Tovább a tartalomra

Szellem a lejtőn

október 31, 2012

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.” (Lomb Kató, fordító, szinkrontolmács, 17 nyelven beszélő nyelvtanár)

Szanától, Jemen fővárosától északra, ahová kanyarogva vezet a példásan aszfaltozott betonút, egykor elképesztő gazdagságban éltek az emberek. Valaha ez a vidék, Sába királynőjének országa látta el tömjénnel az akkori civilizált világot, s emiatt aztán ömlött az arany s özönlött a nép a mai Marib városának területére. Az egykori pompából mára romok, a sokszázezres lakosságból csak pártízezer maradt, akik jellegzetes, vályogból épült, többemeletes házaikban élik életüket, ápolva egykori királynőjük emlékét. Az itt élők az európaiakhoz képest szegény, de büszke nép, rendkívül erős bennük a törzsi hovatartozás érzése, amit a mai napig sem tudtak megtörni a politikusok, s még a katonák sem. A maguk törvényei szerint akarnak élni, s közben gyakorolják vallásukat, amelyet az elsők között vettek föl az Arab-félszigeten. Muszlimok. A nők elfátyolozva lépnek ki az utcára, a férfiak görbe tőrrel az övükben, géppisztollyal az oldalukon végzik napi teendőiket. Az itteniek nem szeretik az idegeneket. Szúrós tekintettel bámulják a turistákat, akiknek tanácsos vezetőt fogadni, visszafogottan öltözködni és viselkedni. A béke ezen a vidéken nagyon törékeny árucikk, egy idelátogató könnyen, egy mozdulattal, egy rosszul megválasztott szóval, vagy egy rosszkor kivillanó testrésszel kiválthatja a helyiek nemtetszését, haragját. S mivel az itt élők a sivatag világában edződött harcias beduin nép, könnyen előkerülnek a pengék vagy az ismétlőfegyverek.

A három európai férfi végigjárta a kötelező látnivalókat, megnézték az ősi gát romjait és Sába királynőjének egykori tróntermét, sétálgattak az óvárosban, ahol vidám gyerekek és komor felnőttek figyelték minden léptüket. Elmentek a piacra, ahol zaj és por, finom keleti illatok, fanyar állatszag és tömeg vette körül őket. Senki nem mosolygott rájuk, senki nem volt velük barátságos. Az utca végén, egy emberekkel, gépkocsikkal és tevékkel zsúfolt parkoló mellett mecset állt. Hófehér falai elvakították a szemet, karcsú tornyára hatalmas hangszórókat szereltek. Fáradtak voltak. Ledobták cipőiket és a vaskos, vihartépte ajtón beléptek a mecsetbe. A zöld színű, puha tapintású szőnyegen szerteszét ültek vagy feküdtek a hívők, egy részük a vaskos fehér oszlopoknak támasztotta hátát, mások törökülésben, kezükben könyvvel múlatták az időt. Kíváncsi, mosolytalan arcok követték a három európai minden mozdulatát, míg végül találtak egy szabad helyet, ahol leülhettek, és élvezhették a kinti forróság után a mecset hűs levegőjét.  Megállt mellettük valaki. Az imám volt, a mecset vallási vezetője. Az egész férfit meghatározta hatalmas, hordószerű hasa és mellig érő, hennától vöröslő szakálla. Összevont szemöldökkel méregette az idegeneket, aztán nagy hangon elkezdett valamit magyarázni arab nyelven. A hívők gyorsan köré gyűltek, csillogó szemmel tekintettek rá, közben dühös pillantásokat vetettek a három európai felé. Az arabul beszélő európai férfi csak szófoszlányokat értett, zavartan bólogatott, két társa pedig hirtelen mély álomba merült, mint később bevallották, félig behunyt szemmel, s egyre növekvő rémülettel figyelték az imám s a köréjük gyűlő egyre nagyobb tömeget. A hennázott szakállú folytatta mondókáját, kezével hol az ég felé, hol pedig a mecsetre mutatott, majd kérdezett valamit. Minden szempár rájuk szegeződött. Az európai férfi számára hirtelen felrémlettek a gyorsan kiejtett szavak:„muzulmánok vagytok?” Gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Az imám tovább folytatta előadását a tekintélyesre duzzadt sokaság előtt, aztán hirtelen feltett még három kérdést:

–          Van az országotokban mecset? Milyen nyelven imádkoztok? Hányszor?

–    Nálunk nincs mecset, a szobánkban tudjuk, merre van az irány Mekka felé, és ott, arab nyelven imádkozunk, ötször – válaszolt az európai legjobb arab tudása szerint. Szavaira először döbbenet, majd általános helyeslés moraja futott végig az embereken, és mintha egy kicsit megenyhültek volna a vad beduin arcok. A szónok elégedetten bólintott, majd azt mondhatta: – „Így van. A mennyországban arabul beszélnek.” Aztán még egy tízperces szózuhatag következett a részéről, ahol ők hárman már csak statiszták voltak, akár a sokarcú sereg, amely továbbra is mély tisztelettel bámult vezetőjére, aki váratlanul rácsapott övébe tűzött díszes tőrére, és dolgára ment. A hívők úgy olvadtak szét, akár a cukor a meleg vízben.

Verejtékben úszva, megkönnyebbülten nézett egymásra a három utazó, miután egyedül maradtak. Kis idő múlva kóválygó fejjel indultak vissza a terepjáróhoz, a helybéliek mosolyogva, integetve búcsúztak tőlük. Mikor a kapuhoz értek, a legmagasabbik visszafordult, és hangosan köszönt:

–          Szellem a lejtőn! – a helybéliek értetlenül bámultak rá. Mindhárman hangosan felnevettek.  – Akarom mondani szálem alajkum!

From → Blog, Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: