Sikoly

Közepes forgalom terelgetett a Nyugatitól a Margit-híd felé. Kocsim mellett méltóságteljesen siklott el a hatos villamos, előttem kiszolgált, utasokkal tömött kék busz pöfékelte fekete füstjét. A rádióban valamelyik kereskedelmi rádió sugározta a kívánságműsor slágereit, a letekert ablakon át friss tavaszi szél fújt az arcomba.  Messze előttem és mögöttem céljuk felé igyekvő autók hosszú sora, a járdán ügyeiket intézték a gyalogosok. Szokásos hétköznap délelőtti Bábel a Körúton, olyan hangzavarral, amit már észre sem veszek, annyira megszoktam.

Még nem értem el a Jászai Mari térig, amikor az éterbe éles sikoly hasított. Áthatolt minden zörejen, felülírt minden zajt, szokatlanul, erőszakosan, ellenmondást nem tűrően jutott el az utcai élet szereplőihez. Kezem megremegett a kormányon, vérembe adrenalin fröccsent, mert a hang, bár szavakat nem közvetített, tele volt fájdalommal, rettegéssel.

Női sikoly volt. Riadtan néztem körül, hátha megtalálom a hang forrását, s már éppen visszakapcsoltam volna egy sebességet, amikor megpillantottam valakit, aki eszeveszett tempóban rohant a Vígszínház felé. Az emberek ijedten húzódtak félre, mert ha feldönti őket, átgázol rajtuk, észre sem veszi, mi történik. A nyári ruha messze lobogott mögötte, hosszú, szőke haja is, izmai megfeszültek, arca eltorzult, szemeiből végtelen kétségbeesés áradt.

A nő tartott valamit a karjában. Először nem ismertem fel, hogy mi az, csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy a teher, amivel őrjöngve rohan, egy kisfiú.  A gyerek feje hátrabillent, végtagjai valószínűtlen ütemben himbálóztak anyja körül, teste élettelenül lógott az asszony karjainak görcsös szorításában.

„Tenni kell valamit! Megállni, segíteni. Kórház. Mentők Telefon.”- sorjáztak fejemben a lehetőségek, ám nem történt – pontosabban nem tettem – semmit.  Kocsim a korábbi tempóval haladt tovább, nem léptem a fékre, nem fordítottam félre a kormányt, hanem autómmal ott maradtam a külső sávban.

Talán a Margit-híd pesti hídfőjénél járhattam, amikor a távolból valahogy megszólítottam az ismeretlen kisfiút. A röpke másodpercekbe belesűrítettem életem minden boldogságát, minden örömét, minden csodás percét, amit gyerekkoromban átéltem, mindent, amiért csak érdemes volt élnem és felnőnöm, s mindeközben ezerszer elismételtem neki, hogy „élj, mert… mert élni jó.”

Nem emlékszem, hogyan jutottam át a Margit körútra, Arra eszméltem, hogy hátamon hideg verejték csorog, és mérhetetlenül fáradt vagyok. Kezem továbbra is remegett a kormányon, bensőm lázban égett, gondolataim az elernyedt gyermeki test és az eszelősen futó asszony körül jártak. Vajon segítettem? Lehet. Ám az is lehet, hogy tudatom játéka nem jelentett nagyobb segítséget, mint egy hanyagul odavetett „lájk” egy segélykérő poszthoz.

Nem tudom, mi lett velük. A kisfiú, remélem, az életet választotta. Ám drámai találkozásunk során megtanított nekem valamit, amit addig is, és azóta is folyamatosan tanulok: Hogy élni jó.

Ugye milyen banális?

De milyen igaz.