Trénerek csapatban, párban, egyedül 1.

A trénerek kiválasztásánál a legfontosabb szempont, hogy ismerjem őket, munkájukat –  és bízzam bennük. 

A buszok katonás rendben sorakoztak az épület mellett, az autók ellepték a parkolót, a terembe pedig csak úgy tódult be a sok résztvevő. Négyszáz főnek, egy nagy energiaszolgáltató munkatársainak kellett egy három órás, csapatépítő jellegű programot levezetni. Projektre szerződő tréner voltam, ami azt jelenti, hogy nem az én cégem kapta a megbízást, hanem egy kollégámé, de mivel olyan nagy volt a volumen – még tíz helyen futott azonos időpontban, hasonló létszámú program országszerte -, ezért az ő cége saját erőből nem tudta volna megoldani a feladatot:  alvállalkozókat keresett, trénereket és segédtrénereket. (A segédtrénerek olyanok, mint az egyetemen a tanársegédek: kisebb részfeladatokat kapnak a programban, de a felelősség a vezető tréneré. Az ő dolguk a vezető tréner munkájának megkönnyítése, segítése.) A felkészülés során megbeszéltük a tréning mondanivalóját, célját. A feladatokat nem kellett kitalálni: ugyanazt a programot kapta az összes résztvevő az egész országban.

A trénerek kiválasztásánál számomra a legfontosabb szempont az volt, hogy ismerjem munkájukat és bízzam bennük. Még a tréning előtti napokban mindegyikükkel külön leültem és megbeszéltük az elvárásokat, tennivalókat, tisztáztuk, kinek mi a feladata.

Már órákkal korábban megérkeztünk a tréning helyszínére tizenöt tréner kollégámmal. Beszéltem nekik néhány percet a program céljáról, majd pedig áttekintettük a részletes programot az első perctől az utolsóig. A négyszáz résztvevőt, kétkezi munkásokat, mérnököket, irodistákat tizenötfelé kellett osztani, ráadásul úgy, hogy egymást nem ismerők kerüljenek egy csapatba, és megszervezni, hogy a csapat, mint valami köredzésen, menjen egyik feladattól a másikig. A végrehajtásért pontot kaptak, a legtöbb pontot szerző csapat nyert valamit (nem emlékszem már, hogy mit, lehet, csak tapsot). Miután befejeztük a megbeszélést, minden állomást végigjártunk, és mi, mintha résztvevők lennénk, elvégeztük a feladatokat az adott állomást vezető tréner instrukciói alapján. Rengeteg kérdés merült fel, amit szerencsére volt időnk megbeszélni, sőt, volt olyan feladat, amit többször is elpróbáltunk. (Csak olyan feladatokat-gyakorlatokat alkalmazunk programunk során, amit előtte mi is kipróbálunk. Egy háromórás barlangi kommunikációs feladat végrehajtása előtt órákat töltöttünk el a sötétben, hogy tudjuk, mi vár a résztvevőkre. Ha elvégezzük a gyakorlatot, mi is átéljük, amit a „tréning-alanyok” átélnek. Nem férfi-nőgyógyászok vagyunk.)

A tréning sikeresen zajlott: összhang volt közöttem és munkatársaim között, a résztvevők élvezték a programot. Én látszólag nem csináltam semmit, csak álltam a mikrofon előtt, és bejelentettem, ha letelt egy feladatra kiszabott idő. A végén kiemeltem a legjobbakat és a pozitív tapasztalatokat, majd bezártam a programot. Mindenki elégedett volt a képzéssel.

A trénerek számára egyértelmű volt, ki a vezető tréner, és nem akartak a program során azzá válni. Elfogadták őt (vagyis engem). A program legnagyobb erőssége az volt, hogy a trénerek között nem volt rivalizálás, és szereptévesztés. Mindenki tette a dolgát, és azt végezte el – jól.