A Szahara szelleme 3.

Létezik univerzális bölcsesség? Tudni, hogy létezik: az emberi lét egyik oldala. Megtapasztalni: a másik.

Reggel negyed hét. Most keltem fel. Tegnap este 11-kor ittam vizet utoljára, ma reggel csak egy pohár mentateát. Enyhe szellő lengeti a pálmafák lombját, a nap megkezdi útját a dűnék felett a kék égen. Harkály kopácsol egy fa törzsén, távolabbról vízcsobogást hallani. Beduin vezetőm int, hogy kövessem. Mikor ide érkeztem, megfogadtam, hogy mindenben hallgatok a tanácsára. Átadom az irányítást, követem, figyelek, tanulok. Ő mezítláb, fején turbán, rajtam  póló, rövidnadrág, félcipő. Elmagyarázza, hogy túrát teszünk a dűnék között. A nap közben egyre magasabbról figyel bennünket. A hőmérséklet emelkedik. A hátunk mögött hagyjuk az oázis biztonságát. Dűnén fel – dűnén le vezet az utunk. A kősivatagot homoksivatag követi, majd a kettő elegye. Egyre melegebb van. Szomjúságot nem érzek, de belső hangom folyamatosan egy szót skandál: Víz. Víz. Víz. Víz. Vezetőm hol távolabb, hol közelebb van hozzám, engedelmesen lépdelek a nyomában. Gondolataim vadabbá válnak: „Ez hülye. Hogy képzeli. Meg akar ölni. Ostoba. Víz nélkül elindulni. Visszafordulok. Hazamegyek.” Testem és lelkem fittyet hány a gondolataimra. Lábam követi a lábnyomokat, szívem nyugalommal telt. Egy mélyebbről érkező, öblös hang szólal meg néha bensőmben: „Minden rendben van.”  Gondolataim e hanghoz képest egerek cincogása. Izzadok, vizelnem kell. Nyakamon, hátamon folyik a víz, egy szikla tövében könnyítek magamon. Micsoda pazarlás! Két és fél órája vagyunk úton, szomjas vagyok. Kézjellel megállítom a vezetőmet. Kicsit arrébb megy, keres valamit a földön. Egy apró követ tesz a tenyerembe. Mutatja, hogy vegyem a számba. Először azt gondolom, viccel. De nem. Komolyan gondolja. A számba veszem a követ, szopogatni kezdem. Közben haladunk tovább. „Ez megőrült! Elment az esze! Soha többet nem jövök ide!”- gondolom. Ám szomjúságot már nem érzek. Hirtelen eszembe jut Marlo Morgan: „Vidd hírét az igazaknak” című könyve. Abban olvastam többször is, hogy az ausztrál sivatagban a bennszülöttek követ adtak az írónő szájába, mikor szomjasnak érezte magát. Alig hiszem, hogy beduin vezetőm ismerné a könyvet. Ez egy univerzális bölcsesség, amit tud mindenki, aki a sivatagban él. Még két órát gyalogolunk a kihalt vidéken. Nagy a forróság, szopogatom a kövemet és szedem a lábam. Néha megállok, az ég felé nyújtom a kezem, és hálát érzek. Mindenért. Mikor visszatérünk az oázisba, a vezetőm szól, hogy keveset igyak, kis kortyokban. Ne fürödjek, testemet ne érje hideg víz. Üljek legalább fél órát. Ez nem esik a nehezemre. Legalább egy órát ücsörgök. Testem tele energiával, legszívesebben indulnék újra. „De már nem velem” – mondja a vezetőm, s dolgára megy.