Buddha-lány

A csodás piros vonat, amely rávett, hogy érte letegyem a kocsit és a tömegközlekedést válasszam, csendben surrant ki a Kelenföldi pályaudvarról.  Bámultam a sínek párhuzamos összevisszaságát, a távoli panelházak néma ablakait, és közben élveztem az őszi nap fáradt sugarát, ahogy nekiveselkedve valami meleget próbál kipréselni magából.

– Szabad ez a hely? – zavarta meg szemlélődésem egy hang. Felnéztem. Törékeny termetű távol-keleti nő állt előttem, fekete, csillogó hegedűtokkal a hátán. Meglepett a kontraszt. Még sosem hallottam ennyire pontosan kiejtett magyar szavakat ennyire távoli külföldi szájból, ezért igenlő válaszom késett egy ütemet. Nem is nagyon várta meg beleegyezésem: gyakorlott mozdulattal kapta le hátáról terhét, letette az ablak melletti ülésre, és helyet foglalt. Néhány másodpercnyi csend után megkérdeztem tőle, hogy hol tanult meg ilyen jól magyarul. Elmondta, hogy Japánból érkezett, a Zeneakadémián tanul három éve, az órarendjében a zenei tanulmányok mellett a magyar is szerepel. – Eddig jutottam három év alatt. – csilingelve felnevetett. Beszéltünk néhány szót a terveiről, kedvenc zeneszerzőiről, hogy mit szeret itt, és hogy nem is olyan nehéz a magyar nyelv.

– Ha Japánból jött, akkor ön buddhista? – érdeklődtem aztán, és csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy mekkora illetlenség, amit kérdezek. Ám utastársamon, aki ránézésre lehetett tizenöt vagy akár harmincöt éves is, nem láttam, hogy meglepődött volna. Hollófekete haját a füle mögé igazította, és röviden válaszolt. – Igen.

Felbátorodtam.

–          Akkor ön hisz a reinkarnációban?

–          Igen.

–          És azt tudja, mi volt előző életében?

–          Nem.

–          És azt tudja, mi szeretne lenni a következőben?

–          Igen.

–          És? Mi?

–          Férfi.

–          Férfi! – kiáltottam fel, jóval hangosabban a kelleténél. – Férfi?! – folytattam aztán némileg halkabban, majd végre sikerült fegyelmeznem magam: –  Férfi…?

–          Férfi. – válaszolta keleti nyugalommal, és hogy mondanivalóját megerősítse, pislogott és bólintott egyet.

–          Micsoda perspektíva… – dadogtam – De hát miért pont… férfi?

A vékony női hang hirtelen mélyült egy árnyalatnyit, teste előre dőlt, ölében nyugvó kezeivel most jól látható mozdulatokat tett, arckifejezése szigorúvá vált, mandulavágású szemeivel merően nézett rám. Ő már nem ő volt. Egy pillanat alatt mesterré változott, én pedig tanítvánnyá, aki az orrában érzi a buddhista templomok illatát, alatta nem ülés, hanem gyékény, a távolból harang tompa kongása kúszik a fülébe, s az ablakon kitekintve egy japán-kert buja zöldjét látja.

–          Buddha tanítása szerint – kezdte a tanítást – az a nő, amelyik ebben az életében tisztességesen viselkedik, az a következő életében férfiként születhet újjá.

–          És a halál után ki dönti el, hogy tisztességesen viselkedett-e?

–          Hát ő. Vagyis – itt kereste a szavakat – ő. De nem az én, hanem…

–          Értem – sietett segítségére a figyelmes tanítvány – nem az ego, hanem a lélek.

–          Igen. – válaszolta határozottan.

Kinéztem az ablakon. Az állomást jelző tábla jelezte, hogy megérkeztem, és a buddhista templomot hirtelen koszlott gyárépületek foglalták vissza. Elköszöntem és leszálltam. Egy ideig a szerelvény mellett ballagtam, miközben tekintetemmel beszélgetőpartneremét kerestem. Rám nézett, alig láthatóan intett felém, mintha félne, hogy meglátja az Univerzum, szája szélén távol-keleti Gioconda-mosoly bujkált, ám szeme egy öreg zen-mester bölcsességével pillantott rám elégedetten, mert azt érte el, amit egy mester elérhet: a tanítvány kérdez, ám a kérdésekre immár nem tud más válaszolni, csak saját maga.

Fejemben két férfi-kérdés harcolt egymással, miközben őt elnyelte a távolság: – Mi van a férfiléten túl, ha a leélt élet tisztességes?

És merre vezet az út, ha esetleg nem az?