Bárkivé válhatsz 2.

Ferenc a képzések aktív résztvevője volt.  Ismerte az összes szakkönyvet, bújta a Bagolyvár kiadó összes kiadványát, naprakész vezetéselméletben és eladástechnikában egyaránt. A tréningeken mindig övé volt az utolsó szó, mindig mindent mindenkinél jobban tudott. Ha valaki okosat mondott, száját lebiggyesztette, ujjaival idegesen zongorázott az asztalon, s ferde szemmel sandított a megszólalóra. Ha nála sikeresebb munkatárssal hozta össze a véletlen, elképesztő energiákat mozgósított, hogy okosabbnak vagy eredményesebbnek látszódjék.

Ferenc egy maroknyi értékesítési csapat vezetője volt, közepes, vagy annál gyatrább eredményekkel. Munkatársai átjáróháznak tekintették az irodát, a vele való együttműködést átmenetinek. Egy induló pénzügyi céghez csatlakozott a kellő időben, s mivel a növekedés új vezetők folyamatos kinevezését követelte, ő is belekerült a kinevezettek körébe.

Egy alkalommal, egy új oktatási koncepció bevezetésekor összehívtuk a vezetőket egy Balaton-parti szállodába. A tudnivalók ismertetése és megbeszélése után, a program második napjának délelőttjén egy szabadtéri feladatot kellett a vezetőknek megoldaniuk. Előző este a csapat egy térképet kapott, ezt kellett vizualizálni, megtanulni, majd másnap, bekötött szemmel kivittük a résztvevőket a terepre, s nekik fejből, felidézve a térképen látottakat, végig kellett menni egy adott útvonalon. A csapat tagja volt Ferenc is, aki a szokásos vehemenciával vett részt a programban. Hangosan magyarázott és erőteljesen gesztikulált, hol az egyik társát, hol pedig az egész társaságot igyekezett meggyőzni arról, hogy merre kell haladni, hogy a célt minél hamarabb elérjék. A csapat órákon át kóválygott a dimbes-dombos, kis facsoportokkal borított terepen, fogalmuk sem volt arról, merre tartanak. Esélyük sem volt a célba érésre.

Egy ember tudta, hogy merre járnak. Egy ember tudta, hogy merre kellene menniük. Egy ember tudta, hogy mit kellene tenniük: Ferenc. Ám senki nem hallgatott rá. Szavai hiába töltötték be a teret, hiába hangoskodott: társai immunissá váltak a hangjára, megszokták, mint a sínek mellett lakók a vonatfüttyöt. Rá sem hederítettek.

Egy csendes pillanatban, mikor a csapat éppen korhadt szőlőtőkék között botladozott, odaléptem Ferenchez, és megkérdeztem tőle: „- Nem veszed észre, hogy te pontosan tudod, merre kell menni, de senki nem figyel rád?”

Ferenc rám meredt, mint aki nem érti, vagy inkább nem akarja érteni az elhangzott szavakat, majd lassan elfordult tőlem, tekintetét körbehordozta csapatán, száját szóra nyitotta, de aztán úgy döntött, hogy inkább csendben marad.

A tréning során többet nem hallottuk a hangját.

A tréninget követő napon, visszatérve irodájába, kérte vezetőjét, helyezzék vissza üzletkötői állományba. Két évig dolgozott üzletkötőként, a második évben országos bajnok lett.

Ferenc ezt követően lett ismét vezető. A kinevezését követő esztendőben csapatával bajnokságot nyert. Munkatársai rajongtak érte. Azt mondták, azért tisztelik, mint vezetőjüket, mert ahogy ő figyel rájuk, s ahogy ő segíti munkájukat, pontosan az kell a sikeres munkavégzéshez.

A képzések állandó résztvevője volt a továbbiakban is. Olvasta a szakirodalmat, mint régen. A tréningeken keveset szólt, de az mindig élményszáma ment.