Születés

A kórházban átható fertőtlenítő-szag terjengett, a szülészet folyosóján fehér klumpás és fehér köpenyes ápolónők viharzottak egyik kórteremből a másikba. Azt az orvost kerestem, aki párom nőgyógyászaként számunkra azt javasolta, hogy a gyermekünk császármetszéssel jöjjön a világra. Beszédem volt vele. Azt szerettem volna elérni, hogy rész vehessek a másnap esedékes szülésen. Mikor végre „elkaptam” őt a nővérszoba előtt, kurtán elintézett. A főorvoshoz utalt, mondván, hogy ez az ő hatáskörébe tartozik, bár nem lát sok esélyt az engedélyre. Mikor azt tudakoltam, hogy hol találhatom a főorvost, a doki a hátam mögé bökött: – Ott jön.

A 90’-es években, egyetemi tanulmányaimat követően „benntartottak” az intézményben, egyetemi tanársegédként, amely munkakör egyik alapvető követelménye volt, hogy tudományos munkát végezzek, s öt éven belül ledoktoráljak. Azóta ez a titulus megszűnt, ma már PhD a neve, ám én még (kis)doktor lehettem, amit hivatalosan is használhatok, ha akarok, „dr” előtaggal a nevem előtt. Később aztán, már trénerként, részt vehettem egy orvosi konferencián, ahol feltűnt, hogy a bemutatkozásnál a résztvevő orvosok erősebben hangsúlyozzák a „doktor” kifejezést, mint a saját nevüket.

Megfordultam, s a folyosón megpillantottam a főorvost, aki gondolataiba mélyedve közeledett felém, fehér klumpája tompán kaffogott a kőpadlón. Elé álltam.

–         Üdvözlöm főorvos úr! – nyújtottam felé a kezem. Mint aki álomból ébred éppen fel, nézett rám, s rázott velem kezet. – DOKTOR vonnák lászló vagyok. – folytattam – Szeretnék beszélni önnel, mint férfi a férfivel.

–         -Miről van szó? Csak nem megcsalt a feleségem?

–         Erről nem tudok, csupán egy kérésem lenne. Szeretnék jelen lenni a feleségem császármetszésén.

–         Jó… jó… rendben van. Ennyi?

–         Ennyi.

–         Akkor a viszontlátásra! – mondta, s kaffogott tovább. Párom nőgyógyásza elismerően tekintett rám.

–         Akkor holnap egy órakor találkozunk. – mondta, majd ő is kezet fogott velem, és elsietett.

Ott voltam végig a szülésnél. A cipőmre nejlonzoknit húztam, a hajamra zöld hajháló került, a szám elé szintén zöld maszk. Fehér köpenyt is kerítettek valahonnan. Párom a helyi érzéstelenítést követően teljesen tudatánál volt, kezét fogva beszélgettünk, amikor betolták a betegszállító kocsin a műtőbe, s aztán feltették a műtőasztalra. Rövid előkészületek után egy paravánt vontak a hasa elé, hogy ne lássa, mi történik vele. Én viszont mindent láttam. Láttam, ahogy az orvos, kezében a szikével, finom mozdulattal megvágja a bőrt, majd láttam a kiserkenő élénkpiros vért. Láttam, ahogy a nővérek és bábák milyen elképesztő figyelemmel segédkeznek, hogyan itatják fel a kiömlő vért és az orvos homlokáról az izzadtságcseppeket, s milyen pontossággal adják az orvos kezébe a szükséges eszközöket. Aztán megláttam a méh külső burkát, a barnás szövetet, amely olyan volt, mintha erős fonálból kötötte volna egy isteni kéz, s aztán figyeltem az óvatos mozdulatokat, ahogy az orvos keze milliméterről milliméterre halad, s végül egy rést nyit a méhen. A bábák fél szemmel engem néztek, hogy nem ájulok-e el, de én csodát láttam, semmi szörnyűséget. A doki, miután megfelelő nagyságúra tágította a vágást, egy határozott mozdulattal benyúlt a résbe, és egy pillanattal később ott volt a kezében – a gyerekem. Első dolguk volt, hogy megnézték a nemét: -Kislány! Kislány! – kiáltották szinte egyszerre, őszinte örömmel a hangjukban. (Ez nekem nem volt újdonság, már hónapok óta tudtam.) – Jöjjön, apuka, vágja el a köldökzsinórt – szólított meg egy nővér, s én remegő kézzel teljesítettem kérését. Aztán a kezembe fogtam a lányom, belenéztem szürkéskék szemébe, amivel döbbent csodálkozással tekintett rám s az őt körülvevő új világra, majd megmutattam őt a páromnak, és… nagyon boldog voltam.

Sok idő eltelt, lányom azóta kamaszkorba lépett. Ám máig a fülembe cseng a műtét résztvevőinek kiáltása: „Kislány! Kislány!” Biztos vagyok benne, ha fiú lett volna, akkor azt kiabálják: „Kisfiú! Kisfiú!” Megpróbáltam megfejteni lelkesedésük eredetét. Talán a megkönnyebbülés, hogy a baba egészséges, vagy a sikeres munka feletti öröm lehetett az ok, ám akár az is lehet, hogy a műtét előtt fogadást kötöttek a jövevény nemére… ám azt gyanítom, igazából a rövid ünnep az új életnek szólt, amit sikeresen a világra segítettek.

Képzéseim alkalmával jelen lehetek számtalan születésnél. Mindig átjár az öröm, ha tanítványaim új gondolatait, elképzeléseit, vágyait és felismeréseit „látom”. Ilyenkor én is ujjongok, mint a szülőszobában a bábák, és felkiáltok (néha magamban, néha hangosan): Változás! Változás!