A Szahara szelleme 1.

Az Atlanti óceántól a Vörös tengerig terjed. Nem törődik országhatárokkal és politikai nézetekkel. Tizenkét országot borít be. Homokdűnéi között két-három millió ember él. A föld egyik legbarátságtalanabb helye – azoknak, akik nem tartják be a törvényeit. Ám akik betartják, azoknak sem könnyű az élete.  Ez a világ legnagyobb kiterjedésű sivataga, a Szahara.

 Csend. Szinte elviselhetetlen csend. A levegő mozdulatlan. Megáll az idő. Egy dűne tetején ülök magányosan, körülöttem messzi kilométerekre senki.  Hallgatom a semmit. Nézem a   végtelen, kihalt, mozdulatlan homoktengert. Tarkómat már égetik a nap forró sugarai. Ujjaimat a homokba fúrom. Néha félelem hulláma tölt el, aztán mély nyugalom árad szét a testemben. Gondolataim szabadon rohangálnak a homokdűnék között, aztán ráébredek, hogy itt a gondolatoknak semmi jelentősége nincs. Létem más, eddig ismeretlen dimenzióba lép. A természeti erők kezébe adtam magam, számukra alig vagyok több mint egy homokszem. Ám azzal, hogy ezt felismerem, összhangba kerülök a Szaharával – és önmagammal. A félelem elillan, mert tudom, hogy e hatalom kezében vagyok, és így e világ részévé váltam én is. Bármi történhet velem, a Szaharát nem érdekelné. De hát ez egy marhaság! – villan az agyamba. Eszembe jut a belga utazó története, aki felmászott egy fennsíkra, víz és megfelelő felszerelés nélkül, csak néhány kilométerre egy szállodától. Eltévedt, két napon keresztül bolyongott a néptelen, kihalt vidéken, s amikor a kiszáradás határán volt, már-már kómás állapotban, leszállt mellé egy kismadár. A férfi elhatározta, hogy követi a madár röptét. Így találta meg a visszautat.

Készen állok én is követni a madár röptét. Talán találkozom a Szahara szellemével. Persze csak ha ő is akarja.