Skálakópék

Régi újsághír: Egy idős férfi piszkavassal agyonverte feleségét. A rendőrségen csak annyit mondott: „Ötven éve szürcsölt. Nem bírtam tovább.”

 – Nem tudom, mire számítsak veled kapcsolatban! – mondta nemrégiben egy kedves ismerősöm. Felidéztem az együtt töltött napokat: Egy önismereti képzésen vettünk részt, ahol intenzíven dolgoztunk magunkon és világunkon. Nyitottak voltunk, akár a gyerekek. Sokat nevettünk, sokat küszködtünk, boldog időszak volt. Aztán pár héttel a képzés után, a tréning vezetői egy személyes találkozó keretében, ahol ott volt az ismerősöm is, igyekeztek engem rávenni a képzés folytatásra, mindenáron. Egy ideig tűrtem nyomulásukat, aztán keresetlen szavakkal küldtem el őket melegebb éghajlatra. Hangos voltam, közönséges és agresszív.  Alaposan… kikeltem magamból. Ez lehetett ismerősöm (kettős) emléke velem kapcsolatban, amiért nem tudta, mit várhat tőlem.

Eszembe jut nagyhatalmú főnököm, aki vasszigorral vezette a céget, de otthon nem ő volt az úr, enyhén szólva nem. És eszembe jut egy kollégám, egy folyamatosan kötekedő, agresszív férfi, aki gügyögve beszélt nagymamájával, annyi szeretettel a hangjában, amennyit férfitől még nem hallottam. És felidézem fegyelmezett barátomat, aki a megtestesült nyugalom volt maga, egészen addig, amíg a kocsijába nem ült, hogy ott mocskos, harsány szavakkal illessen mindenkit, aki az úton elé vagy mellé került. És persze felrémlik annak a szűzies lánynak az emléke is, aki, ha megszabadult ruháitól, tüzes kurtizánná változott, engem a kielégülés oltárára helyezett, és nem nyugodott, amíg meg nem kapta, amire vágyott. Folytathatnánk a sort. Te is, én is.

Vagyunk ilyenek, vagyunk olyanok, száguldozunk a skála egyik pontjától a másikig, s időnként megpihenünk középen. Felvállaljuk vagy titkoljuk, esetleg magunk sem vesszük észre énünk másik oldalát, az ellenkezőjét annak, amit a világnak mutatunk. És van, hogy a világnak semmi köze ahhoz a másik énünkhöz. Van és kész. Elég, ha mi tudjuk.

Ha tudjuk.