Vasember

Egyszer megtanultam, s azóta is tanulom – s istenem, hányszor felejtem még mindig el! – , hogy ne ítéljek valakiről első látásra. Ha megtudom, honnan jött és milyen utat tett meg addig, míg a sors elém sodorta, mindent megértek és elfogadok vele kapcsolatban, s így aztán nem ítélkezem róla később sem.

Sárgamellényes fiatalember ugrott autóm elé a forgalmas bekötőúton, majd lecövekelt előttem. Hátára foszforeszkáló betűkkel írva az állt: „szervező”. Egyik kezében bottal hadonászott, mint valami közlekedési rendőr, másik kezében adó-vevő készüléket szorongatott, ami úgy sistergett, mint egy fazék forró zsír, amibe vizet öntöttek. Kellemes, langyos májusi hétvége volt, ebédre voltam hivatalos a Velencei-tó partjára, ahová mindegy volt, hogy fél órával előbb vagy később érkezem, mégis, mintha postán álltam volna sorban, rögtön türelmetlenkedni kezdtem. Miután egy ideig semmi nem történt, és a szervező ember nem volt hajlandó továbbengedni, megadóan leállítottam az autó motorját, ujjaimmal idegesen dobolni kezdtem a kormányon, és vártam. Csakhamar feltűnt a távolban egy alak, lassan, imbolyogva, alig kivehetően közeledett felénk, mintha futott volna. Ahogy kissé közelebb ért, kivehetővé vált mellkasán rajtszáma, kisvártatva pedig a szponzorok logói is. Megint eltelt néhány ólomlábakon járó perc, míg a futó egészen közel ért hozzánk, ám az a szó, hogy „futó”, nem fedi a valóságot. A férfi nem futott, hanem csoszogott, vonszolta magát, kínok közepette tette egyik lábát a másik elé, miközben az izzadtság patakokban folyt végig arcán, felsőtestén. Látszódott, hogy kérdéses, vajon a következő mozdulatot még képes lesz-e megtenni. Minden lépés szenvedés volt számára, heroikus küzdelem önmagával, a gravitációval és a távolsággal. – “Kicsit jobban is felkészülhetett volna a versenyre” – vetettem oda félvállról a szervezőnek, miközben szánakozva, kocsim puha ülésében elterpeszkedve figyeltem a sportoló vesszőfutását. A sárgamellényes odasétált autóm ablakához, kissé lehajolt, hogy jobban megnézzen magának, majd így szólt: -“Eddig kilencvenhét és fél kilométert tett meg. Még két és fél van hátra.”

Nem elszégyelltem magam, nem, ez nem jó szó. A föld alá süllyedtem volna, de legalább bebújtam volna a kocsi csomagtartójába, legszívesebben elbujdokoltam volna a világ végére. Én, egykori (él)sportoló, aki életemben egyszer futottam le húsz kilométert, s akkor is majdnem elhagytam a tüdőmet, én, aki még a félmaraton lefutásával is csak kacérkodom egy ideje, szóval én, ahelyett, hogy a legnagyobb tisztelettel adóztam volna ennek a nagyszerű sportembernek, kocsim kényelmes üléséből gunyorosan ítélkeztem felőle. És miért? Mert nem tudtam, hogy mi történt korábban. Nem tudtam az útról, amit megtett. Akkor megtanultam, s azóta is tanulom – s istenem, hányszor felejtem még mindig el! – , hogy ne ítéljek valakiről első látásra. Ha megtudom, honnan jött és milyen utat tett meg addig, míg a sors elém sodorta, mindent megértek és elfogadok vele kapcsolatban, s így aztán nem ítélkezem róla később sem. S ha ezt megteszem, közelebb kerülök hozzá, s rajta keresztül – dacolva gravitációval és távolsággal – önmagamhoz is.