Motorral a homoktengeren át

Mikor lehetőségként felmerült, hogy a szomszédos Dabadib romvárosát motorral is meglátogathatjuk, az akkora őrültségnek tűnt, hogy azonnal beleegyeztem.

– Jól összerakott motor! – mondogatta többször egymás után Ibrahim, a motor tulajdonosa és sofőrje, mikor indulás előtti mentateánkat iszogattuk. Ő maga úgy nézett ki, mint az ötvenes évek szelíd motorosa: békebeli motoros szemüvegét homlokára tolta, bélelt, valaha fekete bőrsapkája bukósisakként funkcionált. Viharvert motoros vagy katonai kabátja nem éppen egzotikus illatokat árasztott, kesztyűjén több volt a luk, mint a bőr. Sötétbarna arcán mély barázdákat szántott a sivatagi motoros élet, egy szál fogával szélesen mosolygott, de szája egyéb hiányosságait jól elfedte tömör bajsza. Nagydarab ember ez az Ibrahim, a helyi apró beduin népességhez képest mindenképpen.

– Jól összerakott motor – ismételte századszor, és a géphez vezetett. Rápillantottam a szerkezetre, s rögtön tudtam, hogy érti: A motorblokk Halawa típusú kínai gyártmány, a benzintank Yardi márkájú, Ibrahim szerint olasz import, a tanksapka pedig MZ, amiről arab sofőrömnek fogalma sem volt, melyik országból származik. Kérdezett volna meg engem.

Az első kilométereket kavicsos úton tettük meg, én Ibrahimba kapaszkodtam, fejemen arab sál funkcionált bukósisakként. A sofőr remekül tájékozódott, és többnyire pontosan felismerte, mely dűne hátára kapaszkodhatunk fel a járgánnyal. Ha viszont tévedett, akkor motorunk kerekei elmerültek a homokban, én pedig lekászálódtam az ülésről, és toltam a gépet addig, míg elegendő lendületet nem kapott, és panaszosan sivítva kiverekedte magát a homok fogságából. Sosem haladtunk toronyiránt, de megfigyeltem, hogy Ibrahim folyamatosan újabb tájékozódási pontokat tűz ki, aminek eléréséhez folyamatosan mérlegel, hogy érdemes-e átvágni a dűnén, vagy jobb megkerülni azt. Ha mély, homokos szakaszhoz értünk, akkor igyekezett lendületet venni, és – hogy is mondják? – nagy slunggal, magas fordulatszámmal átjutni a nehéz szakaszon. Folyamatosan egyensúlyozott, hastáncoséhoz hasonló mozdulatokat tett csípőjével és farával az ülésen. Ha elakadtunk, bánatosan rám nézett, és kézjelekkel mutatta, hogy fogjak neki a kézi mentésnek. Ha viszont haladtunk, mert azért volt ilyen is, nem tudtam betelni a grandiózus díszlettel, a Szahara fantasztikus panorámájával, miközben a frissítő szél az arcomba csapott. Azt, hogy „jól” összerakott a motor, én is tanúsíthatom: Kettőnk kb. 180 kilóját gond nélkül elvitte a célállomásra, majd onnan vissza is tértünk a hátán. Dabadib látványosságai csupán jó ürügyként szolgáltak a motoros kalandhoz. Ibrahim, az egyszerű arab férfi, egy igazi vezető, s tán erről fogalma sincs. Felelősséget vállalt értem, gondoskodott rólam, s ha kellett, felhasználta testi erőmet, amikor tolni kellett a csapat szekerét. Mivel nem vezetett egyenes út célállomásunkhoz, folyamatosan tekeregtünk a dűnék között, ám ő mindig pontosan tudta, hol vagyunk, hol tartunk, s ez engem mély bizalommal töltött el irányában. A lendület – amely annyi csapatot visz át nehéz helyzeteken – bennünket is átsegített a mély homokon, ám a nehézségek, amikor oldalra dőltünk, vagy ki kellett húzni a motort a homokból, a pillanatnyi fáradtság vagy nehézség után élménnyé váltak. Nagyszerű érzés egy ilyen csapat tagjának lenni, mert – jól össze volt rakva.