Egy csipetnyi napfény

Egmond aan Zee városa Hollandiában, az Északi-tenger partján található, ahol egy többnapos képzésen vettem részt még tavasszal. A település egykor apró halászfalu volt, szikár munkásemberekkel, akik keményen dolgoztak a tengeren, hogy fenntartsák magukat, s akik keményen dolgoztak a tengerparton, hogy mesterséges dűnék építésével minél nagyobb területet tudjanak művelhetővé tenni. A város a hétköznapokon viszonylag üres, ezt többször megtapasztaltam, mert a képzés során sok, sétálás közben elvégezhető feladatot kaptunk, amelynek helyszíne a főutca és a tengerpart kihalt terepe volt. Sokat esett az eső, mondhatni csak az eső esett, száguldó, szürke fellegekkel és kellemetlen széllel, ami a tengert haragoszölddé, a hullámokat több méteressé korbácsolta. Mire beértem szálláshelyemről a tréning helyszínére, nemcsak a ruhám lett csupa víz, hanem a szél miatt a földdel párhuzamosan száguldó, arcomba csapódó vízcseppektől a nyakam s néha még a hátam is. Ám hétvégén megélénkült a város. Megteltek az utcák és a szállodák, a terek és az éttermek emberekkel. Rengetegen látogattak el ide Hollandia különböző részeiről, sőt, sok vendég érkezett  Németországból és Belgiumból is. A látogatók boldogan sétáltak a hatalmas szélben, derűsen mosolyogva törölték meg szemüvegüket, ha már az esőcseppek teljesen elborították a lencsét, s ha túlságosan közel merészkedtek a tengerhez, visítva-kacagva menekültek a hullámok elől, amelyek nagy robajjal kergették vissza őket a parti kávázók biztonságos melegébe. Aztán szombat délután bekövetkezett a csoda: az ólomszín felhők közül egy rövid időre, talán egy órácskára kidugta fejét a Nap. A kávézók előtti terek azonnal megteltek székekkel s apró asztalokkal, egymás hegyén-hátán ültek a vendégek, itták a kávét, vagy egy pohár aranyszínű bort, ették a tortát, csevegtek, s közben arcukat belemártották a fénybe, a napsugár halvány melegébe.

Ha ilyen gazdag országban élnék – gondoltam – én is bizonyosan örülnék egy-egy ilyen meghitt pillanatnak. S aztán rájöttem, hogy éppen fordítva van: attól gazdagok, hogy minden apróságnak örülni tudnak, ha esik, ha fúj, vagy ha süt a nap.