Tovább a tartalomra

Szalep

november 28, 2013

A férfi úgy ült hatalmas kondérja mellett, mint egy vén komondor a háza előtt. A kondér alatt tűz pislákolt, benne rotyogott valamilyen folyadék, fahéjas illatát messziről érezni lehetett. Időnként megállt valaki a kondér mellett, ekkor a férfi nehézkesen felállt, felemelte az ütött-kopott alumínium fedőt, s egy merőkanállal híg, fehér folyadékot töltött a műanyagpohárba. Egy üvegfiolából fahéjat hintett a még forró anyagra, elvette a pénzt, három török lírát, és visszatelepedett a helyére.  

Ez a szalep – írja az útikönyv. Egy olyan ital, amit mindenképpen meg kell kóstolni, ha valaki török földön jár. Ha ezt nem teszi meg, olyan, mintha nem nézné meg a Kék mecsetet vagy a kerengő derviseket. Egy olyan élménnyel lenne szegényebb, mintha felmenne az Empire State Building tetejére, de elfelejtene lepillantani New Yorkra. Mintha elzarándokolna Mekkába, de elfelejtkezne Allahról.

A szalepárus közönyösen nézte a turistákat. Nyaka eltűnt két válla között, mély barázdákkal szántott arca olyan szürke volt, akár a szultáni palota falai. Hatalmas bajsza alatt nem látszott a száj, csak a keskeny áll, s lejjebb a ráncos, löttyedt toka.  Olyan öreg volt, akár a hatalmas, történelmi épületek, amelyek árnyékában leélte életét, s amelyek annyi látogatót vonzottak a környékre, hogy belőlük meg tudott élni.

Lassan emelte rám a tekintetét, mikor elé léptem. Karjait melle előtt összefonta, mint aki fázik, és ő szólalt meg: „Szalep?” Két pohárral kértem. Felállt, kicsit nyújtózkodott, megropogtatta a derekát, fekete szemeivel a tengert nézte, ahol sötét fellegek vonultak a szárazföld felé, és kimérte az italokat. Tenyerének kérges bőrét megérintettem ujjaim hegyével, ahogy beleszámoltam az aprót, s már fordultam el tőle, mikor megkérdezte, hogy honnan jöttem. Annyit mondtam csak: Budáról. Teste megrázkódott, mintha száz éves varázslat hullott volna le róla. „Budán harcolt az egyik ősöm. Janicsár volt. Nagy harcos. Rettegett tőle az ellenség.” Nem érdeklődtem, hogy melyik csata volt. Az, amikor elvesztették, vagy az, amikor csellel bevették Budát? Ő folytatta janicsár ősének dicshimnuszát, aki magyar földön diadalt diadalra halmozott. Ám bennem mélyen, mint egy apró seb, amely észrevétlen vérezni kezd, felrémlett valami ismeretlen, émelygő, alig felismerhető fájdalom. Hirtelen átéltem azt, amiről az öreg beszélt. Átéltem – pontosan az ellenkezőjét. Nagy ősének hadisikerei őseim halálát, diadalai népem szenvedését idézte fel bennem. Ő egyre lelkesebben ecsetelte elmúlt korok dicsőségét, én egyre jobban merültem bele a történelmi fájdalmakba, amit elődeim átéltek a hódítók által. Ő a győztesek hangján beszélt, én a legyőzöttek némaságával hallgattam. Talán észrevette, mit tesz velem. Talán észrevette szememben a kétségbeesett kérést, hogy hagyja már abba, elég a diadalokból, elég a harcból, elég a történelemből, szeretnék ismét turista lenni, aki évszázados távolságtartással szemlélheti meg elmúlt korok ránk örökített maradványait. Vállamra tette kezét, amely súlyos volt, mintha páncélba lenne bújtatva, és homlokomhoz érintette homlokát. „Elmúlt.” – mondta, mintha rossz álomból keltene fel egy gyereket. Mindketten felébredtünk. Szeme ismét elmerült a közönyben és a felhőket kémlelte a tenger felett, én pedig csakhamar elkeveredtem a sok turista között, tettem a dolgom, amiért érkeztem, kezemben a már kihűlt szaleppel, amit képtelen voltam megkóstolni.

 

Reklámok

From → Egyéb

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: