A ZARÁNDOK NAPLÓJA

Egy felmérés szerint az emberek  három dologtól félnek a legjobban: a haláltól, a rokkantságtól és a nyilvános beszédtől.

  Az ismert énekesnő, aki a konferencia háziasszonya, lassan, érthetően kimondja a nevem. A színpadra lépek. Udvarias taps. A sötétséget hirtelen felhasítja a fejlámpa éles fénye, ami annyira elvakít, hogy csak sejtem, merre van a közönség. Négyszáz szempár szegeződik rám, négyszáz jól öltözött üzletasszony és üzletember tekintetének kereszttüzében kezdek bele előadásomba. Határozottan, hangosan szólítom meg a nézőket, magabiztos vagyok, a kezemben tartom őket és beszédem fonalát. Ez nagy siker lesz – gondolom.                                                                                                                                                               Aztán úgy az ötödik mondatnál történik valami. Mondanivalóm elfogy, magabiztosságom pedig olvadni kezd. Mondataim akadozottá válnak, súlyukat és értelmüket vesztik. Mintha kilyukadt volna, ürül ki a fejem, és már alig jut az eszembe valami. Állok a reflektorok kereszttüzében a színpad közepén, a talpam alatt fekete linóleum, amely szürkésen csillan a lámpafényben. Ott állok, kifogástalan üzleti öltözékben, mint valami idea, amivé nem lehet válni sosem, de törekedni kell rá, arcom azonban mélységes zavart tükröz, hangom cincogó, és ettől az egész produkció valószínűtlenül nevetségessé válik.                                                                                                                                                                                                                                 Végül bekövetkezik a legrosszabb. Nem jut az eszembe semmi. Én nézem a közönséget, ők néznek engem, közös zavarunk pedig egyre fokozódik. Súlyos percek telnek el, én továbbra sem mozdulok, nyelvemet béklyóba szorítja a nézőtér véleményétől való mélységes rettegés. Itt-ott kurta nevetés harsan, halk füttyszó. Végre tudatom mélyéről előkotrok valami mondanivalót, de ami megtörtént, már nem lehet nem megtörténtté tenni. Szavaim hatástalanok maradnak. Lesújtó pillantásoktól kísérve, megalázottan hagyom el a színpadot. A szórványos taps gúnyos és fájdalmas, mintha a tenyerek az arcomon csattannának.                                                                                                                                                                                         Kinyitom a szemem, a sötét plafont bámulom, testem csatakos az izzadtságtól, démonjaim nevetése a fejemben visszhangzik. Néha még mindig kísért ez a rémálom, s ilyenkor csak azért fohászkodom, hogy a valóságban ne történjen meg – még egyszer.

Még életemben nem láttam ilyen kövér embert. Ne a szuperkövérekre gondolj, akik egész nap esznek, a tv-t nézik, és mozdulni sem tudnak a súlyuktól. Ez a (férfi)ember két, oszlopszerű lábon járt, hatalmas méretű átmeneti kabátot viselt, fején kalapot, és nagyon örültem neki, amikor beszállt a kocsimba. Főiskolás éveim alatt taxiztam. Ez olyan régen volt már, hogy szinte alig hiszi a fül, mikor meghallja: 8/7/2. Vagyis: nyolc forint az alapdíj, hét forint a kilométerdíj, két forint a várakozás percenként. Egy liter benzin 20 forintba került.

Már négy órája gubbasztottam Lada 1200-es kocsimban a Déli pályaudvar Vérmező felőli, akkor még létező drosztján. Négy lassú óra telt el, mire a treffre értem. (A „treff” taxis szakszó, azt jelenti, hogy a sorban te következel, hozzád száll be a következő utas.)  És ekkor megjelent a kövér úr. A Lada kasztnija nagyot nyögött, mikor a férfi elképesztő méretű alfelét az anyósülésre helyezte, az autó erőteljesen jobbra dőlt, és bár az ülést teljesen hátratoltam, bal lábától alig fértem hozzá a sebességváltóhoz.  Ám ez boldogságomat cseppet sem befolyásolta. Hurrá! Indulunk!

A férfi szusszant egyet, és ennyit mondott: – Logodi húsz.

Mintha mulattatta volna csalódott arckifejezésem. Teste rázkódott jóízű göcögésétől, dupla tokája olyan hullámot vetett, mint egy tengerjáróhajó. A Logodi utca alig több mint egy kilométerre fekszik a Délitől. Gyalog öt, kocsival két perc az út.  A taxaméter 18 forintot mutatott a célállomásnál, ő egy húszast adott. Miután kikászálódott az autóból, még percekig ültem a volán mögött, hogy sajnáljam magam, aztán nagy gázfröccsel elindultam a Moszkva tér felé.

Pár száz métert tehettem meg, amikor egy kapualjból vékony emberke intett felém. Megálltam mellette, dühös tekintettel méregettem. Félénken kérdezte: – Levinne Dunaföldvárra? Sietnem kell, alaposan megfizetem.

Három óra múlva már vissza is értem Budapestre, elégedetten a napi bevételemmel.

Tisztelt Kövér Úr! Bár évtizedek teltek el röpke találkozásunk óta, én nagyon hálás vagyok neked. Kérlek, ne haragudj, hogy így ismeretlenül letegezlek, de a tapasztalat, amelyet általad szereztem, nagyon közel hozott hozzád. Először is, köszönöm, hogy az egészségügyi séta helyett az én taximat választottad a hazautazásodhoz. Ha te nem vagy ugyanis, pár óra alatt nem kerestem volna meg bőséges napi bevételemet. Ám tanultam tőled valamit, ami számomra a bevételnél jóval értékesebb. Megtanultam, hogy az úton, még ha ráfizetéses is, végig kell menni, mert addig, amíg nem tesszük meg, addig nem tudjuk meg, hol és milyen út vár még ránk. Más, nálam tapasztaltabb és bölcsebb férfiú ezt úgy fogalmazta meg, hogy a poharat teljesen ki kell inni, bármi is van benne, mert addig, amíg ezt nem tesszük meg, nem tudjuk meg, mi következik aztán. Más bölcs úgy írt, hogy az ajtót teljesen be kell csukni magunk mögött, ha látni akarjuk, hogy hol nyílik a másik. És írták és megfogalmazták már ezt sokszor, nálam sokkal szebben, érthetőbben. Csakhogy én már tudom.

Hála neked, Kövér Úr.

Köztudott, hogy a büntetésnek, legyen az bármilyen szigorú is, nincs visszatartó ereje. De akkor minek van?

Még ezer kilométer volt előttem. A rozoga kisautóból kiszedtem minden lóerőt, tövig nyomtam a gázt a jó minőségű tunéziai autóúton. Nem vettem észre, vagyis inkább figyelmen kívül hagytam a 60 km-es sebességkorlátozó jelzést, ami alatt háromszög alakú tábla figyelmeztetett: iskola. Száguldottam tovább, amikor az egyik távolabbi bokor mögül rendőr ugrott az út szélére. Gyorsan a fékre léptem, rémülten latolgattam az eshetőségeket: „Pénzbírság? Elveszi az útlevelemet? Börtönbe zár? Megver?”  Ám a rendőr nem állított meg. Két kezét rézsútosan maga elé emelte, tenyerét lefelé fordítva pumpáló mozdulatokat tett: „Lassítson.” Rosszalló tekintettel nézett rám, fejét csóválta, és érződött belőle, hogy félti a gyerekeket, akik éppen akkor tódultak ki az iskolából. Ezeket a gyerekeket rábízták, neki őket meg kell védeni, ezért arra kér, hogy lassabban haladjak, és vigyázzak vele együtt én is rájuk.

A megkönnyebbülést, hogy a rend őre nem a bankóimra vadászik, mély szégyenérzet váltotta fel. Idejövök a harmadik világba, én, a „művelt” európai, és nem vagyok tekintettel alapvető emberi szabályokra, hajtok az autómmal, mint az őrült, veszélyeztetve másokat, magamat. Nem túlzok: ezt követően Tunéziában betartottam minden közlekedési szabályt. Nem a rendőr miatt, így éreztem jól magam.

Gondoljunk bele: reggel van, Magyarország, őrület, nyomjuk a gázt, sietünk valahová, egy iskola mellett vezet el az utunk. Nem figyelünk a 30-as táblára, 120-al belemegyünk. Megállít a rendőr. Magunkban már búcsút vettünk a jogsinktól, agyunk zakatol, hogy mit lehetne tenni a büntetés elkerülése érdekében, esetleg készítjük elő a húszezrest – vagyis beindulnak a szokásos reflexek. A rendőr azzal kezdi, megérti, hogy sietünk, reggel sokan vannak így. Elmondja, hogy egy esetleges baleset milyen hatással van a gyerekre, a gyerek szüleire, és természetesen a vétkes sofőrre. Arra kér, hogy óvatosan vezessünk, jó utat kíván és utunkra enged, egy őszinte mondattal: „Kérem, vigyázzon magára, és másokra is!”  Vajon mi lenne, ha mától ilyen rendőrökkel találkoznánk? Én már tudom, bennem mi lenne.

Rend.

(Az illusztrációt a Wikipédián találtam. Címe: Fátima keze)

A lift csendesen érkezett, míg én egyedül álldogáltam a kihalt folyosón. Mikor halk surranással nyílt a liftajtó, az egyik közeli irodából jól öltözött férfi lépett ki. Biccentett és belépett előttem az üres liftbe.

Magas volt, aki azt, hogy „ép testben ép lélek”, nemcsak a szólás szintjén ismerte: ebben a testben, bár már túlhaladt élete delelőjén, volt munka. A sportos fizikumot tökéletes üzleti öltözék takarta: világoskék ing, ízléses selyem nyakkendő, sötétkék, angol szövetből készült öltöny. A márkás óra az elegáns bőrszíjjal nem volt hivalkodó, szerényen, a bal csuklón hirdette gazdája egzisztenciáját.  A jobb kéz hosszú, ápolt ujjai sötétbarna bőr aktatáskát tartottak, a finom bőrcipő és a táska színárnyalatai tökéletesen kiegészítették egymást. A férfiről nem tudtam megállapítani, hogy osztrák, német, dán, holland vagy svéd állampolgár-e. Európai volt, valahonnan nyugatról vagy északról. Egykor szőke haja már őszen simult koponyájához, a finom arcvonások, a magas homlok intelligenciáról árulkodott, az aranykeretes szemüveg mögül félig leeresztett szemhéjjal nézett maga elé. Rám ügyet sem vetett. Az egész embert, mint valami különleges páncél, visszafogott, kesernyés parfümillat lengte körül. Százkilencven centijével, diszkrét eleganciájával szinte sugározta magából, hogy neki hatalma van, hogy ő tehetős, hogy ő nem akárki. De vajon mi zavart benne? Talán az, hogy lifttársam mindezt tudta. Nagyon tudta, talán túlságosan is.

És egyszerre belém bújt a kisördög.

– Hányadik emeletre megy? – kérdeztem tőle magyarul. Kissé meglepve nézett rám, majd angolul válaszolt: – Nem beszélek magyarul.

Elkerekedett szemmel néztem a szemébe, miközben a lift nagy sebességgel ereszkedett lefelé. Mély levegőt vettem, és „még egy próbát megér” arckifejezéssel fordultam felé:

– Oroszul beszél? – kérdeztem oroszul. Zavart, kínos tizedmásodpercek teltek el, míg annyit rebegett, továbbra is angolul: – Nem, nem beszélek oroszul.

Mint akibe villám csapott, úgy ért a válasz. Testem megrázkódott, arcom fájdalmasan összerándult, kezemet tehetetlenül széttártam, mint aki nem érti, hová züllött a világ.

Már majdnem a végállomáshoz értünk, mikor feltettem az utolsó, mentő kérdést:

– Beszél ön arabul? A r a b u l? – nyomtam meg az utolsó szót, természetesen arab nyelven. A férfi idegesen, majdhogynem toporzékolva, torokhangon vágta rá: – Nem, nem beszélek arabul.

Arcomon elképedés és csalódottság folyt szét, mint akinek éppen most dől össze jól felépített világa, mint akit e pillanatban olyan lelki trauma ért, amit csak hosszan tartó pszichológiai kezeléssel lehet meggyógyítani.

Már majdnem nyílt a liftajtó, amikor a férfiből elkezdett ömleni a szó: – De folyékonyan beszélek spanyolul, franciául, németül, hollandul, olaszul, angolul!

Friss levegő áradt szét a liftben. Lemondóan ingattam fejem, s mint egy professzor, aki a vizsgáról szomorúan bocsátja el felkészületlen diákját, így szóltam angolul: – Ez kevés. Nagyon kevés. – és mint egy rossz tapasztalatot, ott hagytam az öltönyös fazont a liftben.

Az eset néhány éve történt, azóta gondolkodtam rajta néhányszor, hogy vajon miért tettem? Játékból? Irigységből? Azért, hogy figyelmet kapjak? Az ok nyilván nem benne keresendő, hanem magamban. Amíg rátalálok,  addig is az a legvalószínűbb eshetőség, hogy belém bújt a kisördög.

Ujjai már teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorította a korlátot. Szálfaegyenesen állt, pedig a dühöngő szélrohamok rángatták ruháját, szakállát. A hajó jobbra-balra dülöngélt a tengeren, panaszosan nyikorgott, a fedélzetet néha teljesen elborította a víz. A kapitány szemét az eléje emelkedő hatalmas hullámra emelte, és tudta, túlélik. Túlélik ezt is. A legénység tagjai is nyugodtak maradtak. Ránéztek kapitányukra, aki olyan magabiztosságot sugárzott, mint egy ókori obeliszk, és végezték tovább a dolgukat. Kicserélték az elszakadt köteleket, le-, vagy felhúzták a vitorlákat, és a hajó haladt, a hajó egyben maradt, túljutott a hullámon, majd túl a következőn és az azt következőn is. Egyben tartotta a közös akarat, a kapitány magabiztossága, a legénység rátermettsége, és ezzel nem tudott mit kezdeni semmilyen vihar. A kapitány megtartotta minden ígéretét. Ha dupla adag rumot ígért, megkapták, ha kihasználva a kedvező szeleket, pluszmunkára fogta a legénységet, nem maradt el a dupla bér, és ha a hajó recsegett-ropogott a tajtékos hullámok között, a matrózok csak ránéztek vezetőjükre, és mozdulataiból, testtartásából kiolvasták: túlélik a vihart.

A kapitány egyszerre fényt pillantott meg a távolban. A kormányosnak kiadta a parancsot, hogy merre vegye az irányt, és egy órán belül a kikötő védett vizein haladtak. Mindenki csuromvizes és holtfáradt volt, ám az áru a hajó gyomrában sértetlen maradt, az út, amit idáig megtettek nem volt hiábavaló. Csakhamar köteleket dobtak a partra, rögzítették a hajót, a rakodómunkások elkezdték a kirakodást. Az áru csakhamar biztonságos raktárakba került, a matrózok pedig szomjukat a parti kocsmákban oltották, fáradt testüket örömlányok kényeztették.

A sziget, ahová érkeztek, távol esett a szárazföldtől. Barátságos emberek lakták, akik tisztában voltak vele, hogy életük nemcsak a tenger, hanem a kereskedők és hajósok jóindulatától is függ. A kellemes éghajlat sokak számára vonzó lett volna, ám a gyakori viharok elriasztották a látogatókat. Csak kereskedőhajók látogatták a kikötőket, azokból is a legbátrabbak.

A kapitány, miután elintézte a formaságokat, a térképek és az útinaplók között a karosszékében üldögélt. Egyedül volt, mint mindig. Nem volt senkije, se felesége se gyerekei, ez a hajója volt csupán, meg egy zacskó aranya, amit az eddigi utak hasznából tett félre, és a hazájában volt még egy kis háza, kis kerttel.

A kapitány másnap reggel értesült arról, hogy az áru, amit visszafelé kell majd szállítaniuk, a nagy esőzések miatt késik egy napot. A legénységnek kimenőt adott, ő maga pedig elhatározta, hogy jobban megismeri a szigetet. Maga mögött hagyta a kikötő zaját, és a farönkökből emelt emeletes házak között a távoli dombok felé vette útját. A kis boltokból barátságos tekintetetek kísérték egészen a város határáig, ahol egy tanya fehérre festett falai keltették fel az érdeklődését. Mikor közelebb ért, az épülettől jobbra egy karámot pillantott meg, s a karámban egy hófehér lovat. Az állat, mikor megérezte az idegen illatát, horkantott egyet, távolról vizsgálgatta a jövevényt, majd óvatosan közeledni kezdett, és megállt a kapitány előtt. Szénfekete szemeivel kíváncsian bámult a férfira, megrázta sörényét, mellső patáival halkan dobbantott, majd hirtelen tovaügetett. A férfi delejezve figyelte az állat mozgását, az izmokba zárt energiát, és a szépséget, amit úgy sugárzott magából, mint a világítótornyok a fényt. A férfi egy idő múlva továbbindult, a dombok között sok-sok mérföldet gyalogolt, és késő este lett, mire visszatért a hajójára. Ám egy percre sem tudott másra gondolni, mint a fehér paripára, annak átható tekintetére, amely úgy nézett rá, mintha az előtte álló emberi lény sorsában megtalálta volna a sajátját is.

Másnap reggel a kapitány elhatározta, hogy megszerzi magának az állatot. Visszament a tanyára, megkereste a gazdát, és felajánlotta neki összes vagyonát, a zacskó aranyat, ha övé lehet a ló. A gazda egy ideig gondolkodott, majd belement az üzletbe, ám egy különös kéréssel állt elő:

–          Ígérd meg uram, bármi történjék is, nem adod el a lovat senkinek.

–          Megígérem.

A két férfi kezet rázott.

Mikor a hajó hazatért, hamar híre ment a különleges szépségű állatnak, messze földről jöttek megcsodálni, és ajánlottak egész vagyonokat, hogy az övék legyen a paripa. Ám bármennyi pénzt kínáltak is, a kapitány nem adta el a lovat.

A következő kereskedőút alkalmával a hajó olyan viharba került, hogy a kapitány minden ügyessége ellenére egy hatalmas hullám egy sziklaszirthez csapta a hajótestet. A legénységet sikerült megmentenie, ő maga kisebb karcolásokkal túlélte a katasztrófát, ám az összes vagyonát elnyelte a tenger. A legénység tagjai egy ideig kitartottak mellette, ám aztán elszerződtek más hajókra, s a kapitány egyedül maradt a lovával. Most is jöttek kereskedők, hogy jó pénzért megszerezzék az állatot, de a hajó nélkül maradt kapitány megtartotta az ígéretét.

Aztán egy nap, mikor már a tartalékok is elfogytak, és eladásra került a házból, ami csak eladható volt, egy küldönc kopogtatott, és bejelentette, hogy a városba érkezett a világ egyik leggazdagabb lókereskedője, aki komoly érdeklődést mutat a fehér paripa iránt, és este tiszteletét tenné a kapitánynál. Mikor lement a nap, nagy pompával meg is érkezett a kereskedő, ujjain gyűrűk csillogtak, nyakában súlyos aranyláncok lógtak, ápolt szakálla hennától vöröslött. A kapitány tisztelettel fogadta a látogatót, sokáig beszélgettek, megosztották egymással a bölcsességeket, amit életútjuk során szereztek, majd mikor  vacsorához ültek, a házigazda így szólt:

– A mi hazánkban az egyik legfontosabb törvény a vendéglátás törvénye. Ez előírja nekünk, hogy vendégeinknek még erőnk felett is meg kell adnunk mindent, hogy otthon érezzék magukat a házunkban. Sajnos anyagi nehézségeim nem teszik lehetővé, hogy olyan pompás lakomával fogadjalak, ami téged megilletne, ezért úgy döntöttem, felszolgálom neked azt, ami a számomra a világon a legértékesebb és legfontosabb: a lovamat.

(Tahrir Sah története nyomán)

Hír: Egy európai asszony, aki egy mélyen vallásos arab országba ment férjhez, két év után elvált férjétől. A válás legfőbb okaként azt nevezte meg, hogy arab férje arra akarta rávenni, hogy közterületen hordjon az arca előtt kendőt (hidzsábot).

Nos, nézzük, mi lenne fordított esetben. Szóval… tegyük fel, hogy egy európai, mondjuk, egy magyar férfi egy arab hölgyet vesz el feleségül. (Jártam Jemenben. Sofőrünk akkor  házasodott, tőle tudom a következőket.)

Míg az ifjú pár nem házasodott össze, a férfi nem láthatja a jövendőbelije arcát. A saját családjából elküldheti az anyját vagy a (nő)testvérét vizitre, ők „megtekinthetik” az ifjú arát fedetlen arccal, ám fénykép nem készíthető, a férfi csak nőrokonai leírásból ismerheti meg a feleségét. Amibe szerelmes lehet, vagyis amit láthat és érezhet az esküvő előtt, az a hölgy szeme, a kéz- és a lábfeje, az alakja, a hangja, no és az illata.

Mindennek ellenére megköttetik a házasság. Az esküvő előtt azonban a feleség megígérteti magyar férjével, hogy amennyiben követi őt Európába, a férfi nem fogja levetetni vele a hidzsábot. Nagy a szerelem, a férj beleegyezik.

Elkezdődik az európai élet. Sikerül megszerezni a letelepedési engedélyt, ami máris nehézségekbe ütközik, mert feleségünknek számtalanszor fel kell fednie az arcát, sőt, még fényképet is kell készíteni róla, de ne a hivatali packázásokkal foglalkozzunk, hanem ami ezután jön. A hétköznapok, na meg a hétvégék. Feleségünkkel szeretnénk elmenni moziba, színházba, bevásárlóközpontba. Ott ül vagy sétál mellettünk, eltakart arccal. Családi összejöveteleken (ha az nem a szűk családé), a hidzsábot szintén hordani fogja. Ha táncolni akarunk menni, csak kendőben lehetséges. Ha házibulit tartunk, szintén. Ha nyáron a strandra vágyunk, a muzulmán hölgyek csak teljes ruházatban mehetnek be a vízbe. Párunk választhat: vagy egész nap otthon ül, vagy szembesül azzal, hogy amint kiteszi a lábát az utcára, az arcát elfedő kendő miatt elképesztően nagy figyelmet kap mindenkitől. Ha a férj esetleg függ a szüleitől vagy a barátaitól, vagy számára fontos mások véleménye, akkor egy hidzsábbal kapcsolatos beszélgetés a házaspár között hamar terítékre kerülne.

Te mit tennél a férj helyében?

Egyszer régen, valahol a Szahara közepén, egy kicsinyke oázisban, élt egy tevepásztor a lányával. A tevepásztort Szaidnak, Boldognak hívták, a lány neve Dzsamila, Szép volt. A tevepásztor rengeteget dolgozott, hajnalban kelt, kiterelte az állatokat a dűnék közé, és csak naplemente után ért haza, vizet adott a tevéknek, és aztán fáradtan nyugovóra tért.

Egy nap így szólt hozzá a lánya: – Édesapám, nézd, elszakadt a ruhám. Ha legközelebb a városba mégy a tevékkel, megtennéd, hogy hozol nekem egy újat?

A tevepásztor nagyon szerette a lányát, és megígérte neki, ha legközelebb a városba megy, hoz a lányának egy szép, új ruhát. Ki is ment a tevéihez, és kiválasztott három fiatal állatot, amelyekről úgy gondolta, a városban jó áron el tud majd adni.

Nemsokára fel is virradt a reggel, amikor Szaid összeszedelőzködött, felpakolta tevéit, ellenőrizte felszerelésüket, elbúcsúzott a lányától és elindult a város felé. Már több mint egy napja úton volt, amikor szörnyű homokvihar kerekedett, és mire a vihar elült, a tevepásztor eltévedt. Napokon át bolyongott a szörnyű forróságban, anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Elfogyott az ennivaló, a tömlőkből kiürült az utolsó csepp víz, a tevék a teljes kimerültség határán voltak, a púpjuk teljesen elapadt.

Szaid már búcsút vett az életétől és szeretett leányától, amikor egy dűne tetejére ért, ahol a távolban pálmafák zöldjét pillantotta meg. Utolsó erejét összeszedve botorkált a tünemény felé, és a tevék is fürgébben emelgették lábaikat, mert finom szaglásukkal megérezték a friss víz illatát.

Csakhamar meg is érkeztek egy csodálatosan zöldellő oázisba, ahol a földből hideg víz tört a felszínre, a forrásból fakadó tavacska körül hatalmas pálmafák nőttek, távolabb pedig sötétzöld fű sarjadt. A tevepásztor jókorát ivott a hűs vízből, és örvendve az árnyéknak, és annak, hogy megmenekült a haláltól, mély álomba szenderült.

Sötét éjszaka volt, amikor felriadt, s ahogy kinyitotta a szemét, rögtön a tevéket kereste, azonban a három állat eltűnt. Kiáltozva követte a nyomukat az éjszakában, ám mindhiába, a jószágokat mintha a föld nyelte volna el.

Már hajnalodott, amikor a dűnék között a távolban fényt pillantott meg. Lelkét jeges rémület járta át. Talán haramiák – gondolta Szaid -, akik elrabolták a tevéit, és ha meglátják őt, elvágják a torkát. Ám az is lehet, hogy a fény a sivatag démonjáé, akinek ha a szemébe néz, menten kővé változik. Akármennyire is félt azonban, elindult a fény forrása felé, és nemsokára egy kúthoz érkezett. Belenézett a kútba, ahonnan olyan fény tört az ég felé, hogy teljesen elvakította őt. Mikor szeme hozzászokott a nagy világossághoz, észrevette, hogy a kút belső oldalán kötéllétra vezet a mélybe. Bár szívét továbbra is jeges rémület tartotta markában, Szaid erőt vett magán, átvetette lábait a kút peremén, erősen megkapaszkodott a kötéllétrában és elindult lefelé.

Sokáig haladt, a fényesség csak egyre nagyobb és nagyobb lett, míg talpa sima talajhoz ért.

Körülnézett. Kis szobába érkezett, amelynek padlózatát drága szőnyegek borították, falát páratlan szépségű kárpitok fedték, a polcokon könyvek sorakoztak, és mindenfelé ezer meg ezer mécses világított. Szaid hirtelen egy földön ülő emberi alakot pillantott meg. Idős férfi tekintett rá szelíd fekete szemével, az arca olyan ráncos volt, mint a kiszáradt termőföld, hosszú, fehér szakálla a földig ért. Előtte könyv hevert, ő maga fekete köpenybe burkolózott, mintha nagyon fázna. Intett látogatójának, hogy üljön le mellé. Szaid tisztelettudóan meghajolt az öregember előtt és leült.  – Muskil Gusa vagyok – szólalt meg az öreg. – Hogy keveredtél ide?

Szaid bemutatkozott, majd elmondta, hogy homokviharba került és eltévedt. Elmesélte azt is, hogy a városba igyekszik, hogy túladjon tevéin, mert lányának új ruhát szeretne venni. Az öreg figyelmesen hallgatta, majd finom datolyát, ízletes sajtot, lepényt tett vendége elé. Egy ideig csendben falatoztak, majd azt kérdezte: – Tudod-e milyen napra virradtunk ma, Szaid?

– Igen, tudom – válaszolta a tevepásztor -, ma péntek van.

– Nagy a szerencséd, hogy éppen ma találtál rám – mondta az öreg. – Mert én, Muskil Gusa, eltüntetem a gondokat és boldogságot hozok az emberek életébe. Ha minden pénteken elmeséled a történetemet, és megosztod a rászorulókkal amid van, boldog életed lesz.

Szaid megjegyezte az öregember tanácsát, majd elköszönt, és a kötéllétrán kimászott a kútból. Visszatért az oázisba, ahol a tavacska vidáman csillogott a reggeli napsütésben, és meglátta három tevéjét, ahogy éppen a vízből kortyolnak. A tevék púpja feszült, szőrük fényesen ragyogott, egészségesek voltak és már izgatottan várták az indulást. A tevepásztor megpakolta az állatok hátát szénával, a tömlőkbe vizet töltött, és elindult a város felé.

Fél napja lehetett úton, amikor a homokdombok között elcsigázott tevekaravánnal találkozott. Ők is eltévedtek a viharban, de szerencsétlenségükre nem találták meg az oázist, és már alig volt bennük élet. Szaid megitatta az embereket, az állatokat is ellátta vízzel és a frissen szedett szénával. A karaván tagjai új erőre kaptak, és ahogy Szaiddal közösen útnak indultak, csakhamar rátaláltak arra a csapásra, ami néhány órán belül a városba vezette őket.

A városban óriási tömeg gyűlt össze, mert éppen vásár napja volt. A világ minden részéről érkeztek ide kereskedők, lehetett itt kapni finom kelmét és aranyat, elefántcsontot és díszes szőnyegeket. Szaid elköszönt útitársaitól és azonnal a tevepiac felé vezette állatait. A hatalmas, poros vásártéren már nagy volt a nyüzsgés, ezer meg ezer karámba zárt teve várta új gazdáját. Szaid nem szokott a tömeghez, ezért a piac egy távolabbi szegletében ütötte fel tanyáját.

Jöttek a vásárlók szép számmal, mert Szaid tevéi erősek és egészségesek voltak, egész sokaság gyűlt köréjük. Az emberek hangosan kiabáltak és igyekeztek az elsők között megalkudni Szaiddal, akinek már zúgott a feje a nagy hangzavartól.

Egyszerre csend lett, a tömeg szétnyílt, és katonái kíséretében megjelent a város ura, az emír. Szaid köszöntötte az uralkodót, aki kedvtelve nézte az eladó három tevét, majd pedig olyan mesés ajánlatot tett a tevepásztornak, hogy azt nem lehetett visszautasítani.

– Vannak még tevéid? – kérdezte az emír.

–  Van még sok az oázisban, ahol lányommal élek. – válaszolt Szaid.

Az emír azonnal szolgákat szalajtott, hogy szállítsák a városba az össze tevét, és egyúttal hozzák el Szaid leányát is.

Míg a szolgák úton voltak, az emír, akinek megtetszett Szaid szerénysége és őszintesége, az otthonában látta vendégül a tevepásztort. A két férfi sokat beszélgetett a sivatagról, emberekről, állatokról, és a homokdűnék világáról. Amikor pedig megérkeztek Szaid tevéi, az emír szemügyre vette a pompás állatokat, és azonnal felajánlotta Szaidnak, hogy legyen az emírség tevéinek legfőbb gondozója.

Az egykori tevepásztornak teljesen megváltozott az élete. A palota egy csodálatos lakosztályában élt leányával, ablakából egészen a távoli homokdűnékig ellátott. Otthona előtt szökőkutak ontották magukból a vizet, a kertben vörös és sárga színű rózsák nyújtóztak az ég felé, s amikor lement a nap, jázmin illata töltötte be a levegőt.

Sok időt töltött lányával, ám emellett rengeteget dolgozott: gondját viselte a hatalmas tevecsordának. Szaid teljesen megfeledkezett Muskil Gusa történetéről. Jöttek-mentek a péntekek, de ő nem mesélt senkinek sivatagban átélt kalandjáról, és arról, amit Muskil Gusa tanácsolt neki.

Egy nap, amikor korán reggel a tevék közé lépett, rémülten vette észre, hogy az állatok nagy része erőtlen, hozzá sem nyúl a takarmányhoz, púpjuk löttyedt, szőrük erősen hullik. A betegség csak egyre terjedt az állatok között, és estére néhány el is pusztult. Az emír katonákat küldetett Szaidért. A tanácsterem dugig volt emberekkel, amikor a férfit durván az uralkodó elé lökték. Az egykori tevepásztor beismerte, hogy olyan betegség támadta meg az állatokat, amilyennel ő még nem találkozott, és fogalma sincs arról, hogy miként gyógyíthatná meg őket. Az emír elkeseredett dühében a tevepásztort a piacon egy oszlophoz köttette, lányát pedig egy távoli helyőrségbe száműzte rabszolgának.

Az utca népe gúnyolta a kikötözött tevepásztort, akit magasra emelt a sorsa, ám csúfos kudarcot vallott. Ő lehajtott fejjel tűrte a gyalázkodást, ám maga helyett inkább lányáért aggódott, akit az emír messzire űzött a palotából, és ki tudja, most milyen mostoha sors vár rá.

Egy nap fiúcska állt meg Szaid mellett. Ünneplőben volt, finom, tiszta ruhában és drága papucsban. Szaid a gyermekre emelte tekintetét, és megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy ilyen szépen felöltözött. – Ma van a születésem napja – válaszolta a fiú – a tavasz harmadik hónapjának harmadik hete, péntek. – azzal néhány garast vetett Szaid lábai elé és eltűnt egy sikátorban. – Péntek! – kiáltott Szaid – Péntek! – rögtön eszébe jutott Muskil Gusa története. Amikor arra járt egy ifjú ember, megkérte őt, hogy azon a pár garason, amit a kisfiú adott neki, vegyen számára néhány szem datolyát. A fiatalember így is tett, s mikor visszaérkezett, leült a kikötözött ember mellé, és miközben közösen szemezgették a datolyát, Szaid elmesélte neki Muskil Gusa történetét, és azt is, hogy a tevék megbetegedtek. Részletesen leírta a kórt, amit az állatok elkaptak, ám amikor erről beszélt a tevepásztor, az ifjú ember, aki messze földön híres orvos tanítványa volt, így szólt: – Hát csak ez a baj? Itasd meg az állatokat diófa leveléből készült főzettel, és meglásd, másnapra semmi bajuk nem lesz. – azzal felállt, és útjára ment.

Szaid azonnal kiáltozni kezdett, és követelte őreitől, hogy vigyék az emír elé. Mikor végre az uralkodó elé került, így szólt: – Csak egy napot adj, hogy meggyógyítsam az állatokat, s ha nem sikerül, vedd el az életem!

Az emír beleegyezett, mert tevéi nem gyógyultak, sőt állapotuk egyre rosszabb lett, és már rengeteg állat elpusztult. Szaid diófalevelet hozatott, főzetet készített belőle, ahogy az ifjú tanácsolta, és megitatta a tevékkel. Szemmel láthatóan gyógyult a tevecsorda, és másnapra az állatok egészségesebbek lettek, mint valaha.

Az emír ismét kinevezte Szaidot a tevék főgondozójává, Dzsamilát pedig visszahozatta a távoli erődből.

Szaid élete végéig szerény ember maradt. Tudását, gazdagságát mindig bőkezűen megosztotta másokkal, és ezért ezerszer többet kapott vissza a sorstól.

Péntekenként leült barátai, szerettei közé, gőzölgő mentateát vett a kezébe, és így szólt: – Most elmondom nektek Muskil Gusa történetét…

(A történetet először Tahir Shah: „Kalandozások az Ezeregyéjszakában” című könyvében olvastam. Mikor azonban a világhálón böngésztem, Muskil Gusa számtalan verzióját fedeztem fel Irán mesevilágától egészen Marokkóig.  Ezért döntöttem úgy, hogy megírom saját Muskil Gusa történetemet.)

Részlet a sivatagi naplóból

A sivatag tökéletes itala a tea. 99%-a víz, ami a Szahara száraz világában meglehetősen fontos tényező. A teához szükséges a teafű, amely élénkítő hatású, a vérkeringést és a légzést serkenti,  agyunk tehát több oxigénhez jut általa. Nélkülözhetetlen a menta, amely fertőtlenít, görcsöt old, emésztést segít. Általában az épület melletti bozótból tépnek le egy-két levéllel, és forrázzák le. A forrázáshoz tűz kell, mert a forró tea az igazi tea, amit nem lehet csak úgy lehúzni, hanem amit kortyolgatni kell, sokáig. Cukorral, mézzel ízesítik, az élvezet kedvéért.

Egy bögre szaharai tea erőt ad, boldogít, motivál, tüzesít, beszélgetésre vagy éppen csendre sarkall, mint amikor szerelmes vagy. Ha a teánkhoz sivatagi naplementét is kapunk, akkor azt gondoljuk, hogy „állj meg, pillanat.”

Mint most.

A GEO magazin 2013. áprilisi számának „vezércikke” a csodákról szól

A vén, világoszöld Volkswagen Polo utasterében négy utas ült. Három hölgy és jómagam. Az az ötletem támadt, hogy tegyünk egy látogatást a sivatagban, ruccanjunk ki Szusz városából a dűnék közé. 2005-ben történt, Tunéziában. A legközelebbi oázist tűztük ki célul, ami az útikönyv szerint gépkocsival megközelíthető, Kszar Gilant.                                            „Az utolsó 80 km a legnehezebb, mert ebből csak a végső 13 km aszfaltozott. A köves út állapotáról érdeklődjön a Cafe Jelili-ben.” Már késő délután volt, mikor érdeklődtünk, itt szaporodtunk egy utassal, a kávézó személyzetének egyik tagjával, aki azt állította, az út járható, és megkért bennünket, ha már arra megyünk, vigyük el őt is az oázisba. A három hölgy, Ági, Ildi és Kriszta a hátsó ülésen kuporgott, Mohamed mellettem ült, ölében nejlontáskát szorongatott.

Az úton teremtett lélekkel nem találkoztunk. Az autó folyamatosan, kellemetlenül rázott, néha nagyobb sziklákat kellett kerülgetni, de haladtunk, ha nem is gyorsan. A táv kétharmadát tehettük meg, amikor gépkocsink felfeküdt egy kb. 20 méter hosszú homokpadra. Míg a hölgyek a naplementét fényképezték, a két férfi a kocsit próbálta kiszabadítani, de csak azt értük el, hogy az autó még mélyebbre ásta magát a homokba. Hiába toltuk előre-hátra, hiába engedtünk ki levegőt a gumikból, hiába raktuk a kocsi gumiszőnyegeit a kerekek alá, a helyzet csak rosszabbodott, és egyre reménytelenebbnek látszott. Közben besötétedett. Ekkor a távolban – az aszfaltútról történő letérésünk során először – közelgő gépkocsi fényszóróit pillantottunk meg. Egy furgon volt, gyorsan, szemből közeledett, csakhamar úgy száguldott el mellettünk, mint extrém síelő a szűzhavon. Kicsit távolabb megállt, és négy tagbaszakadt arab férfi szállt ki belőle. Megrémültem. Ám ők néhány szót váltottak Mohameddel, a hölgyekre (látszólag) ügyet sem vetettek, majd a segítségükkel két perc alatt kitoltuk a járgányt a homokból. Fél órán belül elértük az aszfaltozott utat (továbbra sem találkoztunk járművel), s csakhamar a táborba értünk.

A kövesút 66 kilométerén, mint említettem, nem volt forgalom. A négy megtermett ember pont akkor ért oda, amikor kellett, pontosan akkor sietett a segítségünkre, amikor a legnagyobb bajban voltunk. Lehet, hogy ez mások számára csupán véletlen egybeesés. Szerintem csoda, kész csoda.