A sivatag asszonyai

Nektek nem kell a világ végére elmennetek, hogy megtudjátok azt, amit mi csak úgy tudunk meg, ha elmegyünk a világ végére.

Megyünk, haladunk, megteszünk métereket és kilométereket, célt tűzünk ki és teljesítünk. Majd visszatérünk hozzátok, átölelünk benneteket, megnyugszunk, megpihenünk, de ez a pihenés olyan, mint amikor a tenger két hulláma között elsimul a víz. A pillanatnyi nyugalom arra jó, hogy előkészítse a következő hullámot, amely csakhamar kikel a semmiből, és elindul valamerre a világba, hogy végül ismét partot érjen. Hazatérünk, és úgy bújunk hozzátok, mint ahogyan a hullámok a homokos fövenyhez, körbeölel testetek melege, figyelmetek pótolhatatlan energiája.

Míg mi a világban bolyongunk, ti végzitek a dolgotokat, de közben egy láthatatlan szállal kapcsolódtok hozzánk, s mint finom detektor, éreztek bennünket. Aztán ha a férfi megérkezik és elmeséli történetét, ti figyelmesen hallgattok, és csillogó szemmel élitek át azt szavainkon keresztül, amit már úgyis tudtok. Megértésetek a legmélyebb biztonság, mert tudjátok, hogy nekünk menni kell, nekünk a világban való haladás olyan, mint egy pohár víz a sivatagban. Testetek, mint egy biztonságos oázis a karavánt, fogad be bennünket, és közben tudjátok, hogy a megérkezés pillanata egyben az elindulás pillanata is.