Férfisors

Plázacicák vonultak mellettünk plafonra szegezett orral, a levegőben pizza és rántott hús illata kavargott. Az éttermek készen álltak, és az elegáns budai bevásárlóközpont első emelete szinte egy varázsütésre megtelt ebédelőkkel. Telefonjaikkal, laptopjaikkal és egyéb kütyüikkel beszélgető menedzserek és alkalmazottak lepték el az asztalokat (azért voltak néhányan, akik a kollégákkal diskuráltak), és tolták befelé a napi menüt. A zsibongás kellős közepén foglaltunk helyet a világoszöld műanyagasztal haragoszöld műanyagszékén.

Mi ketten: a barátom meg én.

Félszavakból is megértjük egymást. A számtalan közös emlék és tapasztalat közös érzéseket teremtett egy-egy szóval vagy kifejezéssel összekapcsolódva, amit nem kell magyarázni, nem kell értelmezni, és attól sem kell félni, hogy a másik esetleg félreérti. Mindenféléről beszélgettünk válogatás nélkül, szabadon csapongtunk a témák között, a jelenbe, jövőbe és a múltba utazva.

Csakhamar barátom homlokán észrevettem egy sötét felhőt, amit úgy kerülgetett, mint ahogyan azt a kellemetlen témákkal szokták. Persze ez nem egy vizuális felhő volt. A gyomrom környékén éreztem, hogy van még valami, amiről előbb vagy utóbb beszélni fogunk. Valamiről, ami nem lesz kellemes. Elfogyasztotta a vitaminsalátát, felhörpintette a „mentesvizet”, nagyot sóhajtott és két szót préselt ki magából: „- Gyerekem lesz.”

Párjával már évek óta szerettek volna kisbabát, ám bármit tettek, nem jött össze. Vizsgálatok, beültetések során estek át, és amikor már szinte letettek arról, hogy valaha is gyerekük lesz, akkor, csak úgy…

Ránéztem barátomra és egyáltalán nem voltam boldog. Másnál, egy „kevésbé barátnál”, egy idegennél bizonyára más lett volna a reakcióm. Egy pillanat alatt átéreztem, amit ő: egy új felelősség súlyát, amit korábban sosem kellett viselnie, egy új kapcsolat minden „terhét”, ami, minden más kapcsolattal ellentétben, valóban az égben köttetik, és csak a halállal ér véget.  Felfedeztem barátomban az apák egyedfejlődésének első fázisát, amikor a férfi elsiratja korábbi életét, egy korszakot, ami sosem tér többé vissza, s lélekben egy új, számára ismeretlen ösvényre tér.

Ültem vele szemben, gondolataim és érzéseim vásári forgatagában, aztán hirtelen szokatlan érzés kerített hatalmába: szorongani kezdtem. – Hát ez meg mi? – kérdeztem magamtól, és egy perc sem kellett, tudtam a választ. Az érzés, amely elborított, nem barátommal volt kapcsolatos, hanem magammal. Felismertem, hogy féltem magam. Az a tény, hogy ifjú jövevény érkezik, drasztikusan felborítja barátom életének fontossági sorrendjét, ahol én szívós munkával vívtam ki a dobogós helyezések egyikét. És most lehet, sőt, biztos, hogy e sorrend megváltozik, s én át kell, hogy adjam a helyem egy kis prücsöknek, aki ezerszer fontosabb lesz barátom számára, mint én valaha is voltam.

Letelt az időnk, mennünk kellett. Összepakoltuk az asztalra helyezett elektronikus kegyszereket, aztán kezet fogtunk. Most rajtam volt a sor, hogy mondjak valami értelmeset, de csak az jött ki a számon, hogy „jaj”. Aztán nevetni kezdtünk, hangosan, szertelenül, mint két gyerek, és ebben benne volt minden, amit a hírrel kapcsolatban egymásnak mondani akartunk, és hiába néztek fel tányérjukból százak, nem értette más, csak mi.

Mi hárman.