A Szahara szelleme 4.

Miért nem tudok ennyire jelen lenni a hétköznapokban is? Miért kell ide jönnöm, a semmi közepére, hogy ezt a csodát átéljem? Hát azért, hogy itt végre átéljem. És hazavigyem.

Indulj – szól valami belső hang, nem tudom honnan, de én engedelmeskedem. Felhúzom a cipőm, alaposan megkötöm a cipőfűzőt, hosszú ujjú pólót öltök, térdnadrágomat hosszú szárúra cserélem. Odafigyelek minden apró részletre, mintha szertartáson vennék részt. Kilépek szerény otthonom kapuján és körülnézek a térben. A látvány már ismerős, de még nem megszokott. A közelben pálmafák, menta-bokrok, a magasban fecskék üldöznek csivitelve vigyázatlan rovarokat. Meleg szél ráncigálja ruhám, a távolban dűnék terpeszkednek a látóhatár alján, ellenkező irányban egy fennsík fehér szikláinak sziluettjei remegnek a forróságban. A forrásból, amelynek ez az oázis a létét köszönheti, “feltankolok”: annyit iszom, amennyi belém fér. Elindulok a fennsík sziklái felé, de inkább nem becsülöm meg, hány kilométerre lehetnek. Talán tíz, talán tizenöt, ám lehet, hogy sokkal kevesebb. A nap már túlhaladt delelőjén, lassan lefelé veszi útját. Az út  emelkedni kezd, apró kavicsok ezrei csillogó fövenyként terülnek szét előttem. Megérkezem egy dombhoz, amelyet meg kell másznom ahhoz, hogy a fennsíkra feljuthassak. A kavicsot sötétbarna kövek váltják, szélük éles, mint a kés. Pár centiméter széles ösvényt találok, tehát jártak már itt előttem. Néha feltekintek arra a fehér szirtre, amit el akarok érni. Még nagyon messze van. Felmerül bennem, talán vissza kell fordulnom. Nem. Még rengeteg időm van. Rakom egyik lábam a másik után. Az utat szegélyező kövek bele-belekapnak a nadrágomba, cipőmbe. Egyre magasabbra hágok, jobbomon meredély. Meg-megbotlom. Aztán felismerem, mindig megbotlom, ha gondolatban máshol vagyok. Ha a szeretteimre gondolok, ha az oázis biztonságára, ha a pénzügyeimre, a Szahara jelez: légy itt! Gondolkodhatsz, ha megállsz, de ha haladsz – légy itt. Óvatosan teszem egyik lábam a másik után, minden figyelmemet az útra összpontosítom. Magasabban járok, utamon töménytelen mennyiségű hegyes-éles kő. Nem fogynak. Mintha azt lesnék, mikor vagyok máshol. Először úgy érzem, büntetnek. Aztán azt, hogy tanítanak. Mindegy. Az idő szerkezete megváltozik. Igen, ez a flow- gondolom. Megbotlom azonnal, de csak a lábam karcolódik. Megszűnik minden körülöttem, nincs magasság és mélység, a cél, a fennsík fehér sziklája másodlagossá válik, a jelenlét új értelmet nyer. Megállok, körülnézek, „kigondolkodom” magam. A nap közeledik a látóhatár felé. Az árnyékok megnyúlnak, csillámló fénybe borul a láthatár. Felettem megjelenik egy holló. A szél hátán utazik, köröz felettem. Rossz érzés kerít hatalmába. Továbbmegyek, a holló tovaszáll az érzéssel együtt. Ismét itt vagyok a jelenben. Lábat teszek láb után. A terep mintha kisimulna, a kövek nem ellenségek többé, hanem egyszerűen a világom részei. Ha meredek az utam, aprókat lépek, ha egyenes, nagyobbakat, csak a ritmust tartom: tam-tam-tam. Egyszerre felérek. Ott vagyok. A fennsík fehér kőtömbjei tompán dobbannak, ahogy lépdelek rajtuk. Pihentnek érzem magam, miközben végigtekintek a megtett úton. Miért nem tudok ennyire jelen lenni a hétköznapokban is? Miért kell ide jönnöm, a semmi közepére, hogy ezt a csodát átéljem? Hát azért, hogy átéljem. És hazavigyem. Azt érzem, amit Meryl Streep a „Távol Afrikától” című filmben, amikor szerelmével repülőre szállt: Isten szemével láttam a világot. Bizsergetően csodálatos fáradtsággal érek vissza szálláshelyemre. A víztározóhoz megyek, beledugom lábam a hideg vízbe. Egy kéz mentateát nyújt felém, vezetőm az. Kézzel-lábbal magyarázom neki, milyen hőstettet hajtottam végre. Nagyon büszke vagyok magamra, mint valami hódító. Ő szelíden mosolyog. Magamra hagy. Aztán a hang megszólal bennem, mintha olvasta volna a Trónok harca harmadik kötetét: „Nem tudsz te semmit, Vonnák László.” Csak másnap ismerem fel, mennyire igaza van.