Másnap

A szürke novemberi reggel becsörgedezik a hálószobába. Sápadt fénye felkúszik a mennyezetre, majd lassan, felbátorodva, birtokba veszi a falakat, a bútorokat, s végül belenéz az arcomba. Kinyitom a szemem.

Hol vagyok?

Mint tankok a harcmezőn, törnek előre az éjszaka emlékei. Univerzumok, napok, bolygók és törpebolygók, végtelen számú életforma, illatok, soha nem látott színek és soha át nem élt találkozások hömpölyögnek elő. Ismeretlen lények és bizarr földrajzi képződmények emlékképei özönlenek lelki szemeim elé.

Hol vagyok?

„Felállok”- gondolom. Ám a testem nem engedelmeskedik. Olyan érzésem van, mintha belevarrtak volna egy nálam jóval kisebb anyagba. Oldalt csúszok le az ágyról, hason fekszem a földön, s mivel meztelen vagyok, ez nem is olyan vicces dolog. Nagy nehézségek árán négykézlábra emelkedem, majd lassan, mintha újra tanulnám a járást, vagy inkább mintha ismét végigjárnám az egyedfejlődés szakaszait, egy-, majd lassan, nagyon lassan   két lábra állok. Ember lettem ismét.

Odatántorgok az ablakhoz, közben páromra pillantok, aki még mindig békésen alszik. Kinyitom az erkélyajtót, talpamnak jólesik a kőpadló hideg érintése. Vadkacsák hápognak bánatosan, a ködtől alig látok pár méterre. Minden szürke.

Hol vagyok?

Izmaimban fájdalmat érzek, eddig ismeretlen bezártságot valahová. A testem egy béklyó, a gravitáció, mint valami dühödt börtönőr, makacsabbul húz a föld felé, mint valaha. Most ebben a börtönben kell élnem? – gondolom, aztán eszembe jut, hogy a testem nem börtön, hanem… iskola. A gravitáció pedig a tanító, aki arra tanít, hogy legyek itt és most.

Ahol vagyok.