Tovább a tartalomra

Zéró tolerancia

április 17, 2013

Vannak írott és íratlan szabályok. Ha az írottat nem tartod be, sokszor nem történik semmi, ám ha az íratlant…

Egyiptom141A sivatag úgy terült el alattunk, mint egy vén, poros, rongyos szőnyeg. A repülőgép monoton zaja betöltötte a teret, hiába fújta a légkondicionáló a friss levegőt, az utastérben meleg volt és emberszag. A felszállás után hátrébb döntöttem az ülésemet, és némi nosztalgiával bámultam ki az ablakon, miközben a lóerők óriási iramban szállítottak vissza saját civilizációmba.

A utaskísérő hölgyek végezték dolgukat. Köszöntötték az utasokat, elmondták a szokásos biztonsági tudnivalókat, s közben minden egyes utasra úgy mosolyogtak, hogy azt lehetett hinni, hogy az a mosoly személyre szóló. Finom mozdulatokkal osztották az innivalót, közben továbbra is bájosan mosolyogtak, halk szavakkal, kedvesen tudakolták, szükségünk van-e bármi másra.

Egy kávét kértem. Csak egy ujjnyit akartam inni a repülőgépek szokásos, unalmas kávéjából, ehelyett a hölgy elővett egy hatalmas, műanyag vizespoharat és elkezdte tölteni a folyadékot. Azonnal szóltam neki angolul, hogy elég. Ezt megtettem még kétszer, egyre hangosabban, majd arabul is, de a hölgy esze máshol járhatott, nem figyelt rám, csak töltötte a kávét rendületlenül. Ekkor finoman hozzáértem a derekához, és még egyszer, hangosan, angolul szóltam, hogy elég, nem kérek többet. Mintha kést döftek volna belé, úgy egyenesedett fel. A poharat lecsapta elém, hangosan, vijjogó, éles hangon kiabálni kezdett velem, hogy ne fogdossam. Arca félelmetes grimaszba váltott, miközben kezeivel arcom előtt hadonászott, szerencsémre nem az ökle, hanem csak édeskés parfümjének illata csapott az orromba. Hiába dadogtam bocsánatkérő szavakat, belőle csak dőlt a szitok, a többi utas megvető pillantásainak kíséretében. Végre otthagyott, de még a gép végébe sietve is mondta a magáét – arab nyelven. Megalázottan néztem magam elé.

Sivatagi útjaim során számtalan helybéli hölggyel találkoztam, de soha eszembe sem jutott, hogy bármelyikükhöz is hozzáérjek, mert tudom, hogy ezen a vidéken egy idegen (tehát nem családbeli) férfi érintése komoly sértésnek számít. (Most nem írtam igazat. Milliószor eszembe jutott, de soha nem tettem meg, mert ismerem a szabályokat.)  Ha elfelejtettem volna, hát az utaskísérő kisasszony nyomatékosan a tudtomra adta, hogy még  nem vagyok ott,  ahol ez legalábbis jobban elfogadott, s én ehhez tartottam magam, míg a repülő hazáig nem repített.

A kék busz döccenve állt meg a megállóban, kicsapódott az ajtó, a beáramló hidegtől azonnal dideregni kezdtem. Hátizsákomat a vállamra vetettem és leszálltam. Egy fiatal hölgy igyekezett utánam, nehézkesen kászálódott le hatalmas csomagjaival a lépcsőkön. Automatikusan nyújtottam felé a kezem, és alkarjánál fogva lesegítettem. Megköszönte, aztán ki-ki ment a dolgára.

Hazaértem.

(A fotót Miklós Konrád készítette)

Reklámok

From → Blog, Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: