Tovább a tartalomra

Daytona

február 1, 2013

„Minden történetnek jót tesz, ha többször elmesélik.”  (David Mitchell: Falhőatlasz)

Chris Rea dallama bujkált a fülemben, amikor a floridai 95-ös számú főútról lekanyarodtunk a Greyhound Kennel Club épülete felé. Nem a híres NASCAR autóversenyek színhelye felé tartottunk, ahol minden év februárjában köröznek az autók 500 mérföldön át eszeveszett tempóban, nem. Daytonaaaa… Agárversenyre igyekeztünk. Gépkocsinkkal elhagytuk a tengerpartot, ahol az Atlanti-óceán langyos hullámai nyaldosták a forró homokot, s ahol pálmafák között terpeszkedő éttermek és éjszakai bárok várták a kalandkereső látogatókat, s ahonnan csak egy – amerikai mértékkel mért – kisebb ugrás Disney World, a szórakoztatás keleti-parti fellegvára. Négyen ültünk a kocsiban, amit egy friss amerikai ismerősünk vezetett. Ő javasolta, hogy látogassunk el erre a különleges helyre, amely szerinte igazi kikapcsolódás, és még nyerni is lehet.  Ez a hír nem villanyozott fel különösképpen, mivel összesen tíz dollár és valami apró lapult a zsebemben, s ami, szerényen élve, gondoltam, három napig biztosan kitart. Ehhez persze segítségemre volt az áruházak bőségesen ellátott állateledel-osztálya, ahol centekért lehetett hozzájutni friss csirkeszárnyhoz, pacalhoz és májhoz, amiből kis kreativitással isteni vacsorákat lehetett összeütni.

Leanderbokrokkal körbevett parkolóban fékezett az autó, s egy homoksárga színű, üvegajtós épület elé értünk, ahol egy fekete bőrű, unott tekintetű jegyszedő öt dollárt kért a belépőjegyért. Mintha a fogamat húzták volna. Öt dollár… nekem  ez az összeg majdnem két napi életet, pontosabban élelmet jelentett. A többiek, az amerikai srác és a két angol fiú hamar kicsengették a pénzt, és a légkondicionált fogadóterem közepéről bámultak vissza rám, hogy na, mi lesz, jövök már? Egydollárosokban fizettem, s beléptem az agárversenyek Daytona-Beach-i Mekkájába. Csak tudnám, mit keresek itt – dühöngtem magamban, de egy idő múlva elcsendesedett a belső hang, s visszaadta a helyét Chris Reának, ám belsőm lemezlovasa nem a Daytonát, hanem a Road to Hell-t nyomta.

Az épület mögött, a tribünön és néhány padsoron túl, a ragyogóan megvilágított versenypályán, a rajtvonal mögötti indító-kennelekben már készülődött hat agár, hogy összemérje gyorsaságát. Az agárversenyek nélkülözhetetlen kelléke a műnyúl. Ez egy szőrgombóc, amit a pálya belső oldalán, sínen futó szerkezet mozgat. Egy rúd végére erősítik a nyuszit, ami belóg a versenypálya közepére. Ezt az „állatot” üldözik eszeveszetten az agarak, ám nem tudom, hogy csak egyszer is utolérték-e valaha.

Elindult az első futam. Az agarak félelmetes tempóban törtek ki a kennelből, nyakukba kapták a lábukat, testük megfeszült, teljes erőbedobással, szemüket a műnyúlon tartva repesztettek a préda után három körön keresztül. A célba érést követően egy elmés kis szerkezet elnyelte a szőrpamacsot, s a kutyák lihegve keresték gazdáikat, akik a pálya szélén várták a versenyző ebeket. A lelátóval szembeni fekete táblán kiírták a futam hivatalos végeredményét. A nézőknek lehetett fogadni a befutóra, vagyis hogy melyik kutya nyeri a versenyt, s lehetett hármas befutóra, ahol azt kellett megtippelni, hogy melyik három eb, és milyen sorrendben ér célba elsőnek.

Nem ismertem jól nagyapámat, de a hírek szerint nagy kártyás volt, emellett imádott lóversenyezni. A fáma szerint hol sokat veszített, hol pedig rengeteget nyert. Azt nem tudom, hogy agárversenyekre járt-e, és hogy mekkora szerencséje volt a fogadások során. A harmadik futam után, valami megmozdult bennem.  Addig ismeretlen bizsergés futott végig gerincemen, talán a játékszenvedély távoli, „lájtos” zöngéje, talán egy távoli, rég eltávozott ős üzenete, ami azt eredményezte, hogy megmaradt árva ötdollárosom elkezdett rendkívüli mód fészkelődni a zsebemben, majd egy idő múlva égette azt. Visszafogtam magam és az ötdollárost is, ám a következő futamok során virtuális tippelésbe kezdtem, véletlenszerűen kiválasztva favoritjaimat. Tippjeim közelében sem voltak az eredményeknek. Legszívesebben otthagytam volna a versenypályát, s tán meg is teszem, ha a saját kocsimmal vagyok. Ám egyszerre észrevettem az épületen belül egy félreeső sarkot, ahol a versenyek előtt bemutatták az induló agarakat. Kis kerítés választotta el őket a kíváncsi szemektől, így alaposan szemrevételezni lehetett a versenyzőket. Mennyire más képet mutattak néhány méter távolságból, mint a versenypályán! Az egyik úgy állt ott, mint aki azonnal összepiszkítja magát a félelemtől, mellette a másik úgy ücsörgött, mint aki a fogorvosi rendelőben foghúzásra vár. A következő derűsen nézett a szemembe, a szomszédja reszketett az izgalomtól. A mustra során minden agár személyiséggé lett, kaptam róluk valamilyen képet, benyomást. Hármas befutóra tippeltem (persze tét nélkül), s a háromból kettőt eltaláltam. Aztán a következő futam során háromból hármat, vagyis tökéletes volt a tippem, majd teljesen mellélőttem a tippjeimmel. És aztán elérkezett az utolsó futam, a nap befejező versenye. Az ötdolláros a zsebemben már vitustáncot járt. Úgy vettem szemügyre a kutyákat, mint ahogyan az ejtőernyős az ejtőernyő köteleit ugrás előtt, mint ahogyan a kapitány a hajóját, mielőtt átkel a Horn-fokon. Három kutya tűnt ki a többiek közül. Az egyik izgatottan forgatta a fejét, leült és felállt, nem találta a helyét.  A másik, egy szürke csíkos versenyeb olyan hatást keltett, mint egy elszánt bokszoló élete mérkőzése előtt. A harmadik, egy barnásszürke agár olyan optimizmussal tekintgetett körbe, mintha azt üzenné a világnak, hogy ő lesz a nyertes. Előhalásztam zsebemből a papírpénzt, s a gyűrött ötdollárost a kasszásnak nyújtottam. – „Hármasbefutó?” – kérdezte. Nagy lélegzetet vettem, hangom mintha a nagyapám hangja lett volna: – „Hármasbefutó.” Optimistát tettem az első helyre, Izgatottat a másodikra, és Bokszolót a harmadikra. A futamra nem emlékszem. Angol barátaim szerint önkívületi állapotban üvöltöttem végig a versenyt. Ez igaz lehet, mert a bal szemem sarkában, csak másnap vettem észre, megrepedt egy hajszálér. A befutó szoros lett, célfotó döntött. Súlyos percek teltek el, míg végre kihirdették az eredményt. Nyertem. Telitalálatom volt. Negyven dollárral lettem gazdagabb.

Hogy a pénz nem boldogít, azt valószínűleg egy nagyon gazdag ember mondhatta először, akinek mindig rengeteg pénze volt. (Az előző mondatot nem én találtam ki. A Felhőatlasz című könyvben olvastam.) Én boldog voltam és fáradt. A jól végzett munka fáradtságát éreztem tagjaimban. Azt éreztem, hogy a versenyek során „felépítettem” magam, tanultam a hibáimból, futamról futamra fejlődtem, s az utolsó futam során már olyan tapasztalatok és tudás birtokában voltam, hogy az agarak megfigyelését követően felelős döntést hozhattam. No és persze szerencsém is volt.

A kocsiban hazafelé menet, még kissé kábán az élményektől, bámultam a város fényeit. A letekert ablakon át az orromba kúszott az óceán sós illata, az út menti hatalmas pálmafák az esti szélben mintha meghajoltak volna bátorságom és szerencsém előtt. Fejemben egy dallam motoszkált. Nem Chris Rea volt, hanem az ABBA: The winner takes it all…

 

 

From → Blog, Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: