A ZARÁNDOK NAPLÓJA

Vannak írott és íratlan szabályok. Ha az írottat nem tartod be, sokszor nem történik semmi, ám ha az íratlant…

A sivatag úgy terült el alattunk, mint egy vén, poros, rongyos szőnyeg. A repülőgép monoton zaja betöltötte a teret, hiába fújta a légkondicionáló a friss levegőt, az utastérben meleg volt és emberszag. A felszállás után hátrébb döntöttem az ülésemet, és némi nosztalgiával bámultam ki az ablakon, miközben a lóerők óriási iramban szállítottak vissza saját civilizációmba.

A utaskísérő hölgyek végezték dolgukat. Köszöntötték az utasokat, elmondták a szokásos biztonsági tudnivalókat, s közben minden egyes utasra úgy mosolyogtak, hogy azt lehetett hinni, hogy az a mosoly személyre szóló. Finom mozdulatokkal osztották az innivalót, közben továbbra is bájosan mosolyogtak, halk szavakkal, kedvesen tudakolták, szükségünk van-e bármi másra.

Egy kávét kértem. Csak egy ujjnyit akartam inni a repülőgépek szokásos, unalmas kávéjából, ehelyett a hölgy elővett egy hatalmas, műanyag vizespoharat és elkezdte tölteni a folyadékot. Azonnal szóltam neki angolul, hogy elég. Ezt megtettem még kétszer, egyre hangosabban, majd arabul is, de a hölgy esze máshol járhatott, nem figyelt rám, csak töltötte a kávét rendületlenül. Ekkor finoman hozzáértem a derekához, és még egyszer, hangosan, angolul szóltam, hogy elég, nem kérek többet. Mintha kést döftek volna belé, úgy egyenesedett fel. A poharat lecsapta elém, hangosan, vijjogó, éles hangon kiabálni kezdett velem, hogy ne fogdossam. Arca félelmetes grimaszba váltott, miközben kezeivel arcom előtt hadonászott, szerencsémre nem az ökle, hanem csak édeskés parfümjének illata csapott az orromba. Hiába dadogtam bocsánatkérő szavakat, belőle csak dőlt a szitok, a többi utas megvető pillantásainak kíséretében. Végre otthagyott, de még a gép végébe sietve is mondta a magáét – arab nyelven. Megalázottan néztem magam elé.

Sivatagi útjaim során számtalan helybéli hölggyel találkoztam, de soha eszembe sem jutott, hogy bármelyikükhöz is hozzáérjek, mert tudom, hogy ezen a vidéken egy idegen (tehát nem családbeli) férfi érintése komoly sértésnek számít. (Most nem írtam igazat. Milliószor eszembe jutott, de soha nem tettem meg, mert ismerem a szabályokat.)  Ha elfelejtettem volna, hát az utaskísérő kisasszony nyomatékosan a tudtomra adta, hogy még  nem vagyok ott,  ahol ez legalábbis jobban elfogadott, s én ehhez tartottam magam, míg a repülő hazáig nem repített.

A kék busz döccenve állt meg a megállóban, kicsapódott az ajtó, a beáramló hidegtől azonnal dideregni kezdtem. Hátizsákomat a vállamra vetettem és leszálltam. Egy fiatal hölgy igyekezett utánam, nehézkesen kászálódott le hatalmas csomagjaival a lépcsőkön. Automatikusan nyújtottam felé a kezem, és alkarjánál fogva lesegítettem. Megköszönte, aztán ki-ki ment a dolgára.

Hazaértem.

(A fotót Miklós Konrád készítette)

Valaha a világ egyik legfontosabb karavánútvonala volt. Szudánban, El Fasher településről indult, Luxorban – akkor Thébában – ért véget. Hossza 1720 km. Használták a fáraók és a rómaiak idejében is. Árucikkeket és rabszolgát szállítottak Afrika mélyéről a civilizált világba. Ez a Darb al Arbaín – a negyvennapos út.

 Az biztos, hogy a kereskedők és az akkori hatalom vigyázott az értékes árura, legyen az vadállat, gabona vagy rabszolga. Tanúsítja ezt az erődítményrendszer, amely Egyiptom délnyugati részén még romokban fellelhető. Maga az út, a szó fizikai értelmében, ha volt is, már elenyészett, mint ahogyan az ősi kutak, amelyeket beduin vezetőm mutatott, már víz helyett homokkal teltek. Ám maradt valami, ami mutatja, hogy az út merre vezetett: az agyagcserép-törmelék, amely szerteszét hever a homokban. Számtalan kisebb-nagyobb darab, terrakotta színű vagy koszos-sárga. Vajon hogy kerülhettek ide? Ennek a rengeteg agyagedény-maradványnak mi a története?

Hát az, gondolom én (persze csak intuícióval szolgálhatok, mint bizonyítékkal), hogy benne vizet, bort, élelmet, fűszert, esetleg gyógyszert tároltak. Aztán, ha kiürült, egyszerűen eldobták. Századokon, évezredeken át. Kezembe veszem az egyik leletet. Egy kancsó szája, nyaka. Egy rabszolga ivott belőle, vagy egy római katona? Aztán a feleslegessé vált göngyöleget az út szélére hajította? Az emberi lény és az út eltűnt – a göngyöleg megmaradt.

Talán kései utódaink hozzám hasonló áhítattal veszik kezükbe elhajigált műanyagpalackjainkat évezredek múlva, amikor az autópályák helyén ki tudja mi lesz majd. Én azért továbbra is a szelektív hulladékgyűjtőbe dobom „őket”, méghozzá jól összetaposva. Az én palackjaimból nem lesz lelet. Még a sivatagban sem. Sajnálom.

A számum, a sivatagi vihar, homokszemek milliárdjait kapja fel s viszi több száz vagy akár több ezer kilométeres távolságra. Előfordul, hogy hazánkat is eléri. Ilyenkor télen piros hó esik.

 Hajnalodik. Kibújok takaróm alól, elindulok a dűnék közé. Fürdés, ruhacsere, fogmosás ráér. A nap pillanatokon belül kidugja a fejét az egyik homokdomb felett, ott szeretnék lenni érkezésénél. A holdbéli táj szürkén-sárgán vesz körbe, mint egy depressziós festő gigantikus alkotása. Minden mozdulatlan. A homok hideg a talpam alatt, fázom, összehúzom magam. Az ég óceánja mélykék, kelet felé haladva aranyszínbe vált. Izmaim tiltakoznak, amint felkapaszkodom az egyik dűne tetejére, lihegve huppanok a homokba. Csodás nap lesz ez is – gondolom, olyan, mint a többi. Még nem tudom, mekkorát tévedek.  A nap felkel, ahogy szokott, érzelmi hullámokat keltve a szemlélőben giccses színpompájával, a fények élesek és tiszták, mint egy jól sikerült fotón. Elindulok vissza az oázisba, megkapom reggeli mentateám, azt kortyolgatva tervezgetem a napi programot, közben kedvtelve nézem a lenyűgöző panorámát. Hirtelen megváltozik valami. Nem értem mi történik, először fel sem fogom. A táj olyan maszatossá válik, mintha egy hatalmas kéz óriási adag szürkésbarna festéket öntött volna a vidékre. A távoli hegyek eltűnnek, a közeli dombok is felismerhetetlenek, közben kellemetlen, forró szél fúj. Kisietek a legközelebbi dűnéhez. Orrom és szemem pillanatokon belül tele homokkal, a vihar rángat jobbra-balra. Felérek a dombtetőre, és a szemem elé tárul a nagy semmi. Döbbenten forgok körbe-körbe, kivehetetlen formák, elmosódott sziluettek, mintha egy elmeháborodott belső világába tévednék, aztán rájövök, hogy ez is az én világom. Itt vagyok, a részem. A homokfelhők, mint sötét gondolatok kavarognak körülöttem, megfosztva minden tájékozódási ponttól. Ilyen a félelem. Ez a félelem. Ránézek, mint egy régi ismerősre, aztán visszaindulok az otthonom felé. Keresem idevezető lábnyomaimat, távolabb pedig az oázis szürkésfekete kontúrjait próbálom kivenni az őrült kavalkádban. Lassan haladok, bizonytalanul, érzem, minden lépésnek különleges tétje van. Végre felismerem az egyik pálmafát, mellette a kidőlt kerítést, azon túl pedig a vályogházat. Belépek a kapun, megkapom a mentateámat. „Számum” – mondja a vezetőm és megveregeti a vállam. Dicséret még nem esett ennyire jól.

Miért nem tudok ennyire jelen lenni a hétköznapokban is? Miért kell ide jönnöm, a semmi közepére, hogy ezt a csodát átéljem? Hát azért, hogy itt végre átéljem. És hazavigyem.

Indulj – szól valami belső hang, nem tudom honnan, de én engedelmeskedem. Felhúzom a cipőm, alaposan megkötöm a cipőfűzőt, hosszú ujjú pólót öltök, térdnadrágomat hosszú szárúra cserélem. Odafigyelek minden apró részletre, mintha szertartáson vennék részt. Kilépek szerény otthonom kapuján és körülnézek a térben. A látvány már ismerős, de még nem megszokott. A közelben pálmafák, menta-bokrok, a magasban fecskék üldöznek csivitelve vigyázatlan rovarokat. Meleg szél ráncigálja ruhám, a távolban dűnék terpeszkednek a látóhatár alján, ellenkező irányban egy fennsík fehér szikláinak sziluettjei remegnek a forróságban. A forrásból, amelynek ez az oázis a létét köszönheti, “feltankolok”: annyit iszom, amennyi belém fér. Elindulok a fennsík sziklái felé, de inkább nem becsülöm meg, hány kilométerre lehetnek. Talán tíz, talán tizenöt, ám lehet, hogy sokkal kevesebb. A nap már túlhaladt delelőjén, lassan lefelé veszi útját. Az út  emelkedni kezd, apró kavicsok ezrei csillogó fövenyként terülnek szét előttem. Megérkezem egy dombhoz, amelyet meg kell másznom ahhoz, hogy a fennsíkra feljuthassak. A kavicsot sötétbarna kövek váltják, szélük éles, mint a kés. Pár centiméter széles ösvényt találok, tehát jártak már itt előttem. Néha feltekintek arra a fehér szirtre, amit el akarok érni. Még nagyon messze van. Felmerül bennem, talán vissza kell fordulnom. Nem. Még rengeteg időm van. Rakom egyik lábam a másik után. Az utat szegélyező kövek bele-belekapnak a nadrágomba, cipőmbe. Egyre magasabbra hágok, jobbomon meredély. Meg-megbotlom. Aztán felismerem, mindig megbotlom, ha gondolatban máshol vagyok. Ha a szeretteimre gondolok, ha az oázis biztonságára, ha a pénzügyeimre, a Szahara jelez: légy itt! Gondolkodhatsz, ha megállsz, de ha haladsz – légy itt. Óvatosan teszem egyik lábam a másik után, minden figyelmemet az útra összpontosítom. Magasabban járok, utamon töménytelen mennyiségű hegyes-éles kő. Nem fogynak. Mintha azt lesnék, mikor vagyok máshol. Először úgy érzem, büntetnek. Aztán azt, hogy tanítanak. Mindegy. Az idő szerkezete megváltozik. Igen, ez a flow- gondolom. Megbotlom azonnal, de csak a lábam karcolódik. Megszűnik minden körülöttem, nincs magasság és mélység, a cél, a fennsík fehér sziklája másodlagossá válik, a jelenlét új értelmet nyer. Megállok, körülnézek, „kigondolkodom” magam. A nap közeledik a látóhatár felé. Az árnyékok megnyúlnak, csillámló fénybe borul a láthatár. Felettem megjelenik egy holló. A szél hátán utazik, köröz felettem. Rossz érzés kerít hatalmába. Továbbmegyek, a holló tovaszáll az érzéssel együtt. Ismét itt vagyok a jelenben. Lábat teszek láb után. A terep mintha kisimulna, a kövek nem ellenségek többé, hanem egyszerűen a világom részei. Ha meredek az utam, aprókat lépek, ha egyenes, nagyobbakat, csak a ritmust tartom: tam-tam-tam. Egyszerre felérek. Ott vagyok. A fennsík fehér kőtömbjei tompán dobbannak, ahogy lépdelek rajtuk. Pihentnek érzem magam, miközben végigtekintek a megtett úton. Miért nem tudok ennyire jelen lenni a hétköznapokban is? Miért kell ide jönnöm, a semmi közepére, hogy ezt a csodát átéljem? Hát azért, hogy átéljem. És hazavigyem. Azt érzem, amit Meryl Streep a „Távol Afrikától” című filmben, amikor szerelmével repülőre szállt: Isten szemével láttam a világot. Bizsergetően csodálatos fáradtsággal érek vissza szálláshelyemre. A víztározóhoz megyek, beledugom lábam a hideg vízbe. Egy kéz mentateát nyújt felém, vezetőm az. Kézzel-lábbal magyarázom neki, milyen hőstettet hajtottam végre. Nagyon büszke vagyok magamra, mint valami hódító. Ő szelíden mosolyog. Magamra hagy. Aztán a hang megszólal bennem, mintha olvasta volna a Trónok harca harmadik kötetét: „Nem tudsz te semmit, Vonnák László.” Csak másnap ismerem fel, mennyire igaza van.

Mikor lehetőségként felmerült, hogy a szomszédos Dabadib romvárosát motorral is meglátogathatjuk, az akkora őrültségnek tűnt, hogy azonnal beleegyeztem.

– Jól összerakott motor! – mondogatta többször egymás után Ibrahim, a motor tulajdonosa és sofőrje, mikor indulás előtti mentateánkat iszogattuk. Ő maga úgy nézett ki, mint az ötvenes évek szelíd motorosa: békebeli motoros szemüvegét homlokára tolta, bélelt, valaha fekete bőrsapkája bukósisakként funkcionált. Viharvert motoros vagy katonai kabátja nem éppen egzotikus illatokat árasztott, kesztyűjén több volt a luk, mint a bőr. Sötétbarna arcán mély barázdákat szántott a sivatagi motoros élet, egy szál fogával szélesen mosolygott, de szája egyéb hiányosságait jól elfedte tömör bajsza. Nagydarab ember ez az Ibrahim, a helyi apró beduin népességhez képest mindenképpen.

– Jól összerakott motor – ismételte századszor, és a géphez vezetett. Rápillantottam a szerkezetre, s rögtön tudtam, hogy érti: A motorblokk Halawa típusú kínai gyártmány, a benzintank Yardi márkájú, Ibrahim szerint olasz import, a tanksapka pedig MZ, amiről arab sofőrömnek fogalma sem volt, melyik országból származik. Kérdezett volna meg engem.

Az első kilométereket kavicsos úton tettük meg, én Ibrahimba kapaszkodtam, fejemen arab sál funkcionált bukósisakként. A sofőr remekül tájékozódott, és többnyire pontosan felismerte, mely dűne hátára kapaszkodhatunk fel a járgánnyal. Ha viszont tévedett, akkor motorunk kerekei elmerültek a homokban, én pedig lekászálódtam az ülésről, és toltam a gépet addig, míg elegendő lendületet nem kapott, és panaszosan sivítva kiverekedte magát a homok fogságából. Sosem haladtunk toronyiránt, de megfigyeltem, hogy Ibrahim folyamatosan újabb tájékozódási pontokat tűz ki, aminek eléréséhez folyamatosan mérlegel, hogy érdemes-e átvágni a dűnén, vagy jobb megkerülni azt. Ha mély, homokos szakaszhoz értünk, akkor igyekezett lendületet venni, és – hogy is mondják? – nagy slunggal, magas fordulatszámmal átjutni a nehéz szakaszon. Folyamatosan egyensúlyozott, hastáncoséhoz hasonló mozdulatokat tett csípőjével és farával az ülésen. Ha elakadtunk, bánatosan rám nézett, és kézjelekkel mutatta, hogy fogjak neki a kézi mentésnek. Ha viszont haladtunk, mert azért volt ilyen is, nem tudtam betelni a grandiózus díszlettel, a Szahara fantasztikus panorámájával, miközben a frissítő szél az arcomba csapott. Azt, hogy „jól” összerakott a motor, én is tanúsíthatom: Kettőnk kb. 180 kilóját gond nélkül elvitte a célállomásra, majd onnan vissza is tértünk a hátán. Dabadib látványosságai csupán jó ürügyként szolgáltak a motoros kalandhoz. Ibrahim, az egyszerű arab férfi, egy igazi vezető, s tán erről fogalma sincs. Felelősséget vállalt értem, gondoskodott rólam, s ha kellett, felhasználta testi erőmet, amikor tolni kellett a csapat szekerét. Mivel nem vezetett egyenes út célállomásunkhoz, folyamatosan tekeregtünk a dűnék között, ám ő mindig pontosan tudta, hol vagyunk, hol tartunk, s ez engem mély bizalommal töltött el irányában. A lendület – amely annyi csapatot visz át nehéz helyzeteken – bennünket is átsegített a mély homokon, ám a nehézségek, amikor oldalra dőltünk, vagy ki kellett húzni a motort a homokból, a pillanatnyi fáradtság vagy nehézség után élménnyé váltak. Nagyszerű érzés egy ilyen csapat tagjának lenni, mert – jól össze volt rakva.

Létezik univerzális bölcsesség? Tudni, hogy létezik: az emberi lét egyik oldala. Megtapasztalni: a másik.

Reggel negyed hét. Most keltem fel. Tegnap este 11-kor ittam vizet utoljára, ma reggel csak egy pohár mentateát. Enyhe szellő lengeti a pálmafák lombját, a nap megkezdi útját a dűnék felett a kék égen. Harkály kopácsol egy fa törzsén, távolabbról vízcsobogást hallani. Beduin vezetőm int, hogy kövessem. Mikor ide érkeztem, megfogadtam, hogy mindenben hallgatok a tanácsára. Átadom az irányítást, követem, figyelek, tanulok. Ő mezítláb, fején turbán, rajtam  póló, rövidnadrág, félcipő. Elmagyarázza, hogy túrát teszünk a dűnék között. A nap közben egyre magasabbról figyel bennünket. A hőmérséklet emelkedik. A hátunk mögött hagyjuk az oázis biztonságát. Dűnén fel – dűnén le vezet az utunk. A kősivatagot homoksivatag követi, majd a kettő elegye. Egyre melegebb van. Szomjúságot nem érzek, de belső hangom folyamatosan egy szót skandál: Víz. Víz. Víz. Víz. Vezetőm hol távolabb, hol közelebb van hozzám, engedelmesen lépdelek a nyomában. Gondolataim vadabbá válnak: „Ez hülye. Hogy képzeli. Meg akar ölni. Ostoba. Víz nélkül elindulni. Visszafordulok. Hazamegyek.” Testem és lelkem fittyet hány a gondolataimra. Lábam követi a lábnyomokat, szívem nyugalommal telt. Egy mélyebbről érkező, öblös hang szólal meg néha bensőmben: „Minden rendben van.”  Gondolataim e hanghoz képest egerek cincogása. Izzadok, vizelnem kell. Nyakamon, hátamon folyik a víz, egy szikla tövében könnyítek magamon. Micsoda pazarlás! Két és fél órája vagyunk úton, szomjas vagyok. Kézjellel megállítom a vezetőmet. Kicsit arrébb megy, keres valamit a földön. Egy apró követ tesz a tenyerembe. Mutatja, hogy vegyem a számba. Először azt gondolom, viccel. De nem. Komolyan gondolja. A számba veszem a követ, szopogatni kezdem. Közben haladunk tovább. „Ez megőrült! Elment az esze! Soha többet nem jövök ide!”- gondolom. Ám szomjúságot már nem érzek. Hirtelen eszembe jut Marlo Morgan: „Vidd hírét az igazaknak” című könyve. Abban olvastam többször is, hogy az ausztrál sivatagban a bennszülöttek követ adtak az írónő szájába, mikor szomjasnak érezte magát. Alig hiszem, hogy beduin vezetőm ismerné a könyvet. Ez egy univerzális bölcsesség, amit tud mindenki, aki a sivatagban él. Még két órát gyalogolunk a kihalt vidéken. Nagy a forróság, szopogatom a kövemet és szedem a lábam. Néha megállok, az ég felé nyújtom a kezem, és hálát érzek. Mindenért. Mikor visszatérünk az oázisba, a vezetőm szól, hogy keveset igyak, kis kortyokban. Ne fürödjek, testemet ne érje hideg víz. Üljek legalább fél órát. Ez nem esik a nehezemre. Legalább egy órát ücsörgök. Testem tele energiával, legszívesebben indulnék újra. „De már nem velem” – mondja a vezetőm, s dolgára megy.

Kaszr al Labaka Egyiptomban, Kharga városától 30 km-re fekszik észak-nyugati irányban. Innen két óra járásnyira találhatóak a helyi térképeken is gondosan bejelölt sziklarajzok.

Almásy László nyomdokain jártam, amikor beduin vezetőmmel elindultam megtekinteni a sziklarajzokat. A magyar kutató 1933-ban a Gilf Kebir fennsík térségben, a Vadi Abd el Malik sziklás világában fedezte fel az azóta világhírűvé vált ősi alkotásokat. Én nem hatoltam be ennyire a sivatagba, a nagy felfedező útjához képest csak a Szahara szélét érintettem. Utunk hatalmas dűnék és különleges formájú sziklák között vezetett, miközben enyhe szellő legyezte az arcunkat, s néha legyek raja vett körül minket. Itt-ott sivatagi róka nyomait láttam, „akivel” sajnos nem sikerült személyesen találkoznom. Már forrón tűzött a nap, mikor vezetőm megállt egy homokkő sziklacsoportnál, és botjával a sziklafalra mutatott. A homokkőről tudni kell, hogy az ókor kedvelt építőanyaga volt. Viszonylag könnyen kezelhető, a luxori templom-együttes jó részét, valamint a szobrokat – a gránit mellett – homokkőből faragták. A sivatagban, a szélsőséges időjárásnak köszönhetően az „öreg” homokkő gyorsan szétmállik az ember kezében, és 1-2 mm-es szemcseként – homok lesz belőle.

Homlokomra toltam a napszemüvegemet, és gyorsan felvétel üzemmódba kapcsoltam a kamerát. Rajzok tömegei kerültek a szemem elé. Láb és kéznyomok, állatok, egy anya gyerekével, növények stilizált formái, egy férfi, valamilyen eszközzel a kezében. – Hány évesek lehetnek? – kérdeztem vezetőm, aki szerint a rajzok egymillió éve készültek. Elbűvölten néztem régi idők művészeinek hagyatékát, amikor az egyik falon megpillantottam Ízisz istennő félig kész alakját. Kissé kijózanodtam. Ez nem készülhetett egymillió évvel ezelőtt, és – döbbentem rá – valószínűleg a többi sem. Egy helyen mintha egy mobiltelefon sematikus rajzát véltem volna felfedezni. Vagy csak egy lépcső? Vegyes érzelmek hulláma csapott át rajtam. Az itt lévő rajzok egy részét valószínűleg régen, 1000-5000 éve, más részét a közelmúltban idelátogató utazók készíthették. Persze erre semmi bizonyítékom nincs, és nemhogy szakember, de lelkes amatőr sem vagyok a témában. Csak egy rajzról tudom biztosan, hogy mostanában készült. Én magam véstem a kőbe tán egy perc alatt, tisztes távolra a többi alkotástól. A százezer év múlva idelátogató úgysem veszi majd észre a különbséget, és nekem, nyugtattam magam, legalább olyan jogom van a sziklákba vésni, mint ősi(?) alkotótársaimnak. Csak tudnám, miért gazellát rajzoltam? A válasz egyszerű: ez jutott az eszembe.

Érdekes meghatározásra leltem, miközben az interneten a Szaharában     élő népek után kutattam. A forrásként a Pallas Nagylexikont megjelölő  honlap az alábbi meghatározást tette közzé az Egyiptomban élő emberekkel kapcsolatban:                                                                                             ” Tibesztiben és Borkuban a tibbuk és a Libiai-sivatagban a berberek és egyiptomiak korcsai (élnek). Ezeken kívül sok a rabszolgaként importált tiszta néger is.”  http://www.kislexikon.hu/szahara.html#ixzz2OwXrY8sl

Értem. Ez tehát azt jelenti, hogy a két nép keverékéből származó személyek keverékek, vagyis, mint a keverék-kutyák, korcsok. Ha belegondolok, hogy egyik nagyapám magyar, a másik szerb, egyik nagyanyám román, a másik sváb… Hm. Akkor tehát én is. Ám a beduinokat, merthogy ők magukat így nevezik, ez a meghatározás aligha zavarja. Járják a sivatagot nagy szakértelemmel évezredek óta, függetlenül attól, mit írnak vagy gondolnak róluk a könyvtárak mélyén. Ám ha netán a fenti szószedet szerzője a sivatagba tévedne (amire kicsi az esély, mert a régies fogalmazásból arra lehet következtetni, hogy nem manapság íródott), ajánlom figyelmébe az alábbi versikét:

                                                                      A nyelvész és a hajós története

Egyszer egy nyelvész beült egy csónakba,

És a révészt ily szavakkal faggatta:

„Tudsz te nyelvtant?” – „Nem tudok” – szólott emez

„Nem? no akkor semmiérő élet ez!”

Bús a révész, szinte összetört szegény,

Még se szól ő, tartja nyelvét a helyén,

Ámde szél jő és a csónak megremeg,

S szól a révész ércesen az ár felett:

„Mondd, az úszáshoz mit értesz, ó tudós?”

És felelt az: „Semmit én, szép s bölcs hajós.”

„Igy barátom, semmiérő életed!

Mert e víz vad örvényével eltemet.”

                                                                                                                                                          Dzsalál ad-dín Rúmi

Az Atlanti óceántól a Vörös tengerig terjed. Nem törődik országhatárokkal és politikai nézetekkel. Tizenkét országot borít be. Homokdűnéi között két-három millió ember él. A föld egyik legbarátságtalanabb helye – azoknak, akik nem tartják be a törvényeit. Ám akik betartják, azoknak sem könnyű az élete.  Ez a világ legnagyobb kiterjedésű sivataga, a Szahara.

 Csend. Szinte elviselhetetlen csend. A levegő mozdulatlan. Megáll az idő. Egy dűne tetején ülök magányosan, körülöttem messzi kilométerekre senki.  Hallgatom a semmit. Nézem a   végtelen, kihalt, mozdulatlan homoktengert. Tarkómat már égetik a nap forró sugarai. Ujjaimat a homokba fúrom. Néha félelem hulláma tölt el, aztán mély nyugalom árad szét a testemben. Gondolataim szabadon rohangálnak a homokdűnék között, aztán ráébredek, hogy itt a gondolatoknak semmi jelentősége nincs. Létem más, eddig ismeretlen dimenzióba lép. A természeti erők kezébe adtam magam, számukra alig vagyok több mint egy homokszem. Ám azzal, hogy ezt felismerem, összhangba kerülök a Szaharával – és önmagammal. A félelem elillan, mert tudom, hogy e hatalom kezében vagyok, és így e világ részévé váltam én is. Bármi történhet velem, a Szaharát nem érdekelné. De hát ez egy marhaság! – villan az agyamba. Eszembe jut a belga utazó története, aki felmászott egy fennsíkra, víz és megfelelő felszerelés nélkül, csak néhány kilométerre egy szállodától. Eltévedt, két napon keresztül bolyongott a néptelen, kihalt vidéken, s amikor a kiszáradás határán volt, már-már kómás állapotban, leszállt mellé egy kismadár. A férfi elhatározta, hogy követi a madár röptét. Így találta meg a visszautat.

Készen állok én is követni a madár röptét. Talán találkozom a Szahara szellemével. Persze csak ha ő is akarja.

„Minden történetnek jót tesz, ha többször elmesélik.”  (David Mitchell: Falhőatlasz)

Chris Rea dallama bujkált a fülemben, amikor a floridai 95-ös számú főútról lekanyarodtunk a Greyhound Kennel Club épülete felé. Nem a híres NASCAR autóversenyek színhelye felé tartottunk, ahol minden év februárjában köröznek az autók 500 mérföldön át eszeveszett tempóban, nem. Daytonaaaa… Agárversenyre igyekeztünk. Gépkocsinkkal elhagytuk a tengerpartot, ahol az Atlanti-óceán langyos hullámai nyaldosták a forró homokot, s ahol pálmafák között terpeszkedő éttermek és éjszakai bárok várták a kalandkereső látogatókat, s ahonnan csak egy – amerikai mértékkel mért – kisebb ugrás Disney World, a szórakoztatás keleti-parti fellegvára. Négyen ültünk a kocsiban, amit egy friss amerikai ismerősünk vezetett. Ő javasolta, hogy látogassunk el erre a különleges helyre, amely szerinte igazi kikapcsolódás, és még nyerni is lehet.  Ez a hír nem villanyozott fel különösképpen, mivel összesen tíz dollár és valami apró lapult a zsebemben, s ami, szerényen élve, gondoltam, három napig biztosan kitart. Ehhez persze segítségemre volt az áruházak bőségesen ellátott állateledel-osztálya, ahol centekért lehetett hozzájutni friss csirkeszárnyhoz, pacalhoz és májhoz, amiből kis kreativitással isteni vacsorákat lehetett összeütni.

Leanderbokrokkal körbevett parkolóban fékezett az autó, s egy homoksárga színű, üvegajtós épület elé értünk, ahol egy fekete bőrű, unott tekintetű jegyszedő öt dollárt kért a belépőjegyért. Mintha a fogamat húzták volna. Öt dollár… nekem  ez az összeg majdnem két napi életet, pontosabban élelmet jelentett. A többiek, az amerikai srác és a két angol fiú hamar kicsengették a pénzt, és a légkondicionált fogadóterem közepéről bámultak vissza rám, hogy na, mi lesz, jövök már? Egydollárosokban fizettem, s beléptem az agárversenyek Daytona-Beach-i Mekkájába. Csak tudnám, mit keresek itt – dühöngtem magamban, de egy idő múlva elcsendesedett a belső hang, s visszaadta a helyét Chris Reának, ám belsőm lemezlovasa nem a Daytonát, hanem a Road to Hell-t nyomta.

Az épület mögött, a tribünön és néhány padsoron túl, a ragyogóan megvilágított versenypályán, a rajtvonal mögötti indító-kennelekben már készülődött hat agár, hogy összemérje gyorsaságát. Az agárversenyek nélkülözhetetlen kelléke a műnyúl. Ez egy szőrgombóc, amit a pálya belső oldalán, sínen futó szerkezet mozgat. Egy rúd végére erősítik a nyuszit, ami belóg a versenypálya közepére. Ezt az „állatot” üldözik eszeveszetten az agarak, ám nem tudom, hogy csak egyszer is utolérték-e valaha.

Elindult az első futam. Az agarak félelmetes tempóban törtek ki a kennelből, nyakukba kapták a lábukat, testük megfeszült, teljes erőbedobással, szemüket a műnyúlon tartva repesztettek a préda után három körön keresztül. A célba érést követően egy elmés kis szerkezet elnyelte a szőrpamacsot, s a kutyák lihegve keresték gazdáikat, akik a pálya szélén várták a versenyző ebeket. A lelátóval szembeni fekete táblán kiírták a futam hivatalos végeredményét. A nézőknek lehetett fogadni a befutóra, vagyis hogy melyik kutya nyeri a versenyt, s lehetett hármas befutóra, ahol azt kellett megtippelni, hogy melyik három eb, és milyen sorrendben ér célba elsőnek.

Nem ismertem jól nagyapámat, de a hírek szerint nagy kártyás volt, emellett imádott lóversenyezni. A fáma szerint hol sokat veszített, hol pedig rengeteget nyert. Azt nem tudom, hogy agárversenyekre járt-e, és hogy mekkora szerencséje volt a fogadások során. A harmadik futam után, valami megmozdult bennem.  Addig ismeretlen bizsergés futott végig gerincemen, talán a játékszenvedély távoli, „lájtos” zöngéje, talán egy távoli, rég eltávozott ős üzenete, ami azt eredményezte, hogy megmaradt árva ötdollárosom elkezdett rendkívüli mód fészkelődni a zsebemben, majd egy idő múlva égette azt. Visszafogtam magam és az ötdollárost is, ám a következő futamok során virtuális tippelésbe kezdtem, véletlenszerűen kiválasztva favoritjaimat. Tippjeim közelében sem voltak az eredményeknek. Legszívesebben otthagytam volna a versenypályát, s tán meg is teszem, ha a saját kocsimmal vagyok. Ám egyszerre észrevettem az épületen belül egy félreeső sarkot, ahol a versenyek előtt bemutatták az induló agarakat. Kis kerítés választotta el őket a kíváncsi szemektől, így alaposan szemrevételezni lehetett a versenyzőket. Mennyire más képet mutattak néhány méter távolságból, mint a versenypályán! Az egyik úgy állt ott, mint aki azonnal összepiszkítja magát a félelemtől, mellette a másik úgy ücsörgött, mint aki a fogorvosi rendelőben foghúzásra vár. A következő derűsen nézett a szemembe, a szomszédja reszketett az izgalomtól. A mustra során minden agár személyiséggé lett, kaptam róluk valamilyen képet, benyomást. Hármas befutóra tippeltem (persze tét nélkül), s a háromból kettőt eltaláltam. Aztán a következő futam során háromból hármat, vagyis tökéletes volt a tippem, majd teljesen mellélőttem a tippjeimmel. És aztán elérkezett az utolsó futam, a nap befejező versenye. Az ötdolláros a zsebemben már vitustáncot járt. Úgy vettem szemügyre a kutyákat, mint ahogyan az ejtőernyős az ejtőernyő köteleit ugrás előtt, mint ahogyan a kapitány a hajóját, mielőtt átkel a Horn-fokon. Három kutya tűnt ki a többiek közül. Az egyik izgatottan forgatta a fejét, leült és felállt, nem találta a helyét.  A másik, egy szürke csíkos versenyeb olyan hatást keltett, mint egy elszánt bokszoló élete mérkőzése előtt. A harmadik, egy barnásszürke agár olyan optimizmussal tekintgetett körbe, mintha azt üzenné a világnak, hogy ő lesz a nyertes. Előhalásztam zsebemből a papírpénzt, s a gyűrött ötdollárost a kasszásnak nyújtottam. – „Hármasbefutó?” – kérdezte. Nagy lélegzetet vettem, hangom mintha a nagyapám hangja lett volna: – „Hármasbefutó.” Optimistát tettem az első helyre, Izgatottat a másodikra, és Bokszolót a harmadikra. A futamra nem emlékszem. Angol barátaim szerint önkívületi állapotban üvöltöttem végig a versenyt. Ez igaz lehet, mert a bal szemem sarkában, csak másnap vettem észre, megrepedt egy hajszálér. A befutó szoros lett, célfotó döntött. Súlyos percek teltek el, míg végre kihirdették az eredményt. Nyertem. Telitalálatom volt. Negyven dollárral lettem gazdagabb.

Hogy a pénz nem boldogít, azt valószínűleg egy nagyon gazdag ember mondhatta először, akinek mindig rengeteg pénze volt. (Az előző mondatot nem én találtam ki. A Felhőatlasz című könyvben olvastam.) Én boldog voltam és fáradt. A jól végzett munka fáradtságát éreztem tagjaimban. Azt éreztem, hogy a versenyek során „felépítettem” magam, tanultam a hibáimból, futamról futamra fejlődtem, s az utolsó futam során már olyan tapasztalatok és tudás birtokában voltam, hogy az agarak megfigyelését követően felelős döntést hozhattam. No és persze szerencsém is volt.

A kocsiban hazafelé menet, még kissé kábán az élményektől, bámultam a város fényeit. A letekert ablakon át az orromba kúszott az óceán sós illata, az út menti hatalmas pálmafák az esti szélben mintha meghajoltak volna bátorságom és szerencsém előtt. Fejemben egy dallam motoszkált. Nem Chris Rea volt, hanem az ABBA: The winner takes it all…