Bárkivé válhatsz 1.

– Nekem nem lehet gyerekem.  – kezdett bele a történetébe Eszter, amelyről fogalmam sem volt, hogy milyen messzi utakra vezet engem, hallgatót – Éveken keresztül próbálkoztunk a férjemmel, orvostól orvosig jártunk, de bármit tettünk, nem lettem várandós. Be kellett látnom, hogy meddő vagyok. Mivel a férjem éveken át Észak-Vietnamban dolgozott, elhatároztuk, hogy onnan fogadunk örökbe egy gyereket. El is kezdtük a procedúrát, amely nem volt egyszerű. Éveken át húzódott az ügy, számtalan levélváltás, telefonálás, konzulátusra járás és egyéb tennivaló várt ránk, és persze a türelem gyakorlása. Egy nap aztán – akkor, amikor már letettünk arról, hogy bármi történik is az ügyben – telefonáltak: mehetünk a gyerekért. Felszálltunk az első Ho Si-minh városba tartó gépre, és megérkeztünk Észak-Vietnam párás, fülledt fővárosába. Éjjel volt, de már mentem volna a kisdedért, ám erről szó sem lehetett. Másnap végtelen ideig tartó formaságokon kellett túllennünk, míg délután végre beültettek egy hivatali autóba, és elvittek bennünket az árvaházba. A hatalmas, málladozó falú épület piszkos ajtaján belépve megcsapta az orrom az elképesztő bűz, de ez engem egyáltalán nem zavart. Felmentünk a második emeletre, s ott az egyik mogorva ápolónő kitárt előttem egy kétszárnyú ajtót. Hatalmas teremben találtam magam, amely telis-tele volt pólyás kisdeddel, hangjuk, sírásuk visszhangzott a falakról. A bölcsőkben egymás hegyén-hátán feküdtek az apróságok. Több száz… rengeteg. „Válasszon” – mordult rám az ápolónő, és szinte belökött a gyerekek közé. Én elindultam, kóvályogtam egyik bölcsőtől a másikig, nézegettem az apró arcokat, s tudtam, néhány pillanat múlva egy gyerek sorsa megpecsételődik, ám ugyanígy megpecsételődik az enyém is. Fogalmam sincs,  mennyi idő telt el, amikor megpillantottam Szofit, aki, mikor megláttam, még aludt, de mintha megérezte volna, hogy jövök, kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Nem tudom tehát, meddig tartott, míg rátaláltam, csak azt tudom, hogy én ez alatt az idő alatt, míg a teremben egyik bölcsőtől mentem a másikig,  éltem át azt, amit egy várandós nő kilenc hónap alatt: anyává lettem. Magamhoz szorítottam Szofit, s tudtam, hogy ő az én lányom. Ő boldogan kalimpált apró kezeivel, mintha jelezni akarná a világnak, hogy már minden rendben van, mert végre megérkezett az anyja.