Via Coloniensis – A Titkok Útja

Mögöttem a kölni dóm sziluettje, amelyet sötétvörösre fest a kelő nap. Körülöttem távoli zajok keringenek: munkába siető autók és a Rajna-hídon átkattogó vonatok hangja. Mintha az idős asszony megértené, mit szeretnék: odalép hozzám, és felajánlja, hogy készít rólam néhány képet.  Ekkor még nem sejtem, hogy este egy hasonló korú és kinézetű hölggyel találkozom. Ám ahhoz még meg kell tennem 52 km-t.

Gyalog.

Hajnali négykor pattan ki a szemem. Gyomromban az ismerős bizsegés, mint mindig, amikor az ismeretlenbe ugrom. Ezt érzem, amikor az első napomat töltöm egy új munkahelyen, ezt, amikor az első randira készülök. 240 km vár rám ebben a májusi télben. A kis panzió tulajdonosa nem sok jóval bíztat. Kérdésemre, hogy nyitva vannak-e a szállodák Észak-Rajna Vesztfáliában, ennyit mond: – Ich weiß nicht.

A Via Coloniensis az egyik legrégebbi út Európában. Kölnből indul és Trierig tart. Az ókorban két, a rómaiak által alapított települést kötött össze, Colonia Claudia-t és Augusta Treverorumot. Ma az egykori hadi-, és kereskedelmi útvonal turista és zarándokúttá szelídült.

Elhagyom a bel-, majd a külvárost is, zöldellő ligetek mellett érek az elővárosba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozom. Utamat szelíd lankák és hosszú egyenesek váltogatják, a kék alapon sárga fésűskagyló, a zarándokok nemzetközi jelzése, többnyire jól követhető.

Mivel a rómaiak sok száz évig éltek errefelé, miközben a germán törzsekkel hadakoztak, utam során rengeteg korabeli emlékkel találkozom. Kicsit olyan érzésem van, mintha Óbudán járnék.

Útközben szóba elegyedem Frankkal, aki öreg és hatalmas dán dogját sétáltatja, és így találkozom Willivel és Rozival, akiről kiderül, hogy Móron született, és évente hazalátogat. Összehoz az út Egberttel, a mikrobiológussal, és Sebastiannal, aki Goethe költészetével kapcsolatban beszél lukat a hasamba. Elhagyok egy családi sörgyárat, ahol egy lelket sem találok, hiába kiáltozom.

Mindenkitől megkérdezem, hogy van-e nyitott szálloda errefelé, de a válasz mindig nemleges.

Brühl városkában egy bajszos úr kérdezi, merre tartok. Kertjébe hív, vízzel és süteménnyel kínál. Elmondom neki, hogy szállást keresek, Euskirchen környékén. Fél óráig telefonálgat eredmény nélkül. Minden zárva. Isteni ötletem támad: kérem, hívjon fel egy kolostort, hátha ők fogadnak vendégeket. Aztán megtörténik a csoda: a Schönstetter apácarend Maria Rost nevű kolostora nyitva áll a zarándokok előtt. A női hang még azt is megkérdezi, kérek-e vacsorát és reggelit: Egy kolostorban? Hát persze.

Sötétlő erdökön át, szomorú várromok és sárgálló repceföldek mellett haladok, amíg végül megérkezem Euskirchenbe. Már 46 km-en túl vagyok. Innen – mondja az úr, aki korábban vízzel kínált -, negyed óra alatt elérem a kolostort. Szeretném megnézni, hogy ő negyed óra alatt hogyan tesz meg hat kilométert. Valahogy végigvonszolom magam az utolsó szakaszon, miközben háromszor ázom el és háromszor száradok meg.

Végül meglátom a kolostor sárga falait. Az üvegajtóban egy feketébe öltözött apáca, Dorothea nővér siet elém. Szikár teste, arca, arra a hölgyre emlékeztet, akivel reggel kölnben találkoztam. Végignéz, és azonnal tudja, mit mondanék: fáradt vagyok, fürdeni szeretnék, majd pedig enni, inni és aludni.

Egyszerű szobába vezet, majd megmutatja a fürdőt. „- Negyed óra múlva kész a vacsora.” – rebegi, majd halkan becsukja az ajtót.

Nem telik bele tíz perc és már az asztalnál ülök. Előttem friss hús és saláta, kis kosárban barna kenyér. Dorothea nővér finoman a vállamra teszi a kezét, és azt kérdi, innék-e egy sört. Kicsit meglepődőm. Egy kolostorban vagyok, ahol egy apáca sörrel kínál.

Természetesen elfogadom.