérre. A Ryanair római járata másfél óra alatt repített haza.
A hit egy olyan híd az ismerős és az ismeretlen között, amit csak akkor veszünk észre, amikor már átmentünk rajta.
Pontban hétkor lép ki a panzió ajtaján. Az eső, ahogy az előrejelzés ígéri, hét óra tízkor kezd neki, és Waxweiler utcáit pillanatok alatt szürkére festik a kövér esőcseppek. Csakhamar az erdőbe ér, erős kaptatón lépdel felfelé. Betonúton, majd murván, később földúton halad, be az erdőbe, át a mezőkön, halkan surrogó szélgenerátorok között.
Az eső hol szitál, hol szemerkél, hol zuhog, a néha erős szembeszél arcába csap, rángatja egyre nedvesebb esőkabátját. Aztán egy olyan úton kell haladnia, ahol a fű térdközépig ér. Vízállónak mondott márkás túracipője percek alatt beázik. Ám haladnia kell, mert nem tudja, hol kap szállást.
Egy fenyvesben, tőle harminc méterre, apró vadmalacok rohannak át az úton. Megtorpan. Egyszerre feltűnik a koca, majd a vadkan. A hatalmas vaddisznó megáll az út közepén, és akár egy kidobóember, a vándor felé fordul. Adrenalin fröccsen a férfi vérébe. Lassan hátrálni kezd. Az apaállat megiramodik felé, majd hirtelen megáll, aztán irányt vált, és inkább a családja után csörtet.
Még kilkométereken át zakatol a szíve. Aztán megtépi magának az utolsó zsemlét, belegyömöszöli az utolsó szelet sajtot, megissza az utolsó korty vizet. A kis menedékház a hegy tetején oázis a szakadó esőben. Hátizsákjából pólót vesz elő, majd száraz zoknit keres. Talál egy használtat a zsák alján, beleszagol, és megállapítja magáról, hogy nem koronavírusos. Felhúzza, de néhány perc múlva már az is csupa víz.
Az egyik település előtt nagy tábla: „Herzlich willkommen!” (Szeretettel üdvözöljük.) Az utcákon senki, csak az eső esik folyamatosan. Egy vendégház felé veszi az irányt, de amint közelít, az orra előtt kulcsra zárják az ajtót. „Ha amit adunk, azt kapjuk vissza – gondolja – akkor vajon hányszor csuktam be az ajtóm olyanok előtt, akiknek a segítségemre lett volna szüksége?”
Ismét kaptatón halad felfelé, a hatalmas fák koronáját nem lehet látni, szürke felhők burkolják be. A térkép szerint néhány kilométerre van egy vasútállomás. Fejében megszólal egy hang: „- Ha vonatra szállsz, egy óra múlva Kölnben leszel. A kis szállodában van fűtés, melegvíz. A sarki török étteremben megvacsorázhatsz. Az ágyban forró teát ihatsz. Reggel pedig capuccinóval eheted a kakaóscsigát a dóm mellett.” Lépdel tovább, lépései cuppognak a sárban. „- Mondd, miért csinálod ezt? – folytatja a hang – Miért kínzod magad? Mire jó ez az egész? Miért teszed ezt magaddal? Miért nem választod inkább a biztonságot? Miért? Miért? Miért?”
Neo válasza jut eszébe a Mátrixból: „- Mert így döntöttem.”
A felhők, mintha sóhajtanának egyet (vagy lehet, hogy Smith ügynök az?), és olyan záport zúdítanak rá, hogy egy méterre sem lát. Egy emlék jut az eszébe, amikor a Caminón flamand barátjával éltek át hasonlót. Akkor, Spanyolországban, nevetve énekelték az Y viva España-t, miközben sz@rrá áztak. Megállapítja a nagy igazságot: A boldogság, ha megosztod, megsokszorozódik, a nehézség szétosztódik.
Egy menedékházban telefonálni kezd, az okosóra 40 megtett kilométert jelez. A közeli városban felhívja az összes szállodát, de vagy ráteszik a telefont vagy röviden közlik, hogy zárva vannak. Már alig van töltés az akkumulátorban, amikor a legnagyobb, négycsillagos szállodát hívja. A menedzser közli, hogy zárva vannak, kérdésére, hogy hol talál szállást, a hang annyit mond: „- Luxemburgban. Talán Luxemburgban.” A térkép szerint az még 15 kilométer.
Aztán lemerül a telefon.
Csoszog, amikor a luxemburgi kisvárosba, Echternachba ér. A főutcán megbámulják, a bárok előtt iszogató emberek kíváncsian néznek rá. A macskakövek sötéten csillognak a lába előtt. Egyik szállodát hagyja el a másik után. Mind zárva.
Aztán megtorpan. Egy étterem világlik ki a többi közül, gyertyafény mellett beszélgető párokkal van tele. – Van nyitott szálloda a környéken? – kérdi a pultostól. A nő felhív valakit. Hosszan beszél. Esernyőt hoz, és a férfit egy szálloda elé kíséri. Fatigué?(fáradt?)– kérdi a nő. – Petit peu. (Kicsit.) – válaszolja, és mosolyogni próbál.
Csakhamar idős hölgy érkezik, a monokróm háttértől elüt vörösre festett haja. Kezében kulcs. „- A szálloda zárva – magyarázza -, de magának kinyitjuk.” A férfi kezébe nyomja a szobakulcsot.
A szobában franciaágy, rajta egy szál vörös rózsa. Leveti magáról a ruhákat, betántorog a fürdőszobába. Meztelen, inas testét nézi: Lila, kék és vörös színben játszik, csupa libabőr. Belép a zuhanykabinba, megnyitja a melegvizes csapot. Percekig csak jéghideg víz folyik. Már majdnem feladja, és eldönti, hogy akkor hideg vízben fürdik, amikor érzi, hogy a víz egyszerre melegebb lesz. Aztán még melegebb. Aztán forró.
Nem emlékszik, meddig áll a zuhany alatt.
Mögöttem a kölni dóm sziluettje, amelyet sötétvörösre fest a kelő nap. Körülöttem távoli zajok keringenek: munkába siető autók és a Rajna-hídon átkattogó vonatok hangja. Mintha az idős asszony megértené, mit szeretnék: odalép hozzám, és felajánlja, hogy készít rólam néhány képet. Ekkor még nem sejtem, hogy este egy hasonló korú és kinézetű hölggyel találkozom. Ám ahhoz még meg kell tennem 52 km-t.
Gyalog.
Hajnali négykor pattan ki a szemem. Gyomromban az ismerős bizsegés, mint mindig, amikor az ismeretlenbe ugrom. Ezt érzem, amikor az első napomat töltöm egy új munkahelyen, ezt, amikor az első randira készülök. 240 km vár rám ebben a májusi télben. A kis panzió tulajdonosa nem sok jóval bíztat. Kérdésemre, hogy nyitva vannak-e a szállodák Észak-Rajna Vesztfáliában, ennyit mond: – Ich weiß nicht.
A Via Coloniensis az egyik legrégebbi út Európában. Kölnből indul és Trierig tart. Az ókorban két, a rómaiak által alapított települést kötött össze, Colonia Claudia-t és Augusta Treverorumot. Ma az egykori hadi-, és kereskedelmi útvonal turista és zarándokúttá szelídült.
Elhagyom a bel-, majd a külvárost is, zöldellő ligetek mellett érek az elővárosba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozom. Utamat szelíd lankák és hosszú egyenesek váltogatják, a kék alapon sárga fésűskagyló, a zarándokok nemzetközi jelzése, többnyire jól követhető.
Mivel a rómaiak sok száz évig éltek errefelé, miközben a germán törzsekkel hadakoztak, utam során rengeteg korabeli emlékkel találkozom. Kicsit olyan érzésem van, mintha Óbudán járnék.
Útközben szóba elegyedem Frankkal, aki öreg és hatalmas dán dogját sétáltatja, és így találkozom Willivel és Rozival, akiről kiderül, hogy Móron született, és évente hazalátogat. Összehoz az út Egberttel, a mikrobiológussal, és Sebastiannal, aki Goethe költészetével kapcsolatban beszél lukat a hasamba. Elhagyok egy családi sörgyárat, ahol egy lelket sem találok, hiába kiáltozom.
Mindenkitől megkérdezem, hogy van-e nyitott szálloda errefelé, de a válasz mindig nemleges.
Brühl városkában egy bajszos úr kérdezi, merre tartok. Kertjébe hív, vízzel és süteménnyel kínál. Elmondom neki, hogy szállást keresek, Euskirchen környékén. Fél óráig telefonálgat eredmény nélkül. Minden zárva. Isteni ötletem támad: kérem, hívjon fel egy kolostort, hátha ők fogadnak vendégeket. Aztán megtörténik a csoda: a Schönstetter apácarend Maria Rost nevű kolostora nyitva áll a zarándokok előtt. A női hang még azt is megkérdezi, kérek-e vacsorát és reggelit: Egy kolostorban? Hát persze.
Sötétlő erdökön át, szomorú várromok és sárgálló repceföldek mellett haladok, amíg végül megérkezem Euskirchenbe. Már 46 km-en túl vagyok. Innen – mondja az úr, aki korábban vízzel kínált -, negyed óra alatt elérem a kolostort. Szeretném megnézni, hogy ő negyed óra alatt hogyan tesz meg hat kilométert. Valahogy végigvonszolom magam az utolsó szakaszon, miközben háromszor ázom el és háromszor száradok meg.
Végül meglátom a kolostor sárga falait. Az üvegajtóban egy feketébe öltözött apáca, Dorothea nővér siet elém. Szikár teste, arca, arra a hölgyre emlékeztet, akivel reggel kölnben találkoztam. Végignéz, és azonnal tudja, mit mondanék: fáradt vagyok, fürdeni szeretnék, majd pedig enni, inni és aludni.
Egyszerű szobába vezet, majd megmutatja a fürdőt. „- Negyed óra múlva kész a vacsora.” – rebegi, majd halkan becsukja az ajtót.
Nem telik bele tíz perc és már az asztalnál ülök. Előttem friss hús és saláta, kis kosárban barna kenyér. Dorothea nővér finoman a vállamra teszi a kezét, és azt kérdi, innék-e egy sört. Kicsit meglepődőm. Egy kolostorban vagyok, ahol egy apáca sörrel kínál.
Természetesen elfogadom.
Délkelet-Bajorország egyik legnagyobb ipari beruházása zajlik G. környékén. Az AR vállalat, amely ipari kiegészítőket gyárt, a már meglévő üzem mellé egy újabb, mintegy 10 ezer néhyzetméteres szerelőcsarnokot épít. A munkálatokat alvállalkozók hada és munkásbrigádok sokasága végzi, többek között az üveghomlokzat-szereléssel kapcsolatos tevekénységet is. Ezt a feladatot egy magyarokból álló négy fős csoport végzi.
A Dodge Ram hatezer köbcentis motorja halkan duruzsol, miközben szótlanul ülünk az utastáérben. Budapestről indultunk este tízkor. Sofőrünk Ábel, aki egyben kis brigádunk vezetője is. Hozzá hasonló problémamegoldó képességgel rendelkező emberrel eddig nem hozott össze a sors. Az éjszakát utazással töltöttük, félálomban és félig ébren. Reggel hétre az építkezés területére érünk, ahol azonnal munkához látunk.
Az áprilisi tél fehérre porozta a dombokat és az építkezés környékét is. A csípős hideget kellemetlen szél kíséri, a már magasba nyúló betonfalak között még ennél is barátságtalanabb az idő.
A sártenger szélén elhelyezett konténerből kipakoljuk a munkaeszközöket – fúrókat, csiszolókat, gépi gyalukat, fűrészeket, csavarhúzókat, és az ablakkeretek beszereléséhez szükséges többi szerszámot. A pickup truck, ahogy az Egyesült Államokban mondják, pillanatok alatt megtelik dobozokkal és munkaeszközökkel, miközben mi összehúzzuk magunkat az erős szélben. Aztán belépünk a csarnokba, amelynek hatalmas bejárata úgy nyel el bennünket, mint a Küklopsz Odüsszeusz szerencsétlenül járt matrózait.
A reggel fénypontja következik: egyik munkatársam valahonnan vizet szerez és kávét főz. Jól jön a forró folyadék ezen a fagyos reggelen, a kezemet legszívesebben egész nap az átmelegedett fémbögre köré zárva tartanám.
Az ablakok beépítése a keretek, „a szerkezet” beszerelésével kezdődik. A kisebb kereteket kézzel, a nagyobbat, amelyből vagy százat számoltam meg, gépi és kézi erővel rakjuk a helyére. A tetőn egy pókdaru segíti a munkánkat, ami pont úgy néz ki, mint az építkezések környékén távolról jól látható testvére.
A mi darunk picike, alig nagyobb, mint a gyerekeknek készült versenyautó. Lánctalpakon jár és a gémnek nevezett emelőszerkezetet messze maga elé tudja nyújtani. A kétméterszer ötméteres alumínium ablakszerkezeteket e daru segítségével illesztjük a helyére, párhuzamosan a fal síkjával. A keretet hosszú, speciális csavarokkal rögzítjük az épület szerkezetéhez.
A folyamat legizgalmasabb és legveszélyesebb része az üvegtáblák beszerelése. Ezek súlya, nagyságuktól függően, fél mázsától akár ötszáz kilóig is terjedhet. Az ablaküvegeket négy azonos méretű üveglapból állítják össze, a lapok között három légmentesen zárt kamra található. E kamrákat argon gázzal töltik fel a jobb szigetelés érdekében.
Szerencsém van, hogy a munkát ablaküveg beillesztéssel kezdjük. A nagy hidegben a mázsás üveglapok emelgetése az egyik legjobb módszer ahhoz, hogy felmelegedjünk. Társaim szemében elismerés csillan, amikor könnyedén megemelem az egyik, minimum ötven kilós üveget. Ekkor még nem tudom, hogy ez az első elismerés egyben hosszú időre az utolsó is. Mikor meglátják, hogy hogyan használom a különböző gépeket, lefagy az arcukról a mosoly.
Egy alkalommal egy halom szerszám között álltam, amikor egyik kollégám, aki éppen egy állványon dolgozott, kérte tőlem a komplibandot. Háromszor is elmondta, mire van szüksége, de nekem fogalmam sem volt, miről beszél. Kicsit magasabb hangon próbálkozott tovább: – Add ide a dagadót!
Nekem a dagadó egy húsféle, de biztos voltam benne, hogy társam nem a sertések hasfalát beborító izomszövetre gondol. Nagyon buta arcot vághattam, mert ő lemondóan legyintett, lemászott a létrán és megmutatta, hogy mi a dagadó: Képzeljünk el egy nagyobb darab kakaós csigát. Ám ebben a kakaós csigában a kakaót erős ipari ragasztó helyettesíti. Maga az eszköz egy szigetelő-, és rögzítőanyag, amelyet a ragasztós oldalánál jó erősen hozzá kell nyomni az ablakkeretek széléhez. A szürke, szivacsos, kb. 5 mm-es anyag erősen odatapad az ablakkeret oldalához, majd egy idő múlva megdagad, akár eredeti vastagságának a tízszeresére is. Ám mire ez megtörténik, már a keretet a helyére illesztettük, s a térfogatváltozás által csigánk odanyomódik a falhoz, rögzítve és szigetelve az ablakot.
Maga a homlokzatépítés és ablakszerelés nehéz fizikai munka, de annál látványosabb. Talán a szobrász érezhet ilyet, amikor egy emberarcot formázva a szemhez ér. A feketén tátongó Küklopsz-szemgödröket aprólékos és fáradtságos munkával szereljük fel a „látás” képességével.
Az üvegezés befejezésével, amely a beverő gumik elhelyezésével végződik, az óriás – látni kezd. (Ha odalépsz egy ablakhoz, az ablaküveg és a keret között találsz valamilyen anyagot. Ez régen a gitt volt. Ma sok egyéb anyagot alkalmaznak a gitt helyett, ezek közül az egyik legnépszerűbb a beverő gumik használata. Rendeltetése, hogy megakadályozza az ablak mozgását és a szigetelés.)
A napi munkaidő tizenegy óra. Reggel héttől este hatig nyomjuk, csak néha állunk meg egy kávéra vagy bekapni egy falatot. Estére kiéhezetten és teljesen átfagyottan szállok be autónk tágas utasterébe. Testem melegért és élelemért kiált – de nagyon hangosan.
Ekkor következik a nap fénypontja. A vásárlás.
Az otthon ismert német tulajdonú élelmiszerláncok mellett Bajorországban nagyon népszerű a Netto nevű bolthálózat is. Mi ide járunk beszerezni a betevőt. A bolt maga szokásos: polcok és hűtőpultok, ám kollégáim vásárlási szokása ismét egy új világot tár fel előttem. Mikor napközben kérdezem őket, hogy mi lesz a vacsora, csak sejtelmesen somolyognak. Mire kijövünk a boltból, már mindent értek.
Mint Algernon a labirintusban, úgy járkálunk a polcok között, de amíg az egér az átjárót keresi a jutalomfalatért két folyosó között, addig a mi szemünk mást kutat. Egy piros cédulát az árucikken. E cédulán egy szám és egy százalékjel, alatta pedig egy szó: „30% Rabatt” (engedmény). E cédula határozza meg vacsoránkat.
A mai napon a sertéscsülök kapja a piros címkét, amiből elképesztő mennyiséget pakolunk a bevásárlókocsiba, majd pedig újabb szellemi tevékenység következik: Úgy tanulmányozzuk a heti akciós újságot, mint Langdon professzor a Da Vinci kódot. A megfejtés aztán egy tucat ebből vagy abból az élelmiszerből, de nem kíméljük a pénztárcánkat, ha öblítőt vagy mosószert kínálnak – komoly árengedménnyel. Annyit veszünk, hogy az elkövetkező száz évre ki tudnánk öblíteni egy kisváros összes frissen mosott ruháját.
Hét óra, amire hazaérünk. Tisztálkodás, főzés. Este tíz óra, mire kész a vacsora. Sutba dobom szokásomat, hogy este hat után nem eszem. Olyan éhes vagyok, hogy az alumínium ablakkeretet is megrágnám.
A tágas nappali szépen megterített asztalánál négy munkásember falatozik. Az asztal közepén hatalmas edény, benne annyi székelykáposzta, hogy egy kézilabdacsapat egyheti kalóriaigényét is könnyedén fedezné. Az, hogy a székelykáposzta nem a kedvencem, és hogy lassan este 11 óra, cseppet sem érdekel. Csendben kanalazzuk az ételt. Igazi evés-meditációt tartunk. Megszűnik a világ, csak két dolog létezik: a tányéron illatozó falatok – és én. Eszembe sem jutnak a kérdések, amelyek napközben foglalkoztattak: meddig fogom bírni életem legújabb kalandját?
Ez a kérdés teljességgel másodlagos. Egyél, hogy legyen mit felhasználnod holnap, amikor folytatjuk a munkát. A többit pedig majd dobja az élet. Úgy teletömöm magam, hogy nem tudok hason aludni. Hanyatt fekszem és nézem a plafont.
Aztán belezuhanok az álomba.
Reggel négykor kipattan a szemem. Betántorgok a konyhába, testemben egy új életforma új életérzésével, izmaimban új, eddig teljesen ismeretlen fáradtsággal. Iszom a kávém és a kanapén ülve élvezem az egyedüllétet, a kávé ízét, a csendet és az ablakon túl a szemerkélő áprilisi hóesést.
Aztán lassan felkelnek kollégáim is, ezek a becsületes, tisztességes profi munkásemberek, akiket az első pillanatban megkedvelek. Segítőkészek és türelmesek velem. Én cserébe a legjobb tudásommal segítem a munkájukat. Sokat beszélgetek velük: múltjukat, vágyaikat, fájdalmaikat, félelmeiket, sorsukat egyszerű szavakkal tárják fel előttem.
Új univerzumom megismerése így válik teljessé.
A lány egy hónapja dolgozott a teaboltban. Reggel egy órával a nyitás előtt már benn volt: pakolt, takarított, majd vizet forralt, és egy kancsóban almateát készített, aminek illatát a bevásárlóközpont másik végében is érezni lehetett.
Nyár végén érkezett a nagyvárosba, korábban egy faluban élt a szüleivel. Apja a vasútnál dolgozott, anyja a közeli város hipermarketében. „Az Ember”, ahogy az anyja az apját hívta, nem bírta az alkoholt, elég volt neki egy vagy két feles, és rögtön kötekedővé, agresszívvé vált. Ezeken az estéken, amikor gyakori volt a hangos szóváltás, a lány, hogy ne hallja szülei veszekedését, a fejére húzta a takarót. „El. El innen.” – gondolta.
Az iskola elvégzése után varrónőnek tanult, a szakmunkásképzőt a városban végezte el.
Csendben, lassan teltek a hónapok, mikor végre tizennyolc éves lett. Születésnapjára nem kapott ajándékot, így magát lepte meg egy kék blúzzal, amit maga varrt, és aminek pontosan olyan színe volt, mint a szeméé.
Vacsoráztak, amikor bejelentette, hogy a fővárosba költözik. A szülők először ettek tovább, tudatukig nem hatoltak el a szavak, aztán, amikor megismételte döntését, anyja szájából kiesett a falat, apja kezében megállt a pohár. – Holnap elköltözöm – közölte, és apja szemébe nézett. Az erős, nagydarab ember csak bámult rá, az anyja kérdezgette, hogy hol fog lakni és mit fog dolgozni, de ő csak nézett az apjára, akinél most, életében először, erősebb volt. Anyja sápítozott, apja pedig úgy nézett rá, mint egy árulóra.
Másnap korán összepakolt, belépett szülei hálószobájába. Még mindketten aludtak. Gyengéden megrázta anyja vállát, aki felült, átkarolta a lányát. Az apa is felébredt, kinyitotta a szemét, de mikor meglátta a lányt, a fal felé fordult, és mikor a lánya halkan suttogta neki, hogy „szia, apu”, a férfi nem válaszolt.
A város déli részének panelrengetegében talált albérletet. Az idős nő háromhavi kauciót kért, és közölte, hogy senkit nem hozhat fel a lakásba.
Számtalan helyre elküldte az önéletrajzát, de legtöbben válaszra sem méltatták. Egy alkalommal, három sikertelen interjú után, úgy döntött, egy plázában ebédel. A legolcsóbb ételt rendelte, valamilyen tésztaféléből kért egy adagot. Miközben az ételmaradékot a szemétbe dobta, észrevette a közeli késboltot. Szemügyre vette a svájci bicskákat, bozótvágókat, katonai késeket. Szerette volna, ha férfinak születik és szeretett volna igazi férfias munkát végezni: nyomozó, bányász, katona… De lánynak született, és nem tudta, ezért apja szomorúbb, vagy ő maga.
Megérezte a tea átható illatát. Egy középkorú hölgy pakolt az apró üzletben, a polcokon még rendezetlenül sorakoztak az illatozó teásdobozok. – Még zárva vagyunk – kiáltotta a válla fölött a tulajdonos, amint éppen a létrán egyensúlyozott, kezében két fekete dobozzal. Megfordult. Egy fekete hajú lányt látott a pult előtt, aki haját egyszerű copfban kötötte össze. A smink nélküli arc tiszta volt és őszinte, a cipő kitaposott, a farmernadrág és a póló agyonmosott.
Lemászott a létráról és megállt a lány előtt: – Azt hiszem, nem etiópiai zöld teáért jöttél! – szólalt meg. A lány lesütötte a szemét, de amikor ránézett a másikra, és látta, hogy mosolyog, ő is felnevetett. A lánynak csilingelő nevetése volt, olyan, mint amilyennel a gyerekeket a karácsonyfához hívják, amikor a Jézuska meghozza az ajándékot. És ez tetszett a nőnek.
Amikor felhívta a szüleit, hogy munkába állt, anyja mintha elszomorodott volna a hírre. Gyorsan az apjára terelte a szót, aki, mondta az asszony, amióta a lány elment, szinte folyamatosan részeg. – Féltem a máját. Meg a munkáját. Nehogy nekem kirúgják a vasúttól, és itt legyen nekem egész nap a nyakamon! Na, az kéne csak!
A lány az első munkanapján abban a kék blúzban ment dolgozni, amit még maga varrt a születésnapjára, s amelynek a színe pontosan olyan volt, mint a szeméé. – Szép ez a blúz – jegyezte meg a tulajdonosnő, és mindkettőjüknek töltött egy csésze gyümölcsteát.
Egy reggel, ahogy szokott, korábban ment be az üzletbe. Éppen a létra legfelső fokán ágaskodott, amikor mély férfihang szólalt meg mögötte. – Ha kérhetem… – a férfi a polcokat nézte, kezében Mercedes-logóval díszített slusszkulcsával játszott. – Olyan teát szeretnék, amely segít egy nagy üzlet megkötésében – harsányan felnevetett – tud ebben segíteni? – a lány a férfivel nevetett, majd az egyik polcról levett egy dobozt. – Ezt ajánlom. Fekete Darjeeling tea. A legendák szerint ebből ivott Indra isten, mielőtt meghódította a világot, és annyira ízlett neki, hogy Darjeelinget örök gazdagsággal áldotta meg.
– Ez nemcsak duma? – kérdezte a férfi, miközben a csomagot szaglászta.
– A tárgyalás után majd kiderül! – csilingelő nevetés harsant.
A férfi alaposan végigmérte a lányt. – Kérek öt dobozzal – mondta, miközben mélyen a lány szemébe nézett. Amikor a lány a visszajárót számolta, a férfi leállította: – Tartsa meg.
A dobozokat egy nagyobb papírzacskóba tette, miközben vevője továbbra is őt bámulta. A férfi felkapta a zacskót, a kijárat felé indult, de hirtelen visszafordult: – Tudja, magából egy gyönyörű nőt lehetne faragni – itt megakadt egy pillanatra, talán a megfelelő szót kereste, majd folytatta: – kicsikém.
Másnap az első vásárló a férfi volt. – A tea, amit adott, valóban csodaerővel bír! – kezdte – Köszönöm! – A lány dermedten állt, a férfi egy virágcsokrot nyújtott felé. – Szeretnék kérni öntől valamit, Kicsikém! Szeretném, ha ma este együtt ünnepelnénk, és kérem, ne mondjon nemet, engedje meg, hogy elvigyem vacsorázni!
A férfi nagyszerű programszervező volt. Színházba és moziba vitte a lányt, ha komolyzenei koncertjegyük volt, a férfi beszélt a zeneszerzőkről és a korról, amelyben a zeneművek születtek. Aztán egy nap, miközben vacsoráztak, és a lány kérésére már tegezték egymást, a férfi felajánlotta, hogy vesz a lánynak néhány ruhát. – Ez nekem semmi, ugyanakkor óriási örömöt okozol vele. Csak néhány ruhát és kiegészítőt, kérlek, Kicsikém.
A legdrágább boltokban vásároltak, a lány nem merte megnézni az árcédulákat. Mindig kérdőn nézett a férfira, amikor kiválasztott valamit, de a férfi bátorítóan bólogatott: – Még valamit, Kicsikém?
Karácsonyra készülődött az ország, hó lepte az utcákat, amikor a lány telefonált a szüleinek, hogy megbeszélje velük, mikor érkezik haza. A telefont az apja vette fel: – Hallom, a nagyvárosban kurva lettél! Adom anyádat.
A lány nem várta meg, amíg anyja a telefonhoz jön.
Szenteste lépett először a férfi otthonába. A hatalmas ház egy domb oldalán állt, a város a lábaik előtt hevert, a távoli utcák fényei úgy ragyogtak a téli sötétségben, mint hegyikristályok a patakmederben. Együtt díszítették fel a fát, a férfi finom vacsorát készített, közben megmutatta a házat, a szobákat, és a város lélegzetelállító panorámáját.
A vacsora után leheveredtek a kanapéra, a férfi megcsókolta a lányt, ügyes kezekkel megszabadította a ruháitól, könnyedén felemelte, és a hálószobába vitte.
A lány másnap reggel az ágy mellett kis széfre lett figyelmes. A férfi beütötte a kódot, a széf belsejéből egy apró pisztolyt emelt ki. – Egyedül élek és vigyázok magamra. De előtted nem titkolom a kódját, Kicsikém.
A lány az újév második napján mondta fel az albérletet, a teaboltban még egy hónapot dolgozott. A férfi segítségével az egyik tv-csatorna szerkesztőségében kapott állást.
Az első veszekedés akkor történt, amikor a lány egy reggeli után a mosogatóba tette a használt tányérokat. – Nem tanultad még meg, hogy nálam van mosogatógép? Kicsikém! – förmedt a férfi a lányra, aki rémülten pakolt a mosogatógépbe, de a programot nem tudta elindítani. A férfi morogva odalépett, benyomott néhány gombot: – Jegyezd meg végre, nem olyan bonyolult! Biztos vagyok benne, hogy elég hozzá egy szakmunkás bizonyítvány!
Már tavaszodott, amikor a férfi egy rendezvényre vitte a lányt, a vacsoránál a pincérek fehér kesztyűkben szolgálták fel a fogásokat. Az előétel és a leves után egy indiai fűszerezett csirkehús következett, és hozzá olyan mártás, amilyen finomat a lány még sosem evett. Mielőtt a pincérek elvitték volna előle a tányért, lenyalta a késről a mártás maradékát. A férfi vöröslő fejjel üvöltött rá: – Ennél az asztalnál nem parasztok ülnek, akik a szájukba veszik a kést! Ezt meg ne lássam többet… Kicsikém!
Április lett, a természet a tél meztelensége után végleg a tavasz ruhájába öltözött. Az emberek elrakták a télikabátot, az utcákon langyos szél simogatta a járókelők arcát. A lány továbbra is a szerkesztőségben dolgozott.
Általában a büfében vett magának ebédet, de most valami másra vágyott. Pizzát rendelt. A portásfülkénél magas, jóképű fiú várta, egyik kezében bukósisak, másik kezében a pizza. Barátságos, barna szemek mosolyogtak a lányra, a bőrruha jellegzetes illata összekeveredett a pizza illatával. Miközben átvette a visszajárót, hozzáért a fiú tenyeréhez. Mintha áram ütötte volna meg: hirtelen nem tudta hol van, csak a fiút látta, aki tágra nyílt szemmel nézett rá, és aki ugyanolyan zavarban van, mint ő. Így álltak ott egy ideig, míg a portás meg nem szólalt:- Khm… ki fog hűlni az a pizza, ha ilyen sokáig vár abban a dobozban.
Másnap a lány ismét pizzát rendelt. Ugyanaz a fiú hozta az ételt.
– Szia Királylány! – mondta a fiú.
– Nem vagyok királylány.
– De az vagy.
– Rossz duma.
– Lehet, de akkor is így van.
A fiú közelebb lépett a lányhoz, karjuk összeért – Adok neked egy kuponfüzetet. És… megadom a telefonszámomat… Szívesen találkoznék veled – határozottsága elpárolgott és zavartan folytatta – csak ha… te is akarod.
A füzet egyik oldalára tizenkét érme-nagyságú pizza színes fotóját, a másik oldalra egy szív alakú pizza nagy alakú képét nyomtatták, alatta a szöveg: „Tizenkét pizza rendelése esetén Öné a szívünk!!!”
Már másnap találkoztak. Ahogy a finom desszertet eszik, úgy fedezték fel egymás testét. Lassan, egyenként vették le egymásról a ruhadarabokat, majd csókolóztak, simogatták egymást, aztán megint lekerült egy ruhadarab, és feltárult egy újabb, felfedezésre váró titok…
A fiú hanyatt fektette a lányt, és a homlokától a lábujjakig végigcsókolta a testét. A lány becsukta a szemét, és úgy érezte, mintha egy alagútban lenne, lábai alatt vasúti sínek, és ő halad befelé az ismeretlen, félelmetes sötétségbe, csak a sínpár szürke csillogását látja.
Ekkor a fiú lágyan megcsókolta a lány térdét, majd combja lágy, belső felületét, és haladt feljebb és feljebb… Ekkor mélyen, ahol az ösztönök összefonódnak a vágyakkal és az élet gyökerével, megmozdult egy ismeretlen erő, és elindult a lány felé. Érezte, hogy a lába alatt megremegnek a sínek, és belülről rázzák meg a testét, és ez az erő, mint valami hatalmas, fekete gőzmozdony, tüzet okádva, könyörtelenül közeledik felé.
Már látta a mozdony fényeit, ahogy egyre jobban megvilágítják őt, hallotta az éles füttyszót, amely mintha azt sikoltotta volna, hogy meneküljön. Aztán a gépszörny már egészen közel volt hozzá, nekicsapódott a testének, és mint egy tollpihét, kirepítette az univerzumba, ahol eggyé vált a csillagokkal, és azt érezte, hogy csak egy porszem, és aztán azt, hogy ő a világegyetem, és azt, hogy meghalt, de azt is, hogy még sosem élt ennyire.
Arra eszmélt, hogy sikoltozik, hogy patakokban folyik a könnye, a teste rázkódik, és ismeretlen kéj borítja el a lényét. A fiú fejét visszairányította a lábai közé: – Még, még, még! – És a kéj hullámai újra és újra elborították, dobálták őt, mint a tenger hullámai az üres kagylóhéjat, aztán magához ölelte a fiút, csókokkal borította az arcát, amely összekeveredett még mindig hulló könnyeivel, és csak sírt megállíthatatlanul.
Júniusban csak egyszer találkoztak, akkor a fiú otthonában szeretkeztek, az ablaknál, amely a belső udvarra nézett.
Amikor a lány hazaért, a férfi már várta otthon, és elújságolta, hogy a hétvégén hatalmas partit szervez. – Meghívtam az összes barátomat és az üzletfelemet. – mondta tárgyilagosan. – Lesz egy nagy bejelentés, amellyel szeretnék meglepni mindenkit. Téged is, Kicsikém.
Szent Iván napja hétvégére esett. Beköszöntött az igazi nyár, az időjósok már beharangozták az első hőségriadót. A domboldal, ahol a ház állt, fényárban úszott. A parkoló tele volt luxusautókkal, biztonsági őrök cikáztak közöttük, fülhallgatóval a fülükben. A kertben gyertyák és olajmécsesek világítottak, az épületet színes fényekkel világították meg. Félkörben fehér abrosszal leterített asztalok álltak, rajta evőeszközök, poharak.
A férfi az egész napját a dolgozószobájában töltötte, egy prezentáción dolgozott. A teraszon hatalmas vetítővásznat helyeztek el, a lépcsőnél projektor állt.
Pincérek kínáltak finom italokat, az estélyi ruhás, szmokingos vendégek pohárral a kezükben beszélgettek, iszogattak, néhányan az épület felé tekintgettek, várták, mikor kezdődik a műsor.
A férfi, maga mellett a lánnyal, a teraszról köszöntötte a jelenlévőket, majd arról beszélt, hogy milyen sokat köszönhet a barátainak és az üzletfeleinek. – Remélem, én is segíthettem üzleti partnereimnek céljaik elérésében. – a közönség nevetve tapsolt. Ekkor intett, és a háttérből, pizzafutárok jelentek meg, kezükben pizzás dobozokkal.
– Ahhoz, hogy újabb üzleti sikereket érjünk el, néha változásokra és merész lépésekre van szükség. Elhatároztam, hogy üzleti portfoliómat egy pizza-lánccal bővítem! – a vendégek tapsoltak, éljeneztek, koccintottak. A lány szédülni kezdett – Nem akarok hálátlan lenni. – a férfi felemelte a kezét. – Köszönetet kell mondanom valakinek, aki rengeteget segített abban, hogy idáig elérhettem, és ez… – a lányra mutatott – te vagy, Kicsikém! – a taps ellenére a férfi tovább beszélt és a vetítővásznon a teabolt képe jelent meg, majd a lányról készült fotók, amin hol egyedül, hol pedig a férfival volt látható.
– Tanúi lehettünk, hogy egy vidéki kislányból, az én Kicsikémből – itt tartott egy kis szünetet – hogyan lett… Királylány! – egyetértő morajlás hallatszott, a férfi szélesen mosolygott. A lány szívét jeges rémület járta át. – Ám a férfi tovább folytatta: – De az emberek hálátlanok, nincs bennük tisztelet! – a vásznon a lányról és a fiúról készült fotók jelentek meg. – Én felemeltem valakit, tanítottam, segítettem neki, és mi a hála? – a férfi nyersen felnevetett, végignézett a vendégeken, majd tekintete ismét a lányon állapodott meg: – Ez! – a kivetítőn egy ház belső udvara tűnt fel, majd a kép ráközelített egy ablakra, ahol láthatóvá vált a lány profilja, meztelen háta, és látni lehetett a fiú arcát, ahogy a lány fölé hajol.
A lány menekülni akart, de a férfi megragadta a kezét. – Itt maradsz! – sziszegte. Végignézett vendégein, tekintete a pizzafutárokon állapodott meg. – És most következzék az est fénypontja! Jöjjön a pizza! – kis szünetet tartott – de még egy kis türelmüket kérem! Az első pizza legyen a Királylányé! – a férfi intett, és a futárok közül egy biztonsági őr előre lökött valakit. A fiú volt az. Kezében egy pizzás dobozzal esetlenül lépkedett, majd felbotorkált a lépcsőn. – Nézzük, mi jár egy királylánynak! – harsogta a férfi – gyere, gyere közelebb, fiam!
A fiú elindult a lány felé. Nem néztek egymásra. Mielőtt a fiú a lánynak adhatta volna a dobozt, a férfi kikapta a kezéből. – Nézzük, mi van benne? – A férfi felemelte a doboz fedelét és a vendégek felé mutatta: – Ó, hát egy pizza szív!
E pillanatban megváltozott a férfi hangja: – Vége a meccsnek, kisfiam! – recsegte – Most eltakarodsz innen, és a színedet sem látom többé, értve vagyok? – a fiú zavartan bólogatott, miközben két biztonsági őr érkezett és elvezette őt. – Most pedig – fordult a férfi a közönséghez széles mosollyal -, jó étvágyat kívánok! Az este hátralevő részében érezzék jól magukat!
A vendégek egy ideig dermedten álltak, majd rávetették magukat a pizzákra és vidáman vacsorázni kezdtek. Pezsgő durrant, a hangszórókból halk zene szólt, a meghívottak nevetgélve taglalták a történteket.
Ekkor dörrent a lövés. A lány élettelen testét a hálószobában találták meg. Abban a kék blúzban feküdt az ágyon, amit még maga varrt a születésnapjára, s amelynek a színe pontosan olyan volt, mint a szeméé. Ernyedt kezében kis pisztoly, mellkasán a fiútól kapott kuponfüzet, közepén vöröslő lyuk tátongott.
Csak a kisebb internetes hírportálok számoltak be arról, hogy Szent Iván éjjelén, ismeretlen okból, a folyóba száguldott egy motoros futár. Mivel alacsony volt a vízállás, a test a sziklás parthoz csapódott, ahol a motor vezetője azonnal életét vesztette. A hírek szerint a férfi huszonnégy éves volt, és másnap vette volna át mérnöki diplomáját.
Padlógáz – satufék. Padlógáz – satufék. Ezt játssza a buszsofőr, miközben a reggeli csúcsforgalomban Viktória, a főváros felé araszolgatunk. A végállomáshoz érve a legtöbben leszálltak már, a képen látható kislányt egyáltalán nem zavarta sem a tömeg, sem pedig a sofőr vezetéstechnikája.
Nekem csak a sokadik utazás alkalmával tűnt fel egy alapvető különbség az európai és az itteni utazási szokások között: amikor itt le akar szállni valaki, megnyom egy gombot, ami felvillant egy égőt a műszerfalon. A sofőr megáll, kinyitja a busz ajtaját. Ekkor, aki le akar szállni, az kényelmesen feláll és elindul az ajtó felé. A felszállók türelmesen várnak, amíg mindenki befejezi a leszállást, és akkor kezdik meg a felszállást. A jegy egyébként 5 rúpia, vagyis kb. 100 forint.
A Seychelle-szigeteken nincsenek őslakosok, mindenki betelepült. Jöttek ide európaiak és velük együtt Afrikából rabszolgák, de van itt kínai, maláj, madagaszkári, indiai, egyszóval mindenféle náció. Az évek alatt a lakosok összekeveredtek, s ebből a keveredésből jött létre az ország legjavát kitevő kreol lakosság. Kreolok, vagyis keverékek. A sötétbarnától a sárgán át a fehérig mindenfajta bőrszín látható. Az ország, függetlensége előtt, angol gyarmat volt. A gyarmati múlt sok-sok emléke megtalálható a szigeteken, mint ez a “toronyóra” is. Talán a feldolgozatlan traumák miatt lehet látni már délutánonként sok-sok ittas férfit az utcákon, pedig az alkohol egyáltalán nem olcsó errefelé.
Próbáld lefordítani az alábbi szöveget! Ez egy kreol nyelven írott értesítés. Biztosan felismersz néhány szót. A kreol nyelv keveréknyelv, vagyis az itt élő lakosok “hozott” nyelvének a keveredése.
Az átlaghőmérséklet 28 fok körül van egész évben. Az évszakok változását csupán az jelzi, hogy kevesebb vagy több eső esik. Novemberben az átlagos csapadék mennyisége 13 cm. A zivatarok hevesek, de rövid ideig tartanak. Pont addig, amíg bőrig ázik az utazó. Aztán kisüt a nap és lehet száradni.
Európai szemmel a nők komoly hányada túlságosan elhízott. De ez csak egészségügyi szempontból van így, mert a túlsúly a helyi nőket egyáltalán nem zavarja. Képzeljünk el sok-sok ezer ember nagyságú Milói Vénuszt, tiri-tarka ruhába öltözve. Nos, ők a Seychelle-i nők. Teljesen jóban vannak magukkal, a súlyukkal és a világgal. Így hát kijelenthetem, hogy a sziget női gyönyörűek! És ezzel a helyi férfiak szemmel láthatóan egyet is értenek.
Az egyik buszmegállóban beszédbe elegyedtem egy fiatal lánnyal. Megkérdeztem tőle, hogy miért szeret itt élni? “- Because this is the Paradise!” (Mert ez az Édenkert) – válaszolta. Azt hiszem, valami ilyesmit érezhetnek a luxushajók utasai is, amikor megérkeznek a kikötőbe.
A sziget a létét a Föld történetének hajnalán zajló vulkáni működésnek köszönheti. Akármerre is megyünk vagy nézünk, a buja vegetáció mellett a másik szembetűnő természeti jelenség a vulkáni kőzetek hihetetlen változatossága.
Mint mindenfelé a világban, itt is készülnek már a karácsonyra. A képen Guy, a szálloda kreol tulajdonosa díszíti éppen a fát. Tiltakozik, hogy ne most fényképezzem le, hanem akkor, amikor világít (mármint nem ő, hanem a fa).
Sok izgalmas munka van a földön, bizonyára ilyen lehet parti-Mikulásnak lenni 30 fokos hőségben.
A legnagyobb sziget Mahé. Keleti partját zátony védi a nagy hullámoktól és a cápáktól. Reggeli sétáim során már szinte összeismerkedtem egy rájával, “aki” ott úszkál mellettem és körülöttem, míg én a sekély vízben gázolok. Majának neveztem el, bár nem tudom fiú e vagy lány.
A Seychelle-szigeteken nincsenek nagyvadak, ragadozók, sem kígyók, sem skorpiók, tehát semmi olyan élőlény, ami veszélyes lenne az emberre. Tudtommal a pókok „csak” nagyok, de marásuk nem okoz halált. Így tehát elmondhatom, hogy önmagamra csupán egyvalaki volt veszélyes a visszaút során: saját magam.
A hatalmas bazalttömb, amin leereszkedtem érkezésemkor, száraz volt és rendkívül jól tapadt. Most, hogy a dagály nagyobb hullámokat hozott, a szikláknak csapódó víztömeg apró cseppjeit a felélénkülő szél a part felé sodorta, így a kövek felszíne nedvessé és csúszóssá vált. Négykézláb araszolva jutottam fel a szikla tetejére, ahol hiába kerestem, nem találtam az ösvényt.
Végül találtam egy csapást, ahol elindultam a vadonba, de hamar rájöttem, hogy erre még nem jártam. Hiába forgolódtam azonban, már nem tudtam, merre van a vissza. Körbevett a dzsungel zöldesszürke félhomálya, a burjánzó vegetáció: indák, liánok, pálmák, bozótok áthatolhatatlan masszája. A madarakat már nem láttam, de hangjukat visszhangozták a vulkáni kőzetek. Utam kísérteties sziklák, meredélyek, barlangok és üregek mellett haladt. Elkezdtem félni. És mintha ezt megérezte volna a dzsungel, még több inda akaszkodott rám, még több megtermett pók nyújtogatta felém hatalmas csápjait.
Aztán rákezdett az eső. Először néhány csepp, majd igazi trópusi özönvíz zúdult a hegyoldalra. Meleg trópusi csapadék folyt végig az arcomon és a vállamon, végig a hátgerincemen bele a cipőmbe, ami csakhamar bokáig merült a fekete sárba.
És ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy a pokol legmélyére értem. Szívverésem lelassult, légzésem normálissá vált. Már nem zavartak annyira a belém kapaszkodó növények, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Helyzetem elfogadásának tudatosítása azt az állapotot hozta vissza, ami a megoldásához szükséges: a lélekjelenlétet.
Ekkor egy pillanatra kisütött a nap, és a derengés helyét csillámló fényár vette át. Ragyogott az erdő, szememet elvakította a hirtelen világosság. Fejemet leszegtem, s ahogy azt latolgattam, hogy merre folytassam utam, tőlem 15-20 méterre valami megcsillant a napfényben. Valami, ami nem volt oda való.
A Nap csakhamar visszabújt a felhők mögé, az eső, bár kisebb intenzitással, de továbbra is esett. Elhatároztam, hogy utamat a szokatlan csillogás felé veszem, de nem úgy, ahogy eddig. Lassan lefejtettem magamról az indákat. Először a kezeimről, a vállamról, majd a lábamról. Négykézlábra, majd hasra ereszkedtem, s sáros talajon, akár a kommandósok, kúszva haladtam a célpont sejtett irányába. Továbbra is bele-beleakadtam lehajló ágakba, az esővíz most a számon és az orromon keresztül ömlött a talajra, de ezeket leszámítva viszonylag könnyen haladtam a célom felé.
Talán három méterre lehettem attól az „izétől”, amikor felismertem az elhajított Fantás üveget. Régen dobhatták el, mert a címke már megfakult, de annyira még „világított”, hogy engem útba igazítson. Felálltam, néhány nagy lépést tettem, és kiléptem egy aprócska ösvényre. Csendben, csukott szemmel, lehajtott fejjel álltam néhány másodpercig, az esőcseppek közé talán néhány könnycsepp is vegyült.
Talán tíz percbe sem került, és visszaértem oda, ahonnan délelőtt indultam. Ruhástul rohantam a hullámok közé, majd a hátizsákból elővettem egy vizes pólót, kicsavartam és magamra húztam. Testemen megszikkadt a ruha, mire a buszmegállóba értem, lábamat, karomat alvadt vér borította.
Már késő este volt, mikor visszaértem a szállásomra. A vacsorámat költöttem el éppen, amikor ráeszméltem, hogy két karkötőmet valahol elhagytam a dzsungelben.
Nem, nem megyek vissza megkeresni.
Az ösvény valóban keskeny volt, és sokat kellett hajolgatni, hogy a fejem és a hátizsákom ne akadjon bele valamibe, de viszonylag jól ki lehetett venni a nyomvonalat, és én haladtam, ahogy erőmből tellett.
Aztán egyszer csak megérkeztem. Utam egy fekete bazalt-képződményhez vezetett, amely meredeken, de még éppen járhatóan lejtett mintegy harminc méter hosszan a sziklás tengerpart felé, majd pedig kisebb kőtömbökön kellett átugrálnom, s ekkor megláttam a Partot.
Sosem láttam ehhez hasonlót. Sem képen, sem filmen sem pedig a valóságban. Az öböl két oldalát, mint gigantikus testőrök, hatalmas bazalttömbök zárták el a külvilág elől. A fehér homokon táncolt a napsugár, a hullámok, mintha megilletődtek volna e természeti csoda láttán, szelíden futottak ki a partra. A pálmafák mellett a színskála minden szegmensében pompázó virágok nyíltak, ágaikon színes madarak énekeltek és néztek rám kíváncsian. A homokon apró tarisznyarákok rohangáltak, az óceán pedig a kék és a zöld minden árnyalatában játszott, a láthatár szélén fehér tarajt vetettek a hullámok.
Meztelenre vetkőztem, mert rajtam kívül nem volt jelen emberi lény a közelben, berohantam a vízbe, úsztam a víz felszínén és a víz alatt, kergettem az apró, színes halacskákat, amik könnyedén tértek ki az utamból, s ha tudnak nevetni, hát biztosan jót kacagtak, hogy azt hittem, meg tudom őket fogni puszta kézzel. Boldognak és kiválasztottnak éreztem magam, aki megkapta azt a kegyet, hogy beléphet a paradicsomba.
A belépés díját azonban távozáskor kell megfizetnem.
A napfényes reggelen elhatároztam, hogy túrázni megyek. Az útleírás ígérete szerint kb. hét kilométert kell megtenni az esőerdő jól kitaposott ösvényén, és a világtól elzárt területen megtalálhatom a Föld egyik legszebb partszakaszát.
Feltöltöttem kulacsomat a fővárosban, Viktóriában, vettem magamhoz némi élelmet, és felszálltam a megfelelő helyi buszjáratra, amely észbontó sebességgel száguldott a kanyargós utakon Bell Ombre felé. A kb. ötvenfős utazóközönség, amely jobbra-balra dülöngélt a nagy sebességnek és a számtalan kanyarnak köszönhetően, lassan szétoszlott a végállomáshoz érve, én pedig néhány helyi emberrel elindultam be az erdőbe. A betonút mindkét oldalán házak álltak, alaposan elbújva a vadonban, majd pedig lassan elhagytam a lakott területet és a betonozott utat is. Rátértem az ösvényre, amely hol az erdőben, hol pedig hatalmas méretű bazalttömbök tetején vezetett le a tengerpartra. Néha találkoztam szembejövőkkel, köszöntöttük egymást és haladtunk tovább. Végül megérkeztem egy kilátóhoz, ahonnan elkészítettem a kötelező fotót és indultam tovább, le, a partra. Csakhamar megérkeztem az óceánhoz.
A parton csak néhány strandoló hevert, intettünk egymásnak, majd folytattam az utamat egy bazaltszikla felé, amely mögött újabb öböl húzódott meg. Itt is találkoztam néhány emberi lénnyel. Az apály ellenére méretes hullámok csapkodták a partot, kisebb nagyobb köveket sodorva magukkal. Leterítettem a törülközőm a parton, ahol a szinte vízszintesen elnyúló pálmafa törzse és levelei adták az árnyékot. Elhevertem, olvastam, gyönyörködtem a tájban és az óceán meseszerű színeiben.
Egy leírásban azt olvastam, hogy az ösvény folytatódik, és egy még szebb, még elhagyatottabb partszakaszhoz ér. Csak arra vigyázzak – intett a szerző – hogy nagyon figyeljek az úton, mert ez az ösvény sokkal keskenyebb, mint az előző volt, és könnyen le lehet térni róla, s az ember eltévedhet. Az ember eltévedhet – gondoltam – , de nem én.
Életemben nem tévedtem ekkorát.
A ZARÁNDOK NAPLÓJA 