A negyvennapos út és az agyagcserepek

Valaha a világ egyik legfontosabb karavánútvonala volt. Szudánban, El Fasher településről indult, Luxorban – akkor Thébában – ért véget. Hossza 1720 km. Használták a fáraók és a rómaiak idejében is. Árucikkeket és rabszolgát szállítottak Afrika mélyéről a civilizált világba. Ez a Darb al Arbaín – a negyvennapos út.

 Az biztos, hogy a kereskedők és az akkori hatalom vigyázott az értékes árura, legyen az vadállat, gabona vagy rabszolga. Tanúsítja ezt az erődítményrendszer, amely Egyiptom délnyugati részén még romokban fellelhető. Maga az út, a szó fizikai értelmében, ha volt is, már elenyészett, mint ahogyan az ősi kutak, amelyeket beduin vezetőm mutatott, már víz helyett homokkal teltek. Ám maradt valami, ami mutatja, hogy az út merre vezetett: az agyagcserép-törmelék, amely szerteszét hever a homokban. Számtalan kisebb-nagyobb darab, terrakotta színű vagy koszos-sárga. Vajon hogy kerülhettek ide? Ennek a rengeteg agyagedény-maradványnak mi a története?

Hát az, gondolom én (persze csak intuícióval szolgálhatok, mint bizonyítékkal), hogy benne vizet, bort, élelmet, fűszert, esetleg gyógyszert tároltak. Aztán, ha kiürült, egyszerűen eldobták. Századokon, évezredeken át. Kezembe veszem az egyik leletet. Egy kancsó szája, nyaka. Egy rabszolga ivott belőle, vagy egy római katona? Aztán a feleslegessé vált göngyöleget az út szélére hajította? Az emberi lény és az út eltűnt – a göngyöleg megmaradt.

Talán kései utódaink hozzám hasonló áhítattal veszik kezükbe elhajigált műanyagpalackjainkat évezredek múlva, amikor az autópályák helyén ki tudja mi lesz majd. Én azért továbbra is a szelektív hulladékgyűjtőbe dobom „őket”, méghozzá jól összetaposva. Az én palackjaimból nem lesz lelet. Még a sivatagban sem. Sajnálom.