Lebegés

– Lelkesítsd őket! Lelkesítsd őket!  – ismételgette bőrfoteléből felpattanva a Megrendelő, egy nagy nemzetközi cég hazai igazgatója, és közben kezeivel arcom előtt hadonászott.  Arra kaptam felkérést, hogy fellépjek konferenciájukon, több száz résztvevő előtt.  – Azt akarom, hogy az előadásod végére repüljenek!

– És mennyi időm van megtanítani őket repülni? – kérdeztem enyhe iróniával a hangomban. A Megrendelő rám meredt, és nevetve visszahuppant a helyére.

–  Negyvenöt perced.

Este, mikor otthonomban már mindenki elnyugodott, leültem íróasztalomhoz és elmerengtem: „Megtanítani őket repülni? Nem is olyan rossz ötlet.Ám ehhez először nekem kell megtanulnom repülni. Hm. Milyen lenne, ha az előadásom közben csak úgy spontán felemelkednék, lebegnék, mint az angyalok és röpködnék jobbra-balra a teremben?” Hamar elvetettem a gondolatot, nem csupán józan paraszti eszem földön járó szempontjai miatt. Ha netán tényleg felrepülnék, az óriási riadalmat okozna, több lenne a kára, mint a haszna. És különben is, a föld vonzerejének legyőzésénél vannak sokkal komolyabb kihívásaink. Félelmeink, kishitűségünk, negatív gondolataink, önbizalomhiányunk, régi negatív tapasztalataink, irigységünk feletti diadalunk sokkal komolyabb feladat, mint úrrá lenni a nehézségi erőn. Éppen ezért előadásom témájául azt választottam, hogy miként léphetünk túl félelmeinken, kishitűségünkön, negatív gondolatainkon, önbizalomhiányunkon, régi negatív tapasztalatainkon, irigységünkön.

Két év telt el, mikor egy volt tanítványomba botlottam az Andrássy úton. A szokásos „hogyvagyozás” után így szólt: – Emlékszel arra a beszédedre, amit két évvel ezelőtt a konferencián tartottál nekünk?

Emlékeztem.

– Az előadásod végén többekkel beszélgettem arról, hogy mit éreztek, miközben hallgattak téged. Azt, amit én is. Hogy miközben te beszéltél, mi felemelkedtünk. Olyan érzésünk volt, mintha repülnénk.