Eladástechnikai egypercesek 2.

A Lágymányosi-híd budai hídfőjénél, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik alattunk, ha a rakpartra szeretnénk menni, a kereszteződésben reggelente áll egy koldus. Nem árul ő semmit. Nincs a kezében Fedél nélkül, sem Flaszter, nincs mai vagy tegnapi Metropol, és táblácskát sem tart az orrunk elé, hogy felhívja a figyelmünket siralmas anyagi helyzetére. Ám mégis van egy árucikke, valami, ami komoly bevételt hoz a konyhára: a mosolya. Minden autósra és motorosra, aki elhalad mellette, vagy megáll egy percre a piros lámpánál, derűsen rámosolyog. És ettől a mosolytól a napi ügyekkel teli autókba kis derű költözik, picinyke jó érzés. Ezt pedig mindenképpen meg akarjuk hálálni. Kevéske apróval. A koldus pedig megköszöni, és mosolyog tovább, mert mindegy neki, hogy tíz forintot kap vagy százat, és az is mindegy, ha nem kap semmit, sőt az is, ha észre sem veszik. Mert mosolya nem a pénzért van, hanem önmagáért, ez a mosoly belülről fakad, ezért hat ránk, átragad ránk, s magunkkal visszük oda, ahova éppen megyünk.

Néhány napja nem látom koldulni. Remélem, meggazdagodott.