A ZARÁNDOK NAPLÓJA

A kórházban átható fertőtlenítő-szag terjengett, a szülészet folyosóján fehér klumpás és fehér köpenyes ápolónők viharzottak egyik kórteremből a másikba. Azt az orvost kerestem, aki párom nőgyógyászaként számunkra azt javasolta, hogy a gyermekünk császármetszéssel jöjjön a világra. Beszédem volt vele. Azt szerettem volna elérni, hogy rész vehessek a másnap esedékes szülésen. Mikor végre „elkaptam” őt a nővérszoba előtt, kurtán elintézett. A főorvoshoz utalt, mondván, hogy ez az ő hatáskörébe tartozik, bár nem lát sok esélyt az engedélyre. Mikor azt tudakoltam, hogy hol találhatom a főorvost, a doki a hátam mögé bökött: – Ott jön.

A 90’-es években, egyetemi tanulmányaimat követően „benntartottak” az intézményben, egyetemi tanársegédként, amely munkakör egyik alapvető követelménye volt, hogy tudományos munkát végezzek, s öt éven belül ledoktoráljak. Azóta ez a titulus megszűnt, ma már PhD a neve, ám én még (kis)doktor lehettem, amit hivatalosan is használhatok, ha akarok, „dr” előtaggal a nevem előtt. Később aztán, már trénerként, részt vehettem egy orvosi konferencián, ahol feltűnt, hogy a bemutatkozásnál a résztvevő orvosok erősebben hangsúlyozzák a „doktor” kifejezést, mint a saját nevüket.

Megfordultam, s a folyosón megpillantottam a főorvost, aki gondolataiba mélyedve közeledett felém, fehér klumpája tompán kaffogott a kőpadlón. Elé álltam.

–         Üdvözlöm főorvos úr! – nyújtottam felé a kezem. Mint aki álomból ébred éppen fel, nézett rám, s rázott velem kezet. – DOKTOR vonnák lászló vagyok. – folytattam – Szeretnék beszélni önnel, mint férfi a férfivel.

–         -Miről van szó? Csak nem megcsalt a feleségem?

–         Erről nem tudok, csupán egy kérésem lenne. Szeretnék jelen lenni a feleségem császármetszésén.

–         Jó… jó… rendben van. Ennyi?

–         Ennyi.

–         Akkor a viszontlátásra! – mondta, s kaffogott tovább. Párom nőgyógyásza elismerően tekintett rám.

–         Akkor holnap egy órakor találkozunk. – mondta, majd ő is kezet fogott velem, és elsietett.

Ott voltam végig a szülésnél. A cipőmre nejlonzoknit húztam, a hajamra zöld hajháló került, a szám elé szintén zöld maszk. Fehér köpenyt is kerítettek valahonnan. Párom a helyi érzéstelenítést követően teljesen tudatánál volt, kezét fogva beszélgettünk, amikor betolták a betegszállító kocsin a műtőbe, s aztán feltették a műtőasztalra. Rövid előkészületek után egy paravánt vontak a hasa elé, hogy ne lássa, mi történik vele. Én viszont mindent láttam. Láttam, ahogy az orvos, kezében a szikével, finom mozdulattal megvágja a bőrt, majd láttam a kiserkenő élénkpiros vért. Láttam, ahogy a nővérek és bábák milyen elképesztő figyelemmel segédkeznek, hogyan itatják fel a kiömlő vért és az orvos homlokáról az izzadtságcseppeket, s milyen pontossággal adják az orvos kezébe a szükséges eszközöket. Aztán megláttam a méh külső burkát, a barnás szövetet, amely olyan volt, mintha erős fonálból kötötte volna egy isteni kéz, s aztán figyeltem az óvatos mozdulatokat, ahogy az orvos keze milliméterről milliméterre halad, s végül egy rést nyit a méhen. A bábák fél szemmel engem néztek, hogy nem ájulok-e el, de én csodát láttam, semmi szörnyűséget. A doki, miután megfelelő nagyságúra tágította a vágást, egy határozott mozdulattal benyúlt a résbe, és egy pillanattal később ott volt a kezében – a gyerekem. Első dolguk volt, hogy megnézték a nemét: -Kislány! Kislány! – kiáltották szinte egyszerre, őszinte örömmel a hangjukban. (Ez nekem nem volt újdonság, már hónapok óta tudtam.) – Jöjjön, apuka, vágja el a köldökzsinórt – szólított meg egy nővér, s én remegő kézzel teljesítettem kérését. Aztán a kezembe fogtam a lányom, belenéztem szürkéskék szemébe, amivel döbbent csodálkozással tekintett rám s az őt körülvevő új világra, majd megmutattam őt a páromnak, és… nagyon boldog voltam.

Sok idő eltelt, lányom azóta kamaszkorba lépett. Ám máig a fülembe cseng a műtét résztvevőinek kiáltása: „Kislány! Kislány!” Biztos vagyok benne, ha fiú lett volna, akkor azt kiabálják: „Kisfiú! Kisfiú!” Megpróbáltam megfejteni lelkesedésük eredetét. Talán a megkönnyebbülés, hogy a baba egészséges, vagy a sikeres munka feletti öröm lehetett az ok, ám akár az is lehet, hogy a műtét előtt fogadást kötöttek a jövevény nemére… ám azt gyanítom, igazából a rövid ünnep az új életnek szólt, amit sikeresen a világra segítettek.

Képzéseim alkalmával jelen lehetek számtalan születésnél. Mindig átjár az öröm, ha tanítványaim új gondolatait, elképzeléseit, vágyait és felismeréseit „látom”. Ilyenkor én is ujjongok, mint a szülőszobában a bábák, és felkiáltok (néha magamban, néha hangosan): Változás! Változás!

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.” (Lomb Kató, fordító, szinkrontolmács, 17 nyelven beszélő nyelvtanár)

Szanától, Jemen fővárosától északra, ahová kanyarogva vezet a példásan aszfaltozott betonút, egykor elképesztő gazdagságban éltek az emberek. Valaha ez a vidék, Sába királynőjének országa látta el tömjénnel az akkori civilizált világot, s emiatt aztán ömlött az arany s özönlött a nép a mai Marib városának területére. Az egykori pompából mára romok, a sokszázezres lakosságból csak pártízezer maradt, akik jellegzetes, vályogból épült, többemeletes házaikban élik életüket, ápolva egykori királynőjük emlékét. Az itt élők az európaiakhoz képest szegény, de büszke nép, rendkívül erős bennük a törzsi hovatartozás érzése, amit a mai napig sem tudtak megtörni a politikusok, s még a katonák sem. A maguk törvényei szerint akarnak élni, s közben gyakorolják vallásukat, amelyet az elsők között vettek föl az Arab-félszigeten. Muszlimok. A nők elfátyolozva lépnek ki az utcára, a férfiak görbe tőrrel az övükben, géppisztollyal az oldalukon végzik napi teendőiket. Az itteniek nem szeretik az idegeneket. Szúrós tekintettel bámulják a turistákat, akiknek tanácsos vezetőt fogadni, visszafogottan öltözködni és viselkedni. A béke ezen a vidéken nagyon törékeny árucikk, egy idelátogató könnyen, egy mozdulattal, egy rosszul megválasztott szóval, vagy egy rosszkor kivillanó testrésszel kiválthatja a helyiek nemtetszését, haragját. S mivel az itt élők a sivatag világában edződött harcias beduin nép, könnyen előkerülnek a pengék vagy az ismétlőfegyverek.

A három európai férfi végigjárta a kötelező látnivalókat, megnézték az ősi gát romjait és Sába királynőjének egykori tróntermét, sétálgattak az óvárosban, ahol vidám gyerekek és komor felnőttek figyelték minden léptüket. Elmentek a piacra, ahol zaj és por, finom keleti illatok, fanyar állatszag és tömeg vette körül őket. Senki nem mosolygott rájuk, senki nem volt velük barátságos. Az utca végén, egy emberekkel, gépkocsikkal és tevékkel zsúfolt parkoló mellett mecset állt. Hófehér falai elvakították a szemet, karcsú tornyára hatalmas hangszórókat szereltek. Fáradtak voltak. Ledobták cipőiket és a vaskos, vihartépte ajtón beléptek a mecsetbe. A zöld színű, puha tapintású szőnyegen szerteszét ültek vagy feküdtek a hívők, egy részük a vaskos fehér oszlopoknak támasztotta hátát, mások törökülésben, kezükben könyvvel múlatták az időt. Kíváncsi, mosolytalan arcok követték a három európai minden mozdulatát, míg végül találtak egy szabad helyet, ahol leülhettek, és élvezhették a kinti forróság után a mecset hűs levegőjét.  Megállt mellettük valaki. Az imám volt, a mecset vallási vezetője. Az egész férfit meghatározta hatalmas, hordószerű hasa és mellig érő, hennától vöröslő szakálla. Összevont szemöldökkel méregette az idegeneket, aztán nagy hangon elkezdett valamit magyarázni arab nyelven. A hívők gyorsan köré gyűltek, csillogó szemmel tekintettek rá, közben dühös pillantásokat vetettek a három európai felé. Az arabul beszélő európai férfi csak szófoszlányokat értett, zavartan bólogatott, két társa pedig hirtelen mély álomba merült, mint később bevallották, félig behunyt szemmel, s egyre növekvő rémülettel figyelték az imám s a köréjük gyűlő egyre nagyobb tömeget. A hennázott szakállú folytatta mondókáját, kezével hol az ég felé, hol pedig a mecsetre mutatott, majd kérdezett valamit. Minden szempár rájuk szegeződött. Az európai férfi számára hirtelen felrémlettek a gyorsan kiejtett szavak:„muzulmánok vagytok?” Gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Az imám tovább folytatta előadását a tekintélyesre duzzadt sokaság előtt, aztán hirtelen feltett még három kérdést:

–          Van az országotokban mecset? Milyen nyelven imádkoztok? Hányszor?

–    Nálunk nincs mecset, a szobánkban tudjuk, merre van az irány Mekka felé, és ott, arab nyelven imádkozunk, ötször – válaszolt az európai legjobb arab tudása szerint. Szavaira először döbbenet, majd általános helyeslés moraja futott végig az embereken, és mintha egy kicsit megenyhültek volna a vad beduin arcok. A szónok elégedetten bólintott, majd azt mondhatta: – „Így van. A mennyországban arabul beszélnek.” Aztán még egy tízperces szózuhatag következett a részéről, ahol ők hárman már csak statiszták voltak, akár a sokarcú sereg, amely továbbra is mély tisztelettel bámult vezetőjére, aki váratlanul rácsapott övébe tűzött díszes tőrére, és dolgára ment. A hívők úgy olvadtak szét, akár a cukor a meleg vízben.

Verejtékben úszva, megkönnyebbülten nézett egymásra a három utazó, miután egyedül maradtak. Kis idő múlva kóválygó fejjel indultak vissza a terepjáróhoz, a helybéliek mosolyogva, integetve búcsúztak tőlük. Mikor a kapuhoz értek, a legmagasabbik visszafordult, és hangosan köszönt:

–          Szellem a lejtőn! – a helybéliek értetlenül bámultak rá. Mindhárman hangosan felnevettek.  – Akarom mondani szálem alajkum!

Megbüntettek. Annyira siettem egy tárgyalásra, hogy elfelejtettem parkolójegyet venni. Visszatérve autómhoz, piros mikuláscsomag fogadott.  Éppen belefogtam volna a csendes szitkozódásba, amikor riadt tekintetű férfi lépett hozzám. Szájából csikk lógott, gyűrött, mocskos farmernadrágjából félig kilógott szürke inge. Véreres szemével hunyorogva egy cédulát nyújtott felém.

–          Tessék, a parkolójegye.

Bizalmatlanul vettem kezembe a cetlit. A parkolójegyet egy perccel korábban vették, mint ahogyan a büntetést kiszabták. A dátum is stimmelt. Száz forintot fizettek érte.

–        Mennyiért adod? – kérdeztem.

–        Annyit ad, amennyit akar. A büntetés hatezer.

–          Egy ezres elég?

–          Ja.

A férfi megkapta a pénzét és köszönés nélkül elsietett. Én ott maradtam, kezemben a cédulával, elbűvölve az emberi leleményességtől. Vajon hogyan csinálhatta? Hogyan szúrta ki, hogy nem vettem patkolójegyet? Ám igazából tiszteltem ezt az embert. A bátorságáért. Volt mersze befektetni 100 forintot, pedig egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy megtérül. Aztán eszembe jutott: minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a nyerési esély. Vagy a vesztési. És persze eszembe jutottak saját példáim is. Akkor nyertem nagyot, ha mindent egy lapra tettem fel. Persze volt, hogy vesztettem is.

A parkolócég ügyfélszolgálati irodájában a hölgy törölte a büntetést.

Ott álltam a terem közepén. Húsz szempár szegeződött rám. A kétnapos tréningből már csak percek voltak hátra. A résztvevők megkapták, amiért jöttek, számos módszer birtokában várták a program végét. Határidőnaplójuk tele volt interjú-időpontokkal, amit a következő hétre egyeztettek a képzés délelőtti részében. Halkan megszólalt Frank Sinatra „New York, New York” című örökzöld slágere. Előadtam a történetet, miszerint a világhírű énekes ezt a dalt első New York-i fellépése előtt vette fel repertoárjába, még ismeretlen előadóként. Aztán 1 perc 49 mp-nél megszólalt az a mondat, ami miatt ezt a felvételt lejátszottam:„If I can make it there, I’ll make it anywhere” Sinatra hangja egyre halkabb lett, majd végleg elhallgatott. Ránéztem a résztvevőkre, és (kicsit átalakítva) elismételtem a mondatot magyarul: „Ha itt meg tudtátok csinálni, képesek lesztek rá a munkahelyeteken is.”  – aztán még hozzátettem: Sikerülni fog, mert tudjátok, mit kell tenni. Hát tegyétek.” Taps. Párás szemek. Sorban álló résztvevők, akik mind kezet akartak velem szorítani. Teljesen el voltam érzékenyülve – magamtól.

Régen így zártam a programokat. Verssel, inspiráló történettel, vagy Frank Sinatraval. Ma már nem használom őket, csak ha előadást tartok. Tréningen másképpen történik a zárás.

A zárás szerves része a nyitásnak. A nyitás, vagyis a program első néhány perce a tréning hangulatát alapozza meg, a zárás a tréningen tanultak későbbi felhasználását készíti elő. Ahogy az edzések végén a sportolók „levezetnek” valamilyen könnyű gyakorlattal, a mi feladatunk, hogy a mi programunk végén is legyen levezetés. Könnyed, de felemelő.

Ha a tréning végéhez értünk, először hidat kell teremteni a nyitás percei és a zárás pillanatai között. Vissza kell utalni a képzés elején elhangzottakra, amikor a résztvevők megfogalmazták elvárásaikat az oktatással kapcsolatban. Az elvárások ugyanis meghatározzák, hogy a résztvevő mit fog átélni, a tréningtől kapni. Amit elvár, azt kapja meg. Ha nem vár el semmit, semmit sem kap. (Egyszer egy résztvevő azt várta el, hogy ne szenvedjen balesetet. Ő volt az egyetlen tanítvány tréneri munkám során, akit sérülés ért. Eltörött az ujja.)

A nyitásnál (majd pedig a zárásnál ugyanígy) minden résztvevőnek kötelező megszólalni a többiek előtt. Egy kétnapos tréning esetében, amennyiben 15-en vannak vagy kevesebben, mindenki beszélhet egy percet. Ha 30-an, akkor felet. Ha harmincnál többen, akkor mindenki mondhat egy mondatot. Ha 60-nál többen, akkor egy szót. Ha 80-nál is többen, akkor kiscsoportban kell megszólalniuk, amelynek létszáma 5-15 fő. Én akkor is meg szoktam szólaltatni a résztvevőket, ha több százan vannak. Felállítom, majd megkérem őket, hogy keressenek valakit, akit nem ismernek, és mondják el az előzőleg a munkafüzetbe leírt elvárásaikat a programmal kapcsolatban.

A zárás első része tehát, hogy elővetetjük a résztvevőkkel a nyitás során leírt elvárásaikat, elolvastatjuk, majd megkérjük őket, írják le, mi az, amit elvárásaikból meg is kaptak.  A második rész, hogy a zárókörben kimondatjuk a résztvevőkkel azt, hogy teljesültek-e az elvárásaik, továbbá azt, hogy milyen konkrét változtatást határoztak el a munkájukban a tréning hatására. Elmondják a résztvevők azt is, hogy mi volt számukra a legfontosabb felismerés, gyakorlat, vagy esemény.  Ha mindez elhangzott, akkor jön a harmadik rész, a tréner összefoglalója, amiben elmondja a tréninggel kapcsolatos felismeréseit, további javaslatait. A negyedik rész a zárógyakorlat, ennek elvégzése után fejeződik be a program.

A zárógyakorlatok célja sokféle lehet:

az érzelmekre hat,

a csapat tagjai fizikailag is közelebb kerülnek egymáshoz,

a derűs elköszönés kiváló eszköze,

a résztvevők erősségeire fókuszál,

arra, hogy jól megerősítsék egymást a program végén pozitív visszajelzésekkel.

A zárógyakorlat az egyetlen olyan gyakorlat a tréning során, amit nem beszélünk meg, és nem vonjuk le tanulságait. Egyetlen dolgunk van: a búcsúzás.

– Az orvoslátogató, az egy különleges állatfajta! – töltötte be a teret egy öblös férfihang. Az oktatóterem falához támasztott széken ültem, miközben kollégám ellenséges tekintetek kereszttüzében vergődött. A csapatépítő tréning résztvevői egy gyógyszergyártó cég munkatársai voltak, akik inkább mentek volna az orvosaikhoz, hogy a közelgő negyedév-zárás terveit még behajtsák rajtuk, mint lettek volna itt, a hegyek között, ahol még egy pálcikányi térerő sem volt. Tudtam, ha ez sikerül nekik (mármint a terv teljesítése), bónuszt kapnak, ha nem, még az állásukat is elveszíthetik.

Különleges „állatfajtának” tartják magukat a programozók, a biztosítási szakemberek és a logisztikusok, és persze mások is. Egy bizonyos munka bizonyos képességek meglétét követeli művelőjétől. Egy bányásznak (többek között) fizikai erőre van szüksége, egy értékesítőnek (többek között) emberismeretre, egy nyomozónak (többek között) logikára. E képességek megléte járul hozzá, hogy munkájukat eredményesen végezzék. A személyzetis ezeket a képességeket keresi azokban, akik az adott munkakörbe jelentkeznek, vagy e képességek alapjait, a meglévő készségeket, amit aztán fejleszteni lehet. Egy hiperaktív programozó kevésbé lesz sikeres, mint az, aki akár három napig is képes egy helyben ülni. Az az orvoslátogató, aki személyre szabott nyelvezettel, élvezhetően képes elmondani egy gyógyszer előnyeit, az eredményesebb lesz, mint makogó kollégája, aki ugyanazt a sódert nyomja mindenkinek. Bár vannak kivételek, szerencsére.

– A tréner, kedves barátom, csak tudnád, hogy az milyen különleges állatfajta! – kuncogtam magamban, miközben megkerestem a hang tulajdonosát, egy pocakos, szemüveges, középkorú férfit, aki, bár szabadtéri csapatépítő programra érkezett, mégis öltönyben és lakkcipőben volt. „Hát, tényleg, ő is különleges…” – gondoltam. Mire mindezek végigfutottak az agyamon, a teremben kezdett teljes káosz eluralkodni. Kollégámé volt a tréning, ami azt jelenti, hogy ő szerezte, vagyis az ő cégét bízták meg a munkával, ő volt a vezető tréner, engem arra kért, hogy bizonyos tréningrészeket vezessek le. Láttam a helyzetet, és alig vártam, hogy szóhoz juthassak. Társam jóval fiatalabb volt, mint a résztvevők, nem élt még át hasonló helyzetet, vagy legalábbis nem emlékezett rá, hogy milyen az, amikor valahol ott kell lenni két napig, hegyre kell mászni és adóvevővel vacakolni, mert kötelezően ideküldtek, miközben elúszhat a bónuszom, mert nem tudom teljesíteni a terveket, ezért nagyon, de nagyon szívesen lennék máshol. Én éltem már át ilyet, ezért pontosan tudtam, hogy mi játszódik le bennük, és azt is tudtam, egy ilyen helyzetben mit kell egy trénernek (vagy vezetőnek) tennie.

Autómmal haladtam hazafelé, amikor az út szélén ütött-kopott fekete táblán az alábbi feliratot olvastam: „Sajjátt dinye” A szöveg alatt halovány nyíl mutatta az irányt, nehogy eltévedjek. Először jót nevettem, igazán üdítő volt látni, hogy a reklámszakembernek két szóból kettőt sikerült hibásan a táblára körmölnie, belegondoltam, hogy vajon milyen fogalmazást írna a témával kapcsolatban. Ám a figyelemfelkeltés tökéletesre sikeredett: megjegyeztem, hogy nyílt egy új zöldséges, és a következő alkalommal meg is álltam dinnyét venni. Derűs tekintetű parasztasszony állt a pult mögött, akinek annyi köze volt a viszonylag egyszerű digitális mérleghez, mint egy ősi sziklarajznak a három dimenzióhoz. Boldog mosoly terült szét az arcán, amikor a nyomógombok randomszerű nyomogatása után valamilyen számot sikerült a mutatókra varázsolni, és mindezt olyan esetlenül, vagy inkább esendő természetességgel tette, hogy megbocsátottuk neki, bármit hozott ki fizetendő összegként. A tábla szövege teljesen összhangban volt az eladó személyével, az árak méltányosak voltak, ami azt eredményezte, hogy az asszony rövid időn belül kisebb törzsvásárlói csoportot gyűjtött maga köré, pedig az áruja nem volt sem jobb sem rosszabb, mint a konkurenciáé.

A felnőttek – mint azt már korábbi bejegyzésemben írtam – hatások mentén tanulnak és jegyeznek meg információkat: élmények sora kell ahhoz, hogy változzanak vagy változtassanak. A tréningeken ezt gyakorlatok, feladatok sorával, és jól kiválasztott példák segítségével érhetjük el. Ám a zöldséges tudatosított bennem még valamit: ahhoz, hogy elfogadjunk vagy megkedveljünk valakit, nem kell feltétlenül kiemelkedő pozitív vagy negatív tulajdonsággal rendelkeznie, és nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy valakit tiszteljünk vagy felnézzünk rá. Elég, ha vállalja magát, akár tudatosan, akár tudattalanul, akkor is, ha a magyar nyelvtant nem ismerő parasztasszony, és akkor is, ha csak egy kedves hazug.

Már rég elmúlt a dinnyeszezon. A fabódé, ami még nyáron nyílt, kicsit arrébb költözött, szebb lett, nagyobb árukészlettel. Én azóta is ott vásárolom a zöldséget és gyümölcsöt, és már igazából az sem érdekel, ha netán nem… sajjátt.

Egyszer megtanultam, s azóta is tanulom – s istenem, hányszor felejtem még mindig el! – , hogy ne ítéljek valakiről első látásra. Ha megtudom, honnan jött és milyen utat tett meg addig, míg a sors elém sodorta, mindent megértek és elfogadok vele kapcsolatban, s így aztán nem ítélkezem róla később sem.

Sárgamellényes fiatalember ugrott autóm elé a forgalmas bekötőúton, majd lecövekelt előttem. Hátára foszforeszkáló betűkkel írva az állt: „szervező”. Egyik kezében bottal hadonászott, mint valami közlekedési rendőr, másik kezében adó-vevő készüléket szorongatott, ami úgy sistergett, mint egy fazék forró zsír, amibe vizet öntöttek. Kellemes, langyos májusi hétvége volt, ebédre voltam hivatalos a Velencei-tó partjára, ahová mindegy volt, hogy fél órával előbb vagy később érkezem, mégis, mintha postán álltam volna sorban, rögtön türelmetlenkedni kezdtem. Miután egy ideig semmi nem történt, és a szervező ember nem volt hajlandó továbbengedni, megadóan leállítottam az autó motorját, ujjaimmal idegesen dobolni kezdtem a kormányon, és vártam. Csakhamar feltűnt a távolban egy alak, lassan, imbolyogva, alig kivehetően közeledett felénk, mintha futott volna. Ahogy kissé közelebb ért, kivehetővé vált mellkasán rajtszáma, kisvártatva pedig a szponzorok logói is. Megint eltelt néhány ólomlábakon járó perc, míg a futó egészen közel ért hozzánk, ám az a szó, hogy „futó”, nem fedi a valóságot. A férfi nem futott, hanem csoszogott, vonszolta magát, kínok közepette tette egyik lábát a másik elé, miközben az izzadtság patakokban folyt végig arcán, felsőtestén. Látszódott, hogy kérdéses, vajon a következő mozdulatot még képes lesz-e megtenni. Minden lépés szenvedés volt számára, heroikus küzdelem önmagával, a gravitációval és a távolsággal. – “Kicsit jobban is felkészülhetett volna a versenyre” – vetettem oda félvállról a szervezőnek, miközben szánakozva, kocsim puha ülésében elterpeszkedve figyeltem a sportoló vesszőfutását. A sárgamellényes odasétált autóm ablakához, kissé lehajolt, hogy jobban megnézzen magának, majd így szólt: -“Eddig kilencvenhét és fél kilométert tett meg. Még két és fél van hátra.”

Nem elszégyelltem magam, nem, ez nem jó szó. A föld alá süllyedtem volna, de legalább bebújtam volna a kocsi csomagtartójába, legszívesebben elbujdokoltam volna a világ végére. Én, egykori (él)sportoló, aki életemben egyszer futottam le húsz kilométert, s akkor is majdnem elhagytam a tüdőmet, én, aki még a félmaraton lefutásával is csak kacérkodom egy ideje, szóval én, ahelyett, hogy a legnagyobb tisztelettel adóztam volna ennek a nagyszerű sportembernek, kocsim kényelmes üléséből gunyorosan ítélkeztem felőle. És miért? Mert nem tudtam, hogy mi történt korábban. Nem tudtam az útról, amit megtett. Akkor megtanultam, s azóta is tanulom – s istenem, hányszor felejtem még mindig el! – , hogy ne ítéljek valakiről első látásra. Ha megtudom, honnan jött és milyen utat tett meg addig, míg a sors elém sodorta, mindent megértek és elfogadok vele kapcsolatban, s így aztán nem ítélkezem róla később sem. S ha ezt megteszem, közelebb kerülök hozzá, s rajta keresztül – dacolva gravitációval és távolsággal – önmagamhoz is.

A trénerek kiválasztásánál a legfontosabb szempont, hogy ismerjem őket, munkájukat –  és bízzam bennük. 

A buszok katonás rendben sorakoztak az épület mellett, az autók ellepték a parkolót, a terembe pedig csak úgy tódult be a sok résztvevő. Négyszáz főnek, egy nagy energiaszolgáltató munkatársainak kellett egy három órás, csapatépítő jellegű programot levezetni. Projektre szerződő tréner voltam, ami azt jelenti, hogy nem az én cégem kapta a megbízást, hanem egy kollégámé, de mivel olyan nagy volt a volumen – még tíz helyen futott azonos időpontban, hasonló létszámú program országszerte -, ezért az ő cége saját erőből nem tudta volna megoldani a feladatot:  alvállalkozókat keresett, trénereket és segédtrénereket. (A segédtrénerek olyanok, mint az egyetemen a tanársegédek: kisebb részfeladatokat kapnak a programban, de a felelősség a vezető tréneré. Az ő dolguk a vezető tréner munkájának megkönnyítése, segítése.) A felkészülés során megbeszéltük a tréning mondanivalóját, célját. A feladatokat nem kellett kitalálni: ugyanazt a programot kapta az összes résztvevő az egész országban.

A trénerek kiválasztásánál számomra a legfontosabb szempont az volt, hogy ismerjem munkájukat és bízzam bennük. Még a tréning előtti napokban mindegyikükkel külön leültem és megbeszéltük az elvárásokat, tennivalókat, tisztáztuk, kinek mi a feladata.

Már órákkal korábban megérkeztünk a tréning helyszínére tizenöt tréner kollégámmal. Beszéltem nekik néhány percet a program céljáról, majd pedig áttekintettük a részletes programot az első perctől az utolsóig. A négyszáz résztvevőt, kétkezi munkásokat, mérnököket, irodistákat tizenötfelé kellett osztani, ráadásul úgy, hogy egymást nem ismerők kerüljenek egy csapatba, és megszervezni, hogy a csapat, mint valami köredzésen, menjen egyik feladattól a másikig. A végrehajtásért pontot kaptak, a legtöbb pontot szerző csapat nyert valamit (nem emlékszem már, hogy mit, lehet, csak tapsot). Miután befejeztük a megbeszélést, minden állomást végigjártunk, és mi, mintha résztvevők lennénk, elvégeztük a feladatokat az adott állomást vezető tréner instrukciói alapján. Rengeteg kérdés merült fel, amit szerencsére volt időnk megbeszélni, sőt, volt olyan feladat, amit többször is elpróbáltunk. (Csak olyan feladatokat-gyakorlatokat alkalmazunk programunk során, amit előtte mi is kipróbálunk. Egy háromórás barlangi kommunikációs feladat végrehajtása előtt órákat töltöttünk el a sötétben, hogy tudjuk, mi vár a résztvevőkre. Ha elvégezzük a gyakorlatot, mi is átéljük, amit a „tréning-alanyok” átélnek. Nem férfi-nőgyógyászok vagyunk.)

A tréning sikeresen zajlott: összhang volt közöttem és munkatársaim között, a résztvevők élvezték a programot. Én látszólag nem csináltam semmit, csak álltam a mikrofon előtt, és bejelentettem, ha letelt egy feladatra kiszabott idő. A végén kiemeltem a legjobbakat és a pozitív tapasztalatokat, majd bezártam a programot. Mindenki elégedett volt a képzéssel.

A trénerek számára egyértelmű volt, ki a vezető tréner, és nem akartak a program során azzá válni. Elfogadták őt (vagyis engem). A program legnagyobb erőssége az volt, hogy a trénerek között nem volt rivalizálás, és szereptévesztés. Mindenki tette a dolgát, és azt végezte el – jól.

Egmond aan Zee városa Hollandiában, az Északi-tenger partján található, ahol egy többnapos képzésen vettem részt még tavasszal. A település egykor apró halászfalu volt, szikár munkásemberekkel, akik keményen dolgoztak a tengeren, hogy fenntartsák magukat, s akik keményen dolgoztak a tengerparton, hogy mesterséges dűnék építésével minél nagyobb területet tudjanak művelhetővé tenni. A város a hétköznapokon viszonylag üres, ezt többször megtapasztaltam, mert a képzés során sok, sétálás közben elvégezhető feladatot kaptunk, amelynek helyszíne a főutca és a tengerpart kihalt terepe volt. Sokat esett az eső, mondhatni csak az eső esett, száguldó, szürke fellegekkel és kellemetlen széllel, ami a tengert haragoszölddé, a hullámokat több méteressé korbácsolta. Mire beértem szálláshelyemről a tréning helyszínére, nemcsak a ruhám lett csupa víz, hanem a szél miatt a földdel párhuzamosan száguldó, arcomba csapódó vízcseppektől a nyakam s néha még a hátam is. Ám hétvégén megélénkült a város. Megteltek az utcák és a szállodák, a terek és az éttermek emberekkel. Rengetegen látogattak el ide Hollandia különböző részeiről, sőt, sok vendég érkezett  Németországból és Belgiumból is. A látogatók boldogan sétáltak a hatalmas szélben, derűsen mosolyogva törölték meg szemüvegüket, ha már az esőcseppek teljesen elborították a lencsét, s ha túlságosan közel merészkedtek a tengerhez, visítva-kacagva menekültek a hullámok elől, amelyek nagy robajjal kergették vissza őket a parti kávázók biztonságos melegébe. Aztán szombat délután bekövetkezett a csoda: az ólomszín felhők közül egy rövid időre, talán egy órácskára kidugta fejét a Nap. A kávézók előtti terek azonnal megteltek székekkel s apró asztalokkal, egymás hegyén-hátán ültek a vendégek, itták a kávét, vagy egy pohár aranyszínű bort, ették a tortát, csevegtek, s közben arcukat belemártották a fénybe, a napsugár halvány melegébe.

Ha ilyen gazdag országban élnék – gondoltam – én is bizonyosan örülnék egy-egy ilyen meghitt pillanatnak. S aztán rájöttem, hogy éppen fordítva van: attól gazdagok, hogy minden apróságnak örülni tudnak, ha esik, ha fúj, vagy ha süt a nap.

Az én saját módszerem nem a te saját módszered, akár tanulásról, akár az ideális testsúly eléréséről van szó. Ám ami igazán csodálatos benne, az nem a módszer használata, hanem az út, amíg rátalálunk.

Egy barátommal találkoztam még évekkel ezelőtt. Megszoktam kerek arcát, kis pocakját, ezért rögtön feltűnt, hogy fogyott. „– Hát veled mi történt? – kérdeztem tőle – hová lettek a kilóid?” Öröm és megelégedettség folyt végig lesoványodott arcán: nemcsak magunknak és a mérlegnek fogyunk, hanem a világnak is. Így hát nem nagyon kellett nógatnom, gyorsan belekezdett személyes történetébe. Vett fél liter olíva olajat, s hozzá két citromot. A citrom levét belecsavarta az olajba, ezt jól felkeverte, amitől az anyag felgrízesedett. Ezt követően megitta a kapott folyadékot. „– Próbáld ki te is” – bíztatott lelkesen – „három kilót adsz le néhány nap alatt, ráadásul egy ideig éhes sem leszel. Emellett a beleidet is jól kitisztítja a kúra.” Mivel a mérleg által mutatott súlyommal akkor éppen elégedetlen voltam, s erről a „testsúly- optimalizáló-salaktalanító” módszerről még nem hallottam, elhatároztam, kipróbálom. „– Még valamit” – fogta halkabbra a hangját – „ha megiszod a lét, 2-3 óra múlva a gyomrod kutymorogni kezd. Bármit érzel alul, azonnal ülj a vécére!”

Megvettem az olajat és a két citromot, s egy őszi délutánon elkészítettem a keveréket. A kapott folyadék valóban grízes állagú lett, tört zöldes-sárga színű. „- Ezt meginni?”  – gondoltam, miközben az ibriket szorongattam a kezemben – „hát nem vagyok normális!”  Szagolgattam, beledugtam a nyelvem, de ettől a kedvem nem jött meg, sőt. Olajat inni… hát mi vagyok én? Dízelmotor? Aztán erőt vettem magamon, számhoz emeltem a poharat, s elkezdtem az anyag bevitelét, konkrétabban a nyeldekelést. Miközben öklendeztem, s a már lent lévő adagot igyekeztem a gyomromban tartani, úgy éreztem – elnézést – mintha óriási adag, hosszúra nyúlt, ízetlen taknyot innék. Szörnyű volt, szörnyű. Már ekkor biztos voltam benne, hogy a program elérheti a célját. Mindenre tudtam gondolni, csak az evésre nem. Úgy éreztem magam, mint a Farkas, akinek Piroska kitömte a gyomrát kövekkel, miután kioperálta belőle a nagymamát. Számat felfelé tartottam és gyomromra fókuszáltam, nehogy olajfúró torony módjára törjön fel belőlem az értékes nedű. Erőfeszítésemet siker koronázta, benn maradt. Idővel aztán jobban éreztem magam, ahogy a folyadék elindult a belek alagútjain betölteni nemes küldetését. Eljött az este, s a gyomrom, mintha betonkeverő dolgozna benne, időközönként fordult egyet. Így tértem nyugovóra. Aztán hajnalban történt valami. Félig éber félig alvó állapotban olyan érzésem támadt, hogy a szelek játszanak velem. Elfelejtettem barátom nyomatékos figyelmeztetését: nem a szelek játéka volt. Életem delelőjén, meglett férfiként annak rendje és módja szerint belecsináltam az ágyba. A combomtól a hátam közepéig, akár egy kisbaba – vastagon bebarnultam. Párom, aki addig az igazak álmát aludta, arra riadt, hogy rongyokkal, szivacsokkal és vödrökkel felszerelkezve hajnali 3 órakor pucéran térdelek a kanapé mellett, és pucolom az ágyneműt. „–Mi történt?” – kérdezte ijedten. Nem kendőzhettem el a valóságot, hiszen érezte. „– Beleszartam az ágyba.” – válaszoltam, és folytattam tovább a takarítást. Később azzal a tudattal feküdtem vissza, hogy a gyomrom s a beleim most biztosan elég tiszták, és bizonyára napokig nem fogok enni, mert csak a megivott folyadék állagára kell gondolnom, s máris hányingerem lesz. Másnap reggel, miután eltakarítottam e tanulságos éjszaka maradványait, s elkezdtem napi munkám, még a délelőtti órákban szörnyű felismerés hasított belém: éhes lettem. Persze nem olajra, inkább valami szilárdra vágytam,  s aztán ettem, ettem, ahogy a torkomon lefért. Másnap reggel alig hittem a szememnek, mikor ráléptem a mérlegre: három kilót híztam. „– Nos, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez nem az én módszerem.” – mondtam dühösen, s az üres olíva olajas üveget a szemétbe vágtam.

Így kezdődött az én párharcom a kilóimmal, s aztán folytatódott kitudja hány módszer kipróbálásával. Ám mindez továbbsegített az úton, minden tapasztalat csak növelte az ön-, és testismeretemet, mit kell, s mit nem kell tennem a kilók elengedésének az érdekében. Az első, magától értetődő felismerés az volt, hogy nekem csak egy speciális diéta betartása nem segít. A napi tevékenységemben folyamatosan szerepet kell kapjon a mozgás, a sport. (Ennek mikéntjéről „Polar” című bejegyzésemben részletesen írok.) A másik felismerés, hogy a program közben megengedtem magamnak, hogy a meghatározott étrendből „kitörjek”. Néhány hete egy viking találkozón voltam, ahol korabeli ételeket lehetett kapni. Csak azért, mert éppen zsírt égettem, nem hagytam ki a számomra ismeretlen viking finomságokat, hiába készültek akár elképesztően hizlaló vagy egészségtelen összetevőkből is. Megfigyeltem továbbá, hogy a súlyom nem lineárisan csökken, előfordult, hogy öt napon keresztül nem fogytam egy dekát sem. Lassanként kialakult, hogy úgy mondjam, kigrízesedett egy olyan módszer, ami működik. S az eredmény? Egy hónap alatt (augusztusban) csaknem tíz kilót adtam le, s pont annyi vagyok, amennyi lenni szeretnék. S ehhez mi kellett? Egy saját módszer!

Ha tanítok, tanítványaimnak az új ismereteket igyekszem minél több példával megvilágítani. A képzések során a célom egy „módszertani svédasztal” elkészítése, amelyről a résztvevők szabadon kiválaszthatják azokat az elemeket, amelyekről úgy érzik, egyéni szinten a leghatékonyabbak saját, személyes fejlődésük szempontjából, aztán gyakorolnak, kipróbálják a tanultakat, és a szerzett tapasztalatok alapján már tudni fogják, melyik az ő saját módszerük.

Az én saját módszerem nem a te saját módszered, akár tanulásról, akár az ideális testsúly eléréséről van szó. Ám ami igazán csodálatos benne, az nem a használata, hanem az út, amíg rátalálunk.