Tovább a tartalomra

Polar

szeptember 3, 2012

A test a lélek színpada. És az értelemé is a tréningteremben. Ezért kell lelkünket és értelmünket folyamatosan treníroznunk. No és persze karban kell tartani a színpadot is, a testet.

 Mivel a tréner egész testével tanít, egyáltalán nem lényegtelen, hogy néz ki. Nem arról beszélek, hogy trendi legyen és illatos, hanem arról, hogy megjelenése összhangban legyen önmagával, és azzal, amit tanít.

Született egy önképem, még amikor sportoló voltam. Bár tudom, hogy azt az ideát sosem fogom már elérni, mégis sokszor megkísérlem, hogy legalább megközelítsem. Kocka hasam nem lesz már, mint ahogyan tiszteletreméltó bickóm sem, mert nem edzek napi kettőt, mint versenyző koromban. Ám, mint említettem, a kép itt lakik a fejemben, s az elhatározás pedig valahol bennem, hogy törekedjek rá legalább, hogy úgy nézzek ki, mint egykor. A legvégén úgyis veszíteni fogok, de nem adom fel, s ez a „legvég”, remélem, minél későbbre datálódik…

Egy jól bevált edzésmódszerrel dolgoztam éveken át, amely a futás-mellizom-hasizom gyakorlatok Bermuda-háromszögben nyelte el a kalóriákat. Legalábbis azt hittem.

Van egy belsőkörös barátom. Ő azon kevesek közé tartozik, aki minden titkomat tudja. Csak azokról a titkaimról nem tud, amelyekről magam sem akarok tudomást venni. Tőle kaptam kipróbálásra egy hónapja egy órát, amelynek a neve a címben szerepel. Adott egy mellkasra szerelhető gumiszalagot is, rajta hüvelykujjnyi műanyagdarabbal, azt mondta, az a transzmitter, ami átadja a test üzeneteit az órának, amely méri, majd pedig mutatja az edzés folyamán, mit kell tennem a kitűzött cél (zsírégetés, fogyás) szempontjából.

Egy hónapja csatoltam fel az órát, és kezdtem el vele az edzéseket.  Csakhamar kiderült, hogy jól megszokott, régi gyakorlataim semmit nem érnek, vagy olyan intenzitással végzem őket, hogy nem a kívánt hatást érem el velük:  zsírégetés helyett általános erő-állóképességet fejlesztek. Ki kellett dobnom edzéselemeket, s fel kellett vennem, ki kellett találnom újakat. Ez néha zavart, néhányszor dühített. Mérges voltam. Az órára.

Aztán eljött a behódolás pillanata, amikor elhatároztam, hogy nem okoskodom tovább, és átadom az irányítást az órának. „Ő” tudja, mit kell tennem, ő a tréner. Ha nem jön be, amit mond, visszaadom a gazdájának.

Bejött.

A mi dolgunk a tréningteremben hasonlít ennek az órának a munkájához. Látjuk, hogy mit kell tennie a tanítványnak, hogy a kívánt célt elérje. Látjuk, hogy a munkavégzés intenzitása elég-e a kívánt cél eléréséhez, és ha nem elég, azt is tudjuk, hogy mit kell tenni másképp, hogyan kell dolgozni, és azt is, mennyit.

Sokszor mérgesek ránk, mint én az órára, a tanítványok legszívesebben lecsatolnának, ám ha elfogadják tanácsainkat, gyakorlatainkat, meglátásainkat – fejlődnek.

Néha irigyeltem az órát. Nem érdekelte, hogy szeretem-e vagy utálom “őt”, még csak az sem érdekelte, hogy elvégzem a feladatot vagy sem. Ő mért, számokat mutatott, ajánlásokat tett – a cél érdekében. Hogy elérem e a napi edzésprogramot vagy sem, hidegen hagyta.

Nekem is ilyennek kellene lennem a tréningteremben? Ilyen „szívtelennek”? Objektívnek?

Tudom, hogy nincs befejezve a gondolat, de ide olyan általános hablatyot tudnék csak írni, amit nem akarok. inkább azt írom, ami van. Négy szó jut az eszembe:

“Attól függ”. “Nem tudom”.

 

From → Blog, Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: