A SZENT MÁRTON ZARÁNDOKÚT 1. rész: Szombathelytől a hübris vétkéig

    Régi barátom hívott meg felsőmaráci házába, és hívta meg rajtam kívül a faluban élő barátait. Vacsora közben elmondtam nekik, hogy utam 2370 km-en át a franciaországi Tours-ig vezet. A ház asszonya rám nézett, és azt kérdezte: – De hát mindezt miért? Mi az, amit keresel?

   Szent Márton az egykori római településen, a mai Szombathelyen született. Tevékeny életet élt, a katolikus egyház ranglétráján egészen a püspökségig vitte. A róla elterjedt legendák közül a legismertebb éppen ezzel az eseménnyel kapcsolatos. Sosem akart püspök lenni, amikor mégis őt jelölték e hivatalra, elbújt egy libaólban. Ám a libák hangos gágogása elárulta, hogy hová rejtőzött a jelölt. Hívei kirángatták a libaólból és a fejébe nyomták a püspöksüveget.

      Utamat a szombathelyi Szent Márton templom előtt kezdtem, innen indul az a négy országot érintő zarándokút, ami Tours-i Szent Márton életének legfontosabb helyszíneit keresi fel.

   Az indulást megelőző estét a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémia kollégiumában töltöttem, másnap reggel, 2022. október 4-én indultam el Körmend (37 km) felé. Az út csodás fenyvesek, hallgatag tölgyerdők és néma szántóföldek mellett vezetett, a könnyen járható ösvény jobbra-balra kanyargott, miközben az őszi köd szürkésfehérbe csomagolta a tájat, aminek a közepén, mint egy kibontott vérnarancs, ébredezett a nap.

   Egy bükkösben találkoztam a nyugdíjas Istvánnal, hatalmas szatyra tele gombákkal. Mint elmondta, húsz éve él a környéken, azóta jár az erdőbe gombászni. Hogy profi gombaszakértő, annak ékes bizonyítéka, hogy még él.  A kezébe vett egy méretes őzláb gombát, tört belőle egy darabot és felém nyújtotta – Nyersen is ehető. – mondta, és hogy megnyugtasson, ő is bekapott egy falatot.

   Csakhamar a román kori templomáról ismert Jákra értem.   A Ják nemzetség feje kezdte el építtetni mintegy nyolcszáz esztendeje, és nem „köztemplomnak” (vagyis plébániatemplomnak) emelték: sokáig csak a klán tagjai és a szerzetesek léphettek be kapuján. Az alapító a templomban nyugszik, és talán az ő óvó szellemének is köszönhető, hogy az építmény a mai napig pompás állapotban van. Ehhez persze kellett néhány felújítás, ami e pillanatban is tart.

   Ahogy elhagytam Jákot, a délutáni napsütésben sorra kapkodtam le magamról a ruhákat, ahogy az égig érő vörösfenyő-erdőn keresztül Körmend felé haladtam. Öt órára értem a vasútállomásra, ahol barátom kocsiba ültetett és elvitt Felsőmarácra.

   A kérdés, amelyet a vacsora végén intézett hozzám a ház asszonya, úgy lebegett a levegőben, akár a hajnali pára.  – Szóval, mit keresel, hogy ilyen sokat gyalogolsz a nagyvilágban?

– Semmit nem keresek. – válaszoltam. – Tanulok. Minden lépésből és minden megtett kilométerből. Tanulok az eltevédesekből, a találkozásokból és az út során szerzett sérülésekből. Tanít az erdő és a csobogó forrásvíz.  A természet gyógyító magányában aztán van időm arra, hogy felülemelkedjek napi gondjaimon, így, amikor visszatérek a hétköznapokba, már másképp nézek a világra – és önmagamra is.

   Másnap nyolc órakor rövid körmendi városnézés után indultam Zalalövő (32 km) felé. A viszonylag sík vidéket csakhamar felváltotta a Zalai-dombság, amely az októberi verőfényben derűsen csábított zegzugos világába.  Hallgatag településeken át, néma kápolnák mellett vitt az utam. Gyakran megálltam, mert a táj szépsége magába zárt – és alig engedett.

   A nagy bámészkodásban aztán benéztem egy kanyart és eltévedtem. Úgy éreztem magam a bükkös közepén, mint egy kisgyerek, akit elvesztettek a vidámparkban. Aztán elindultam valamerre, majd visszafordultam, és ezt megtettem még néhányszor, míg végül rátaláltam a helyes útra. Amikor felfedeztem az egyik fa törzsén a sárga jelet, úgy éreztem magam, mint az említett kisgyerek, akire végül rátaláltak a szülei.

   Zalalövő központjába hat óra körül érkeztem. Elkanyarodtam a templom mellett, és nemsokára megálltam a Berkenye vendégház előtt, ahol a tulajdonos, Zoltán fogadott. Bevezetett a szépen berendezett, jól felfűtött házikóba, ahol az asztalon meleg étel várt, a fürdőben forró víz, a szobában tiszta, kényelmes ágy.

   Mivel este kilenc órakor magába rántott az álom, másnap reggel már öt órakor felébredtem. Összepakoltam a cókmókom, és lesétáltam a közeli pékségbe. A felszolgáló, egy fiatal lány, annyira álmos volt, hogy alig látszott a szeme. Megkérdeztem tőle, mikor kelt.

– Minden nap negyed háromkor csörög a vekker. – mondta bágyadtan, és elém tolta a kapucsínót.        

– Remélem, legalább jól megfizetik – böktem ki, miközben a terminál fölé tartottam a bankkártyámat. Az arcára kiülő fintor azonban mindent elárult.

   Lehörpintettem a kávét, megettem a friss szendvicset, és elindultam háromnapos utam végcélja, Kercaszomor (28 km) felé. Útközben feltűnt egy tábla, amely a Borosánvölgyi forrás felé csalogatott. Ezt a szépséges helyet a zalalövői polgárok építették hálából azért, hogy vége lett a II. világháborúnak.

   Hátizsákomból már az összes élelem kifogyott, amikor délután két órakor Ramocsára értem. Talán huszan lakják: se bolt, se kocsma. Aztán következett Kerkáskápolna, a lélekszám itt is alig több húsznál. Egy idős hölgy éppen hobbikertjében szorgoskodott, tőle kérdeztem, hogy tudok-e venni valahol élelmet.

– Itt évek óta minden bezárt. – válaszolta.

– És Magyarföldön, ahová tartok?

– Ott is.

   Levettem hátizsákom és letelepedtem egy csatornafedélre. Pár perce ülhettem ott, amikor megállt előttem az idős asszony, és felém nyújtott valamit. – Hogy éhen ne haljon! – mosolygott rám. A fehér szalvétában két hatalmas szelet kenyér, rendesen megkenve vajjal, vastag szalámiszeletek és gondosan felvágott paprika. Éppen lenyeltem az utolsó falatot, amikor ismerős szignál harsant: a Family Frost sárga autója fékezett le mellettünk, így mindkettőnket meghívtam egy csokoládéfagylaltra.

     Utam utolsó feladata a Berki-hegy megmászása volt. Kisebb kaptató ez csupán, a hangulatos tölgyest a csúcshoz közeledve szőlőtőkék sora váltja. A hegy már évszázadok óta finom bort adhat, mert egy régi útleírásban azt olvastam, hogy „amennyiben valaki itt merészeli szabadon engedni marháját vagy disznaját, a vadászok által kilövettessék az.”

   Délután öt órakor értem Kercaszomorra, és beléptem a „Nomád lak” vendégház szépen gondozott kertjébe. A kapuban a két tulajdonos, Annamari és László fogadott, akik Budapestről költöztek ide, a szlovén határ mellé. Egy lakókocsiban kaptam szállást, benne minden, amire egy vándornak szüksége van: kis konyha, aprócska fürdőszoba és kényelmes ágy.

   László a nyárikonyhában egy kupica pálinkával kínált, kérdésemre, hogy miként tud beilleszkedni két fővárosi ember a helybeliek közé, így válaszolt: – Nem varázslat ez. Tisztelni kell őket és keményen dolgozni.

   Folytattam volna a beszélgetést, de még el kellett érnem utam végcélját, Szlovéniát. Egy kilométerre szállásomtól meg is találtam a „barátság padot”, aminek egyik fele magyar, a másik szlovén földön található.   

Leültem, először a pad magyar felére, majd felálltam, és átültem – Szlovéniába, így a kitűzött célt teljesítettem. A következő alkalommal innen folytatom majd zarándoklatom, amelynek célja Maribor lesz.

   Teljesen besötétedett, amikor megláttam a „Két Szilvafa lakásétterem” fényeit. Már várt rám Judit, aki férjével Sopronból költözött Kercaszomorra, együtt vezetik ezt a méltán híres vendégfogadót. Csak úgy, az utcáról nem lehet beülni, a látogatás előtt néhány nappal már érdemes asztalt foglalni. A vendégek száma maximum tizennégy lehet. Étlap nincs, a menü mindig meglepetés: azt eszed, amit a háziasszony eléd rak. Leültem, és kezdésnek vendéglátómtól kértem egy pohárral a ház borából.  

– Ház bora nincs – mondta kedvesen Judit, miközben lerakta az asztalra az evőeszközöket -, csak a ház sörével tudunk szolgálni.

  Az aranyló folyadékot a fény felé tartottam, miközben visszagondoltam az elmúlt három napra. Aztán szemem a sörösüveg címkéjére tévedt, amin ez állt: hübris. Felnevettem. A hübris ógörög szó, valaha azokra mondták, akik istennek képzelték magukat.

   Aztán jött az első, majd a második fogás, és én ettem, faltam, mert bár fogalmam sincs, hogy milyen ételeket raktak elém, minden isteni volt. Igaz, volt hely a gyomromban, mert az óra szerint négyezer kalóriát égettem el.

   Mikor végigettem a menüt, kértem még egy üveg hübrist. Miközben a sört kortyolgattam, arra gondoltam, hogy ez a három nap életem legcsodálatosabb zarándoklata volt, egy nagy kerek egész, ahol az út mindem pillanata úgy állt össze, hogy engem minél több örömhöz juttasson.    Az időjárás, a segítőkész emberek, az ételek és az italok, valamint az út, amin végigmentem, túlzás nélkül állíthatom, maga volt a csoda. A terep egyáltalán nem volt nehéz – az Őrség viszonylag egyenletes útjait akkor váltotta fel a Zalai-dombság, amikor a sík terep már éppen unalmas lett volna. A szokásos eltévedések éppen úgy tették izgalmassá vándorutam, mint ahogyan az ételeket varázsolja pikánssá egy rafinált fűszer.

   Írhatnám, hogy ezt a zarándoklatot kiérdemeltem, hogy ez az út már járt nekem. Ám nem teszek ilyet, mert ha az istenek netán elolvassák e sorokat, még azt gondolják, hogy a hübrisz vétkébe estem…

Az útról készült film bemutatója 2022. október 29-én lesz a YouTube csatornámon.