A ZARÁNDOK NAPLÓJA

      Statisztikai fogalom. Két, egymással összefüggő eset      összevetésére alkalmas.

Na, jó, hát nem voltam egy matyó hímzés, de hát az ember miért öltözzön ki, ha csak az edzőterembe megy, nem igaz? Mivel pár nappal korábban jöttem vissza egy többnapos túráról, arcom lebarnult, borostám szakállba hajlott. Kissé kócos voltam, másnap készültem fodrászhoz. Barna, oldalzsebes nadrágot viseltem és piros pólót, amit már hordok néhány éve.  Elismerem, hátizsákom kopottas kissé, túracipőmön még virított a bakonyi erdők sara.

A napi edzésadagot letudva a Sparba mentem, hogy vegyek egy üveg vizet. Beléptem az üzletbe és haladtam az ásványvizes pult felé, amikor rám szisszent valaki. Egy bolti alkalmazott volt, barnássárga egyenpólóban.  Az asszonyság szottyant arca tömve ráncokkal, csontkeretes szemüvege mögött kicsi, ellenségesen reám tekintő szempár. Csapzott, sárgásszürke haja fésületlenül omlott vállára, melltartó nem volt rajta, két keble már régen vereséget szenvedett a gravitáció elleni küzdelemben. Merev testtartása, mint egy büszke szikla, amelyen évmilliók óta dolgoznak a természeti erők.

–          Kosár?! – szisszent tehát felém, és a hatás kedvéért két kezét csípőjére tette. Nem reagáltam, istenem, nem is gondoltam, hogy ez a hang szólhat nekem, ezért megismételte, hangosabban: – KOSÁR!?

–          Nincs és nem is lesz – válaszoltam, azon a hangmagasságon, ahogy ő szólt hozzám, inkább meglepve, mint idegesen.

Folytattam utam a vizes palackok felé, ő távolról szemmel tartott, s mikor a pénzárhoz értem, még utoljára megbüntetett tekintetével.

Csak mikor hazaértem, gondoltam át a történteket. Ez a nő hajléktalannak néz(het)ett engem? azért követelte tőlem a kosárhasználatot, mert azt hitte, hogy lopok? mindenkinek kötelező a kosárhasználat vagy csak a hajléktalanoknak? mi az igazság?

Egy próbát megér.

Következő edzőtermi látogatásom során gondosan megterveztem az öltözékemet. Hátizsák helyett táskába (Camel) pakoltam. Világos nadrágomhoz (Boss) színben megfelelő inget választottam (Gant). Pulóvert kanyarítottam a vállamra (Banana Republic), lábamra zárt cipőt (Bata) húztam. Egy igazi férfi ad a részletekre: Alsónadrágom  (J.Press), színe megegyezett hosszú nadrágom színével. Övem (bőr, Camel) és zoknim is illett az összképbe. (Ez utóbbi márkáját sajnos nem tudtam megállapítani.) Nos, ebben a sznob szerkóban mentem edzeni, aztán, már alig vártam, hogy folytathassam tudományos kísérletemet a legendás üzlethálózat hűvösvölgyi egységében.

Beléptem az ajtón, és az egyik polc mellett azonnal megtaláltam emberemet.  Kutatóhoz méltón igyekeztem objektív maradni, hogy elvárásaimmal ne zavarjam meg az esemény végkimenetelét…

Közepes forgalom terelgetett a Nyugatitól a Margit-híd felé. Kocsim mellett méltóságteljesen siklott el a hatos villamos, előttem kiszolgált, utasokkal tömött kék busz pöfékelte fekete füstjét. A rádióban valamelyik kereskedelmi rádió sugározta a kívánságműsor slágereit, a letekert ablakon át friss tavaszi szél fújt az arcomba.  Messze előttem és mögöttem céljuk felé igyekvő autók hosszú sora, a járdán ügyeiket intézték a gyalogosok. Szokásos hétköznap délelőtti Bábel a Körúton, olyan hangzavarral, amit már észre sem veszek, annyira megszoktam.

Még nem értem el a Jászai Mari térig, amikor az éterbe éles sikoly hasított. Áthatolt minden zörejen, felülírt minden zajt, szokatlanul, erőszakosan, ellenmondást nem tűrően jutott el az utcai élet szereplőihez. Kezem megremegett a kormányon, vérembe adrenalin fröccsent, mert a hang, bár szavakat nem közvetített, tele volt fájdalommal, rettegéssel.

Női sikoly volt. Riadtan néztem körül, hátha megtalálom a hang forrását, s már éppen visszakapcsoltam volna egy sebességet, amikor megpillantottam valakit, aki eszeveszett tempóban rohant a Vígszínház felé. Az emberek ijedten húzódtak félre, mert ha feldönti őket, átgázol rajtuk, észre sem veszi, mi történik. A nyári ruha messze lobogott mögötte, hosszú, szőke haja is, izmai megfeszültek, arca eltorzult, szemeiből végtelen kétségbeesés áradt.

A nő tartott valamit a karjában. Először nem ismertem fel, hogy mi az, csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy a teher, amivel őrjöngve rohan, egy kisfiú.  A gyerek feje hátrabillent, végtagjai valószínűtlen ütemben himbálóztak anyja körül, teste élettelenül lógott az asszony karjainak görcsös szorításában.

„Tenni kell valamit! Megállni, segíteni. Kórház. Mentők Telefon.”- sorjáztak fejemben a lehetőségek, ám nem történt – pontosabban nem tettem – semmit.  Kocsim a korábbi tempóval haladt tovább, nem léptem a fékre, nem fordítottam félre a kormányt, hanem autómmal ott maradtam a külső sávban.

Talán a Margit-híd pesti hídfőjénél járhattam, amikor a távolból valahogy megszólítottam az ismeretlen kisfiút. A röpke másodpercekbe belesűrítettem életem minden boldogságát, minden örömét, minden csodás percét, amit gyerekkoromban átéltem, mindent, amiért csak érdemes volt élnem és felnőnöm, s mindeközben ezerszer elismételtem neki, hogy „élj, mert… mert élni jó.”

Nem emlékszem, hogyan jutottam át a Margit körútra, Arra eszméltem, hogy hátamon hideg verejték csorog, és mérhetetlenül fáradt vagyok. Kezem továbbra is remegett a kormányon, bensőm lázban égett, gondolataim az elernyedt gyermeki test és az eszelősen futó asszony körül jártak. Vajon segítettem? Lehet. Ám az is lehet, hogy tudatom játéka nem jelentett nagyobb segítséget, mint egy hanyagul odavetett „lájk” egy segélykérő poszthoz.

Nem tudom, mi lett velük. A kisfiú, remélem, az életet választotta. Ám drámai találkozásunk során megtanított nekem valamit, amit addig is, és azóta is folyamatosan tanulok: Hogy élni jó.

Ugye milyen banális?

De milyen igaz.

A férfi úgy ült hatalmas kondérja mellett, mint egy vén komondor a háza előtt. A kondér alatt tűz pislákolt, benne rotyogott valamilyen folyadék, fahéjas illatát messziről érezni lehetett. Időnként megállt valaki a kondér mellett, ekkor a férfi nehézkesen felállt, felemelte az ütött-kopott alumínium fedőt, s egy merőkanállal híg, fehér folyadékot töltött a műanyagpohárba. Egy üvegfiolából fahéjat hintett a még forró anyagra, elvette a pénzt, három török lírát, és visszatelepedett a helyére.  

Ez a szalep – írja az útikönyv. Egy olyan ital, amit mindenképpen meg kell kóstolni, ha valaki török földön jár. Ha ezt nem teszi meg, olyan, mintha nem nézné meg a Kék mecsetet vagy a kerengő derviseket. Egy olyan élménnyel lenne szegényebb, mintha felmenne az Empire State Building tetejére, de elfelejtene lepillantani New Yorkra. Mintha elzarándokolna Mekkába, de elfelejtkezne Allahról.

A szalepárus közönyösen nézte a turistákat. Nyaka eltűnt két válla között, mély barázdákkal szántott arca olyan szürke volt, akár a szultáni palota falai. Hatalmas bajsza alatt nem látszott a száj, csak a keskeny áll, s lejjebb a ráncos, löttyedt toka.  Olyan öreg volt, akár a hatalmas, történelmi épületek, amelyek árnyékában leélte életét, s amelyek annyi látogatót vonzottak a környékre, hogy belőlük meg tudott élni.

Lassan emelte rám a tekintetét, mikor elé léptem. Karjait melle előtt összefonta, mint aki fázik, és ő szólalt meg: „Szalep?” Két pohárral kértem. Felállt, kicsit nyújtózkodott, megropogtatta a derekát, fekete szemeivel a tengert nézte, ahol sötét fellegek vonultak a szárazföld felé, és kimérte az italokat. Tenyerének kérges bőrét megérintettem ujjaim hegyével, ahogy beleszámoltam az aprót, s már fordultam el tőle, mikor megkérdezte, hogy honnan jöttem. Annyit mondtam csak: Budáról. Teste megrázkódott, mintha száz éves varázslat hullott volna le róla. „Budán harcolt az egyik ősöm. Janicsár volt. Nagy harcos. Rettegett tőle az ellenség.” Nem érdeklődtem, hogy melyik csata volt. Az, amikor elvesztették, vagy az, amikor csellel bevették Budát? Ő folytatta janicsár ősének dicshimnuszát, aki magyar földön diadalt diadalra halmozott. Ám bennem mélyen, mint egy apró seb, amely észrevétlen vérezni kezd, felrémlett valami ismeretlen, émelygő, alig felismerhető fájdalom. Hirtelen átéltem azt, amiről az öreg beszélt. Átéltem – pontosan az ellenkezőjét. Nagy ősének hadisikerei őseim halálát, diadalai népem szenvedését idézte fel bennem. Ő egyre lelkesebben ecsetelte elmúlt korok dicsőségét, én egyre jobban merültem bele a történelmi fájdalmakba, amit elődeim átéltek a hódítók által. Ő a győztesek hangján beszélt, én a legyőzöttek némaságával hallgattam. Talán észrevette, mit tesz velem. Talán észrevette szememben a kétségbeesett kérést, hogy hagyja már abba, elég a diadalokból, elég a harcból, elég a történelemből, szeretnék ismét turista lenni, aki évszázados távolságtartással szemlélheti meg elmúlt korok ránk örökített maradványait. Vállamra tette kezét, amely súlyos volt, mintha páncélba lenne bújtatva, és homlokomhoz érintette homlokát. „Elmúlt.” – mondta, mintha rossz álomból keltene fel egy gyereket. Mindketten felébredtünk. Szeme ismét elmerült a közönyben és a felhőket kémlelte a tenger felett, én pedig csakhamar elkeveredtem a sok turista között, tettem a dolgom, amiért érkeztem, kezemben a már kihűlt szaleppel, amit képtelen voltam megkóstolni.

Régi újsághír: Egy idős férfi piszkavassal agyonverte feleségét. A rendőrségen csak annyit mondott: „Ötven éve szürcsölt. Nem bírtam tovább.”

 – Nem tudom, mire számítsak veled kapcsolatban! – mondta nemrégiben egy kedves ismerősöm. Felidéztem az együtt töltött napokat: Egy önismereti képzésen vettünk részt, ahol intenzíven dolgoztunk magunkon és világunkon. Nyitottak voltunk, akár a gyerekek. Sokat nevettünk, sokat küszködtünk, boldog időszak volt. Aztán pár héttel a képzés után, a tréning vezetői egy személyes találkozó keretében, ahol ott volt az ismerősöm is, igyekeztek engem rávenni a képzés folytatásra, mindenáron. Egy ideig tűrtem nyomulásukat, aztán keresetlen szavakkal küldtem el őket melegebb éghajlatra. Hangos voltam, közönséges és agresszív.  Alaposan… kikeltem magamból. Ez lehetett ismerősöm (kettős) emléke velem kapcsolatban, amiért nem tudta, mit várhat tőlem.

Eszembe jut nagyhatalmú főnököm, aki vasszigorral vezette a céget, de otthon nem ő volt az úr, enyhén szólva nem. És eszembe jut egy kollégám, egy folyamatosan kötekedő, agresszív férfi, aki gügyögve beszélt nagymamájával, annyi szeretettel a hangjában, amennyit férfitől még nem hallottam. És felidézem fegyelmezett barátomat, aki a megtestesült nyugalom volt maga, egészen addig, amíg a kocsijába nem ült, hogy ott mocskos, harsány szavakkal illessen mindenkit, aki az úton elé vagy mellé került. És persze felrémlik annak a szűzies lánynak az emléke is, aki, ha megszabadult ruháitól, tüzes kurtizánná változott, engem a kielégülés oltárára helyezett, és nem nyugodott, amíg meg nem kapta, amire vágyott. Folytathatnánk a sort. Te is, én is.

Vagyunk ilyenek, vagyunk olyanok, száguldozunk a skála egyik pontjától a másikig, s időnként megpihenünk középen. Felvállaljuk vagy titkoljuk, esetleg magunk sem vesszük észre énünk másik oldalát, az ellenkezőjét annak, amit a világnak mutatunk. És van, hogy a világnak semmi köze ahhoz a másik énünkhöz. Van és kész. Elég, ha mi tudjuk.

Ha tudjuk.

A szürke novemberi reggel becsörgedezik a hálószobába. Sápadt fénye felkúszik a mennyezetre, majd lassan, felbátorodva, birtokba veszi a falakat, a bútorokat, s végül belenéz az arcomba. Kinyitom a szemem.

Hol vagyok?

Mint tankok a harcmezőn, törnek előre az éjszaka emlékei. Univerzumok, napok, bolygók és törpebolygók, végtelen számú életforma, illatok, soha nem látott színek és soha át nem élt találkozások hömpölyögnek elő. Ismeretlen lények és bizarr földrajzi képződmények emlékképei özönlenek lelki szemeim elé.

Hol vagyok?

„Felállok”- gondolom. Ám a testem nem engedelmeskedik. Olyan érzésem van, mintha belevarrtak volna egy nálam jóval kisebb anyagba. Oldalt csúszok le az ágyról, hason fekszem a földön, s mivel meztelen vagyok, ez nem is olyan vicces dolog. Nagy nehézségek árán négykézlábra emelkedem, majd lassan, mintha újra tanulnám a járást, vagy inkább mintha ismét végigjárnám az egyedfejlődés szakaszait, egy-, majd lassan, nagyon lassan   két lábra állok. Ember lettem ismét.

Odatántorgok az ablakhoz, közben páromra pillantok, aki még mindig békésen alszik. Kinyitom az erkélyajtót, talpamnak jólesik a kőpadló hideg érintése. Vadkacsák hápognak bánatosan, a ködtől alig látok pár méterre. Minden szürke.

Hol vagyok?

Izmaimban fájdalmat érzek, eddig ismeretlen bezártságot valahová. A testem egy béklyó, a gravitáció, mint valami dühödt börtönőr, makacsabbul húz a föld felé, mint valaha. Most ebben a börtönben kell élnem? – gondolom, aztán eszembe jut, hogy a testem nem börtön, hanem… iskola. A gravitáció pedig a tanító, aki arra tanít, hogy legyek itt és most.

Ahol vagyok.

Az egész a névnapokkal kezdődött. Arra voltam kíváncsi, miért tartjuk a névnapokat? Ám amikor megtudtam, nem gondoltam, hogy ez az ismeret milyen messzire vezet (a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt), és milyen fontos része lesz saját világom olyan bizonyítékainak, amiket nem tudok bizonyítani.  

Tehát kíváncsi voltam, mit is ünneplünk tulajdonképpen, amikor valakit felköszöntünk a neve napján. A névnapok, mint megtudtam, onnan erednek, hogy egy adott napon az aznap meghalt szentre emlékezünk. Tehát például Szent Ferencre a Ferencek neve napján. Ám mivel az évnek csak 365 napja van, ellenben a több ezer szenttel, kijelöltek egy napot, amikor az összes többi, naptárban külön nem szereplő szentet ünnepeljük: Ez a nap november elseje, mindenszentek napja. November elsejének éjszakáján, így tartják, kerül a legközelebb a túlvilág az „evilághoz”. Ezért került erre a napra az ünnep, s ezért követi a mindenszentek napját a halottak napja. Ezen az éjszakán vagyunk legközelebb elhunyt szeretteinkhez, és a legközelebb a túlvilághoz.

November elseje volt, mindenszentek napja, és ez az éjszakám is úgy kezdődött, mint a többi. Az esti szertartásrendnek megfelelően lefektettem a gyerekeket, megsétáltattam és megetettem a kutyákat, majd pedig olvastam. Később beszélgettünk a párommal, majd zuhanyzás, fogmosás, alvás. Mikor körbevett takaróm melege, hanyatt feküdtem, és szememet a plafonon keresztül a sötét éjszakába fúrtam.  Végigvettem a nap örömteli eseményeit, közben élveztem agyam fáradt zsibongását. Félálomban lehettem, mikor valamiért megfogalmazódott bennem a gondolat: ha ma este olyan közel vagyunk a túlvilághoz, hadd tegyek egy kirándulást – odaátra. Nem gondoltam akkor, hogy ez az éjszaka életem meghatározó spirituális élménye lesz. Arra pedig végképp nem, hogy a másnap még sokkal meghatározóbb.

Elaludtam, viszonylag hamar. Aztán az éjjel valamikor kimentem a mosdóba, a WC előtt álltam, (félálomban is többé-kevésbé pontosan célozva) kibámultam a tetőablakon, megcsodáltam a fényesen ragyogó csillagokat, szememmel megkerestem a Bika, majd az Orion csillagképet, elidőztem a Plejádok apró fénypontjain, majd visszabújtam az ágyba és vártam, hogy „visszaaludjak”. Ám hirtelen valami ismeretlenbe csöppentem. Láttam a „Gravitáció” című filmet, és ez segít abban, hogy viszonylag pontosan le tudjam írni, mi történt velem. Egyszerre lebegni kezdtem, s villámgyorsan elhagytam a Földet. Lebegtem a semmiben, a nagy feketeségben, s fogalmam sem volt, hol vagyok.  Aztán tudatosítottam magamban, hogy ez lebegés, majd rájöttem, hogy „odaát” vagyok, valahol az univerzumban, mint Sandra Bullock, és én is tudom magam mozgatni, úgy, mint az űrhajójuk körül lebegő űrhajósok. Ám ők egy szerkezetet használtak a helyváltoztatáshoz, engem azonban a gondolataim vittek ide-oda. Hogy a gondolat gyorsabb a fénynél, a saját testemen tapasztaltam meg. Döbbent arccal suhantam el a Hold mellett, miközben égi kísérőnk Naptól kölcsönzött fényében észrevettem azt a bizonyos ezüstszálat, amely állítólag testünkhöz köti a lelkünket. Nem éreztem, hogy lélek lennék, azt éreztem inkább, hogy testben könnyű vagyok, és hogy szabad. Az a szál, ami mögöttem a távolban kunkorodva veszett el a sötétben, valóban ezüst színben játszott, könnyű volt, akárcsak én, mintha belőlem lett volna, és csak akkor vettem észre, ha kifejezetten kerestem.

Lakott és lakatlan bolygók, különböző fényű napok mellett haladtam el, mintha egy 3D-s mozielőadás részese lennék. Akár egy lesifotós, pillanthattam bele nyüzsgő vagy éppen haldokló világokba, boldog vagy szomorú életekbe. Eddig soha nem látott építészeti megoldások, furcsa, de tudatos lények, különleges járművek, idegen életek és létformák tömegét „érezhettem” és láthattam, és rajtam múlt, hogy csak távolról, vagy közelebbről figyeltem meg őket. Valahol, a sok közül az egyik világban, hatalmas, fekete színű, félelmetes külsejű bogárra találtam (mintha egy gigantikus méretű szarvasbogár lett volna), ahogy egy bánya külszíni fejtésén dolgozik. Hátán apró, tudatos élőlények szorgoskodtak, és irányították a felhőkarcoló nagyságú fekete lényt. Aztán egy sárgás-piros fényben tündöklő bolygón találtam magam, ahol furcsán megnyúlt emberre hasonlító szerzettel találkoztam. Nagy szemét rám emelte, „Látlak téged” – üzente, akár egy Avatár, majd többet ügyet sem vetett rám, s mintha az sugallta volna, hagyjam békén.

Így utaztam világról világra, váltva a helyszíneket, mintha egy kozmikus mesekönyvben lapozgatnék, s mintha a jószerencsén múlott volna, hogy a mese, amit találok, vidám lesz-e vagy szomorú. Találtam ezt is, azt is, akár a saját életemben.

Aztán egyszerre finom rántást éreztem a köldököm tájékán. Az ezüstszál jelzett: a kirándulásnak vége, indulnom kell haza. A fonál lágyan kezdett húzni visszafelé. Naprendszerek, civilizációk, égitestek garmadája csusszant el mellettem, s egyszerre a távolban feltűnt egy ismerős hely. Kék volt, csodálatosan kék, élő organizmus, úgy élt, akárcsak én, s mintha egy hatalmas szervezet létfontosságú szerve lenne. A Föld. Közeledett felém, tisztán láttam az óceánokat, a szárazföldek ismerős sziluettjeit, és én suhantam egy sötét karéj felé, amelyet már majdnem elért a fény. Először távolról, majd egyre közelebbről láttam szűkebb hazám fényeit, majd pedig, az utazásom legvégén, megláttam a házunkat, a hálószobát, s végül – önmagam.  Az ágyon feküdtem, mereven, mintha nem lenne bennem élet, de én tudtam, hogy van, vagyis tudtam, hogy pillanatokon belül – lesz. Aztán a legnagyobb természetességgel, mintha éppen az otthonom ajtaját készülnék kinyitni, végignéztem magamon, majd visszalebegtem testembe, egy ideig élveztem a kint és a bent furcsa játékát, mintha kancsalítanék, majd a már egészen rövid ezüst szál finoman rántott rajtam egyet, s én visszazáródtam önmagamba.

Az egész utazás olyan volt, mint egy csodás álom, s az egészet talán rég elfelejtem, ám történt még valami: jött a másnap.

A csodás piros vonat, amely rávett, hogy érte letegyem a kocsit és a tömegközlekedést válasszam, csendben surrant ki a Kelenföldi pályaudvarról.  Bámultam a sínek párhuzamos összevisszaságát, a távoli panelházak néma ablakait, és közben élveztem az őszi nap fáradt sugarát, ahogy nekiveselkedve valami meleget próbál kipréselni magából.

– Szabad ez a hely? – zavarta meg szemlélődésem egy hang. Felnéztem. Törékeny termetű távol-keleti nő állt előttem, fekete, csillogó hegedűtokkal a hátán. Meglepett a kontraszt. Még sosem hallottam ennyire pontosan kiejtett magyar szavakat ennyire távoli külföldi szájból, ezért igenlő válaszom késett egy ütemet. Nem is nagyon várta meg beleegyezésem: gyakorlott mozdulattal kapta le hátáról terhét, letette az ablak melletti ülésre, és helyet foglalt. Néhány másodpercnyi csend után megkérdeztem tőle, hogy hol tanult meg ilyen jól magyarul. Elmondta, hogy Japánból érkezett, a Zeneakadémián tanul három éve, az órarendjében a zenei tanulmányok mellett a magyar is szerepel. – Eddig jutottam három év alatt. – csilingelve felnevetett. Beszéltünk néhány szót a terveiről, kedvenc zeneszerzőiről, hogy mit szeret itt, és hogy nem is olyan nehéz a magyar nyelv.

– Ha Japánból jött, akkor ön buddhista? – érdeklődtem aztán, és csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy mekkora illetlenség, amit kérdezek. Ám utastársamon, aki ránézésre lehetett tizenöt vagy akár harmincöt éves is, nem láttam, hogy meglepődött volna. Hollófekete haját a füle mögé igazította, és röviden válaszolt. – Igen.

Felbátorodtam.

–          Akkor ön hisz a reinkarnációban?

–          Igen.

–          És azt tudja, mi volt előző életében?

–          Nem.

–          És azt tudja, mi szeretne lenni a következőben?

–          Igen.

–          És? Mi?

–          Férfi.

–          Férfi! – kiáltottam fel, jóval hangosabban a kelleténél. – Férfi?! – folytattam aztán némileg halkabban, majd végre sikerült fegyelmeznem magam: –  Férfi…?

–          Férfi. – válaszolta keleti nyugalommal, és hogy mondanivalóját megerősítse, pislogott és bólintott egyet.

–          Micsoda perspektíva… – dadogtam – De hát miért pont… férfi?

A vékony női hang hirtelen mélyült egy árnyalatnyit, teste előre dőlt, ölében nyugvó kezeivel most jól látható mozdulatokat tett, arckifejezése szigorúvá vált, mandulavágású szemeivel merően nézett rám. Ő már nem ő volt. Egy pillanat alatt mesterré változott, én pedig tanítvánnyá, aki az orrában érzi a buddhista templomok illatát, alatta nem ülés, hanem gyékény, a távolból harang tompa kongása kúszik a fülébe, s az ablakon kitekintve egy japán-kert buja zöldjét látja.

–          Buddha tanítása szerint – kezdte a tanítást – az a nő, amelyik ebben az életében tisztességesen viselkedik, az a következő életében férfiként születhet újjá.

–          És a halál után ki dönti el, hogy tisztességesen viselkedett-e?

–          Hát ő. Vagyis – itt kereste a szavakat – ő. De nem az én, hanem…

–          Értem – sietett segítségére a figyelmes tanítvány – nem az ego, hanem a lélek.

–          Igen. – válaszolta határozottan.

Kinéztem az ablakon. Az állomást jelző tábla jelezte, hogy megérkeztem, és a buddhista templomot hirtelen koszlott gyárépületek foglalták vissza. Elköszöntem és leszálltam. Egy ideig a szerelvény mellett ballagtam, miközben tekintetemmel beszélgetőpartneremét kerestem. Rám nézett, alig láthatóan intett felém, mintha félne, hogy meglátja az Univerzum, szája szélén távol-keleti Gioconda-mosoly bujkált, ám szeme egy öreg zen-mester bölcsességével pillantott rám elégedetten, mert azt érte el, amit egy mester elérhet: a tanítvány kérdez, ám a kérdésekre immár nem tud más válaszolni, csak saját maga.

Fejemben két férfi-kérdés harcolt egymással, miközben őt elnyelte a távolság: – Mi van a férfiléten túl, ha a leélt élet tisztességes?

És merre vezet az út, ha esetleg nem az?

Plázacicák vonultak mellettünk plafonra szegezett orral, a levegőben pizza és rántott hús illata kavargott. Az éttermek készen álltak, és az elegáns budai bevásárlóközpont első emelete szinte egy varázsütésre megtelt ebédelőkkel. Telefonjaikkal, laptopjaikkal és egyéb kütyüikkel beszélgető menedzserek és alkalmazottak lepték el az asztalokat (azért voltak néhányan, akik a kollégákkal diskuráltak), és tolták befelé a napi menüt. A zsibongás kellős közepén foglaltunk helyet a világoszöld műanyagasztal haragoszöld műanyagszékén.

Mi ketten: a barátom meg én.

Félszavakból is megértjük egymást. A számtalan közös emlék és tapasztalat közös érzéseket teremtett egy-egy szóval vagy kifejezéssel összekapcsolódva, amit nem kell magyarázni, nem kell értelmezni, és attól sem kell félni, hogy a másik esetleg félreérti. Mindenféléről beszélgettünk válogatás nélkül, szabadon csapongtunk a témák között, a jelenbe, jövőbe és a múltba utazva.

Csakhamar barátom homlokán észrevettem egy sötét felhőt, amit úgy kerülgetett, mint ahogyan azt a kellemetlen témákkal szokták. Persze ez nem egy vizuális felhő volt. A gyomrom környékén éreztem, hogy van még valami, amiről előbb vagy utóbb beszélni fogunk. Valamiről, ami nem lesz kellemes. Elfogyasztotta a vitaminsalátát, felhörpintette a „mentesvizet”, nagyot sóhajtott és két szót préselt ki magából: „- Gyerekem lesz.”

Párjával már évek óta szerettek volna kisbabát, ám bármit tettek, nem jött össze. Vizsgálatok, beültetések során estek át, és amikor már szinte letettek arról, hogy valaha is gyerekük lesz, akkor, csak úgy…

Ránéztem barátomra és egyáltalán nem voltam boldog. Másnál, egy „kevésbé barátnál”, egy idegennél bizonyára más lett volna a reakcióm. Egy pillanat alatt átéreztem, amit ő: egy új felelősség súlyát, amit korábban sosem kellett viselnie, egy új kapcsolat minden „terhét”, ami, minden más kapcsolattal ellentétben, valóban az égben köttetik, és csak a halállal ér véget.  Felfedeztem barátomban az apák egyedfejlődésének első fázisát, amikor a férfi elsiratja korábbi életét, egy korszakot, ami sosem tér többé vissza, s lélekben egy új, számára ismeretlen ösvényre tér.

Ültem vele szemben, gondolataim és érzéseim vásári forgatagában, aztán hirtelen szokatlan érzés kerített hatalmába: szorongani kezdtem. – Hát ez meg mi? – kérdeztem magamtól, és egy perc sem kellett, tudtam a választ. Az érzés, amely elborított, nem barátommal volt kapcsolatos, hanem magammal. Felismertem, hogy féltem magam. Az a tény, hogy ifjú jövevény érkezik, drasztikusan felborítja barátom életének fontossági sorrendjét, ahol én szívós munkával vívtam ki a dobogós helyezések egyikét. És most lehet, sőt, biztos, hogy e sorrend megváltozik, s én át kell, hogy adjam a helyem egy kis prücsöknek, aki ezerszer fontosabb lesz barátom számára, mint én valaha is voltam.

Letelt az időnk, mennünk kellett. Összepakoltuk az asztalra helyezett elektronikus kegyszereket, aztán kezet fogtunk. Most rajtam volt a sor, hogy mondjak valami értelmeset, de csak az jött ki a számon, hogy „jaj”. Aztán nevetni kezdtünk, hangosan, szertelenül, mint két gyerek, és ebben benne volt minden, amit a hírrel kapcsolatban egymásnak mondani akartunk, és hiába néztek fel tányérjukból százak, nem értette más, csak mi.

Mi hárman.

Beléptem a könyvesboltba, ahol azonnal az orromba kúszott a kávé és a könyv illatának isteni keveréke. Otthon-érzés kerített hatalmába, amely ellenállhatatlanul vonzott egy karosszék mélyébe egy jó tejeskávéval és kedvenc kötetemmel. Miközben kértem a kávét, fejem még zúgott a város zajától, a rohanó kamionok erőszakos morajától, a robogók sivításától, emberek hangoskodásától.

„Csak el innen, csak kimenekülni ebből a világból” – gondoltam, miközben kezemben a pohárral egyensúlyozva megcéloztam egy csendes zugot. „Hogy lehet ebben a zajban élni?” – folytattam a belső monológot, kinyitottam könyvem a könyvjelzőnél, és belekezdtem az olvasásba. Beszippantott a történet, elfeledkeztem mindenről és egy pillanat alatt részese lettem a könyv univerzumának.

Kisvártatva tolakodó emberi hang rántott vissza a földi valóságba. Egy férfi állt mellettem, meredten maga elé bámult és hangosan beszélt, mobilját maga előtt tartotta, fehér drótok lógtak a füléből.  Egy ideig hallgattam a csonka párbeszédet, aztán bal mutatóujjamat a szám elé tettem, jelezvén, hogy halkabban beszéljen. A férfi rám nézett, szabad kezével elnézést kérőn intett, majd tovahaladt. Megráztam a fejem és percekig berzenkedtem: „Nem hagyják békén az embert még a könyvesboltban sem. Nincs egy perc nyugtom.”

És lőn.

Nem telt el egy perc, amikor erősödő lárma ütötte meg a fülem. Népes cigánycsalád tartott felém, természetesen a mellettem lévő asztalnál telepedtek le, hosszasan vitatkozva, ki ki mellé üljön. A vezérhím, egy nagydarab, arannyal bőségesen megrakott, nagybajszú férfi, öblös hanggal bíztatta családját, hogy válasszanak valami innivalót, a többiek szinte egyszerre karattyoltak és kelepeltek, vidám hangjuktól visszhangzott az egész könyvesbolt.

Feladtam. Fizettem és kiléptem az utcára. Arcom a szemerkélő esőbe mártottam és arra gondoltam, hogy milyen elképesztő erővel rendelkezem. Pontosan azt teremtettem meg, amit nem akartam. Elnevettem magam. „Ha már ilyen ügyes vagy – tettem fel a kérdést magamnak -, tudnál teremteni azt is, amit akarsz?”

Tudnál. Tudsz. Tudok.