A Szahara szelleme 5.

A számum, a sivatagi vihar, homokszemek milliárdjait kapja fel s viszi több száz vagy akár több ezer kilométeres távolságra. Előfordul, hogy hazánkat is eléri. Ilyenkor télen piros hó esik.

 Hajnalodik. Kibújok takaróm alól, elindulok a dűnék közé. Fürdés, ruhacsere, fogmosás ráér. A nap pillanatokon belül kidugja a fejét az egyik homokdomb felett, ott szeretnék lenni érkezésénél. A holdbéli táj szürkén-sárgán vesz körbe, mint egy depressziós festő gigantikus alkotása. Minden mozdulatlan. A homok hideg a talpam alatt, fázom, összehúzom magam. Az ég óceánja mélykék, kelet felé haladva aranyszínbe vált. Izmaim tiltakoznak, amint felkapaszkodom az egyik dűne tetejére, lihegve huppanok a homokba. Csodás nap lesz ez is – gondolom, olyan, mint a többi. Még nem tudom, mekkorát tévedek.  A nap felkel, ahogy szokott, érzelmi hullámokat keltve a szemlélőben giccses színpompájával, a fények élesek és tiszták, mint egy jól sikerült fotón. Elindulok vissza az oázisba, megkapom reggeli mentateám, azt kortyolgatva tervezgetem a napi programot, közben kedvtelve nézem a lenyűgöző panorámát. Hirtelen megváltozik valami. Nem értem mi történik, először fel sem fogom. A táj olyan maszatossá válik, mintha egy hatalmas kéz óriási adag szürkésbarna festéket öntött volna a vidékre. A távoli hegyek eltűnnek, a közeli dombok is felismerhetetlenek, közben kellemetlen, forró szél fúj. Kisietek a legközelebbi dűnéhez. Orrom és szemem pillanatokon belül tele homokkal, a vihar rángat jobbra-balra. Felérek a dombtetőre, és a szemem elé tárul a nagy semmi. Döbbenten forgok körbe-körbe, kivehetetlen formák, elmosódott sziluettek, mintha egy elmeháborodott belső világába tévednék, aztán rájövök, hogy ez is az én világom. Itt vagyok, a részem. A homokfelhők, mint sötét gondolatok kavarognak körülöttem, megfosztva minden tájékozódási ponttól. Ilyen a félelem. Ez a félelem. Ránézek, mint egy régi ismerősre, aztán visszaindulok az otthonom felé. Keresem idevezető lábnyomaimat, távolabb pedig az oázis szürkésfekete kontúrjait próbálom kivenni az őrült kavalkádban. Lassan haladok, bizonytalanul, érzem, minden lépésnek különleges tétje van. Végre felismerem az egyik pálmafát, mellette a kidőlt kerítést, azon túl pedig a vályogházat. Belépek a kapun, megkapom a mentateámat. „Számum” – mondja a vezetőm és megveregeti a vállam. Dicséret még nem esett ennyire jól.