Ezüstszál

Az egész a névnapokkal kezdődött. Arra voltam kíváncsi, miért tartjuk a névnapokat? Ám amikor megtudtam, nem gondoltam, hogy ez az ismeret milyen messzire vezet (a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt), és milyen fontos része lesz saját világom olyan bizonyítékainak, amiket nem tudok bizonyítani.  

Tehát kíváncsi voltam, mit is ünneplünk tulajdonképpen, amikor valakit felköszöntünk a neve napján. A névnapok, mint megtudtam, onnan erednek, hogy egy adott napon az aznap meghalt szentre emlékezünk. Tehát például Szent Ferencre a Ferencek neve napján. Ám mivel az évnek csak 365 napja van, ellenben a több ezer szenttel, kijelöltek egy napot, amikor az összes többi, naptárban külön nem szereplő szentet ünnepeljük: Ez a nap november elseje, mindenszentek napja. November elsejének éjszakáján, így tartják, kerül a legközelebb a túlvilág az „evilághoz”. Ezért került erre a napra az ünnep, s ezért követi a mindenszentek napját a halottak napja. Ezen az éjszakán vagyunk legközelebb elhunyt szeretteinkhez, és a legközelebb a túlvilághoz.

November elseje volt, mindenszentek napja, és ez az éjszakám is úgy kezdődött, mint a többi. Az esti szertartásrendnek megfelelően lefektettem a gyerekeket, megsétáltattam és megetettem a kutyákat, majd pedig olvastam. Később beszélgettünk a párommal, majd zuhanyzás, fogmosás, alvás. Mikor körbevett takaróm melege, hanyatt feküdtem, és szememet a plafonon keresztül a sötét éjszakába fúrtam.  Végigvettem a nap örömteli eseményeit, közben élveztem agyam fáradt zsibongását. Félálomban lehettem, mikor valamiért megfogalmazódott bennem a gondolat: ha ma este olyan közel vagyunk a túlvilághoz, hadd tegyek egy kirándulást – odaátra. Nem gondoltam akkor, hogy ez az éjszaka életem meghatározó spirituális élménye lesz. Arra pedig végképp nem, hogy a másnap még sokkal meghatározóbb.

Elaludtam, viszonylag hamar. Aztán az éjjel valamikor kimentem a mosdóba, a WC előtt álltam, (félálomban is többé-kevésbé pontosan célozva) kibámultam a tetőablakon, megcsodáltam a fényesen ragyogó csillagokat, szememmel megkerestem a Bika, majd az Orion csillagképet, elidőztem a Plejádok apró fénypontjain, majd visszabújtam az ágyba és vártam, hogy „visszaaludjak”. Ám hirtelen valami ismeretlenbe csöppentem. Láttam a „Gravitáció” című filmet, és ez segít abban, hogy viszonylag pontosan le tudjam írni, mi történt velem. Egyszerre lebegni kezdtem, s villámgyorsan elhagytam a Földet. Lebegtem a semmiben, a nagy feketeségben, s fogalmam sem volt, hol vagyok.  Aztán tudatosítottam magamban, hogy ez lebegés, majd rájöttem, hogy „odaát” vagyok, valahol az univerzumban, mint Sandra Bullock, és én is tudom magam mozgatni, úgy, mint az űrhajójuk körül lebegő űrhajósok. Ám ők egy szerkezetet használtak a helyváltoztatáshoz, engem azonban a gondolataim vittek ide-oda. Hogy a gondolat gyorsabb a fénynél, a saját testemen tapasztaltam meg. Döbbent arccal suhantam el a Hold mellett, miközben égi kísérőnk Naptól kölcsönzött fényében észrevettem azt a bizonyos ezüstszálat, amely állítólag testünkhöz köti a lelkünket. Nem éreztem, hogy lélek lennék, azt éreztem inkább, hogy testben könnyű vagyok, és hogy szabad. Az a szál, ami mögöttem a távolban kunkorodva veszett el a sötétben, valóban ezüst színben játszott, könnyű volt, akárcsak én, mintha belőlem lett volna, és csak akkor vettem észre, ha kifejezetten kerestem.

Lakott és lakatlan bolygók, különböző fényű napok mellett haladtam el, mintha egy 3D-s mozielőadás részese lennék. Akár egy lesifotós, pillanthattam bele nyüzsgő vagy éppen haldokló világokba, boldog vagy szomorú életekbe. Eddig soha nem látott építészeti megoldások, furcsa, de tudatos lények, különleges járművek, idegen életek és létformák tömegét „érezhettem” és láthattam, és rajtam múlt, hogy csak távolról, vagy közelebbről figyeltem meg őket. Valahol, a sok közül az egyik világban, hatalmas, fekete színű, félelmetes külsejű bogárra találtam (mintha egy gigantikus méretű szarvasbogár lett volna), ahogy egy bánya külszíni fejtésén dolgozik. Hátán apró, tudatos élőlények szorgoskodtak, és irányították a felhőkarcoló nagyságú fekete lényt. Aztán egy sárgás-piros fényben tündöklő bolygón találtam magam, ahol furcsán megnyúlt emberre hasonlító szerzettel találkoztam. Nagy szemét rám emelte, „Látlak téged” – üzente, akár egy Avatár, majd többet ügyet sem vetett rám, s mintha az sugallta volna, hagyjam békén.

Így utaztam világról világra, váltva a helyszíneket, mintha egy kozmikus mesekönyvben lapozgatnék, s mintha a jószerencsén múlott volna, hogy a mese, amit találok, vidám lesz-e vagy szomorú. Találtam ezt is, azt is, akár a saját életemben.

Aztán egyszerre finom rántást éreztem a köldököm tájékán. Az ezüstszál jelzett: a kirándulásnak vége, indulnom kell haza. A fonál lágyan kezdett húzni visszafelé. Naprendszerek, civilizációk, égitestek garmadája csusszant el mellettem, s egyszerre a távolban feltűnt egy ismerős hely. Kék volt, csodálatosan kék, élő organizmus, úgy élt, akárcsak én, s mintha egy hatalmas szervezet létfontosságú szerve lenne. A Föld. Közeledett felém, tisztán láttam az óceánokat, a szárazföldek ismerős sziluettjeit, és én suhantam egy sötét karéj felé, amelyet már majdnem elért a fény. Először távolról, majd egyre közelebbről láttam szűkebb hazám fényeit, majd pedig, az utazásom legvégén, megláttam a házunkat, a hálószobát, s végül – önmagam.  Az ágyon feküdtem, mereven, mintha nem lenne bennem élet, de én tudtam, hogy van, vagyis tudtam, hogy pillanatokon belül – lesz. Aztán a legnagyobb természetességgel, mintha éppen az otthonom ajtaját készülnék kinyitni, végignéztem magamon, majd visszalebegtem testembe, egy ideig élveztem a kint és a bent furcsa játékát, mintha kancsalítanék, majd a már egészen rövid ezüst szál finoman rántott rajtam egyet, s én visszazáródtam önmagamba.

Az egész utazás olyan volt, mint egy csodás álom, s az egészet talán rég elfelejtem, ám történt még valami: jött a másnap.