A kapitány

Ujjai már teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorította a korlátot. Szálfaegyenesen állt, pedig a dühöngő szélrohamok rángatták ruháját, szakállát. A hajó jobbra-balra dülöngélt a tengeren, panaszosan nyikorgott, a fedélzetet néha teljesen elborította a víz. A kapitány szemét az eléje emelkedő hatalmas hullámra emelte, és tudta, túlélik. Túlélik ezt is. A legénység tagjai is nyugodtak maradtak. Ránéztek kapitányukra, aki olyan magabiztosságot sugárzott, mint egy ókori obeliszk, és végezték tovább a dolgukat. Kicserélték az elszakadt köteleket, le-, vagy felhúzták a vitorlákat, és a hajó haladt, a hajó egyben maradt, túljutott a hullámon, majd túl a következőn és az azt következőn is. Egyben tartotta a közös akarat, a kapitány magabiztossága, a legénység rátermettsége, és ezzel nem tudott mit kezdeni semmilyen vihar. A kapitány megtartotta minden ígéretét. Ha dupla adag rumot ígért, megkapták, ha kihasználva a kedvező szeleket, pluszmunkára fogta a legénységet, nem maradt el a dupla bér, és ha a hajó recsegett-ropogott a tajtékos hullámok között, a matrózok csak ránéztek vezetőjükre, és mozdulataiból, testtartásából kiolvasták: túlélik a vihart.

A kapitány egyszerre fényt pillantott meg a távolban. A kormányosnak kiadta a parancsot, hogy merre vegye az irányt, és egy órán belül a kikötő védett vizein haladtak. Mindenki csuromvizes és holtfáradt volt, ám az áru a hajó gyomrában sértetlen maradt, az út, amit idáig megtettek nem volt hiábavaló. Csakhamar köteleket dobtak a partra, rögzítették a hajót, a rakodómunkások elkezdték a kirakodást. Az áru csakhamar biztonságos raktárakba került, a matrózok pedig szomjukat a parti kocsmákban oltották, fáradt testüket örömlányok kényeztették.

A sziget, ahová érkeztek, távol esett a szárazföldtől. Barátságos emberek lakták, akik tisztában voltak vele, hogy életük nemcsak a tenger, hanem a kereskedők és hajósok jóindulatától is függ. A kellemes éghajlat sokak számára vonzó lett volna, ám a gyakori viharok elriasztották a látogatókat. Csak kereskedőhajók látogatták a kikötőket, azokból is a legbátrabbak.

A kapitány, miután elintézte a formaságokat, a térképek és az útinaplók között a karosszékében üldögélt. Egyedül volt, mint mindig. Nem volt senkije, se felesége se gyerekei, ez a hajója volt csupán, meg egy zacskó aranya, amit az eddigi utak hasznából tett félre, és a hazájában volt még egy kis háza, kis kerttel.

A kapitány másnap reggel értesült arról, hogy az áru, amit visszafelé kell majd szállítaniuk, a nagy esőzések miatt késik egy napot. A legénységnek kimenőt adott, ő maga pedig elhatározta, hogy jobban megismeri a szigetet. Maga mögött hagyta a kikötő zaját, és a farönkökből emelt emeletes házak között a távoli dombok felé vette útját. A kis boltokból barátságos tekintetetek kísérték egészen a város határáig, ahol egy tanya fehérre festett falai keltették fel az érdeklődését. Mikor közelebb ért, az épülettől jobbra egy karámot pillantott meg, s a karámban egy hófehér lovat. Az állat, mikor megérezte az idegen illatát, horkantott egyet, távolról vizsgálgatta a jövevényt, majd óvatosan közeledni kezdett, és megállt a kapitány előtt. Szénfekete szemeivel kíváncsian bámult a férfira, megrázta sörényét, mellső patáival halkan dobbantott, majd hirtelen tovaügetett. A férfi delejezve figyelte az állat mozgását, az izmokba zárt energiát, és a szépséget, amit úgy sugárzott magából, mint a világítótornyok a fényt. A férfi egy idő múlva továbbindult, a dombok között sok-sok mérföldet gyalogolt, és késő este lett, mire visszatért a hajójára. Ám egy percre sem tudott másra gondolni, mint a fehér paripára, annak átható tekintetére, amely úgy nézett rá, mintha az előtte álló emberi lény sorsában megtalálta volna a sajátját is.

Másnap reggel a kapitány elhatározta, hogy megszerzi magának az állatot. Visszament a tanyára, megkereste a gazdát, és felajánlotta neki összes vagyonát, a zacskó aranyat, ha övé lehet a ló. A gazda egy ideig gondolkodott, majd belement az üzletbe, ám egy különös kéréssel állt elő:

–          Ígérd meg uram, bármi történjék is, nem adod el a lovat senkinek.

–          Megígérem.

A két férfi kezet rázott.

Mikor a hajó hazatért, hamar híre ment a különleges szépségű állatnak, messze földről jöttek megcsodálni, és ajánlottak egész vagyonokat, hogy az övék legyen a paripa. Ám bármennyi pénzt kínáltak is, a kapitány nem adta el a lovat.

A következő kereskedőút alkalmával a hajó olyan viharba került, hogy a kapitány minden ügyessége ellenére egy hatalmas hullám egy sziklaszirthez csapta a hajótestet. A legénységet sikerült megmentenie, ő maga kisebb karcolásokkal túlélte a katasztrófát, ám az összes vagyonát elnyelte a tenger. A legénység tagjai egy ideig kitartottak mellette, ám aztán elszerződtek más hajókra, s a kapitány egyedül maradt a lovával. Most is jöttek kereskedők, hogy jó pénzért megszerezzék az állatot, de a hajó nélkül maradt kapitány megtartotta az ígéretét.

Aztán egy nap, mikor már a tartalékok is elfogytak, és eladásra került a házból, ami csak eladható volt, egy küldönc kopogtatott, és bejelentette, hogy a városba érkezett a világ egyik leggazdagabb lókereskedője, aki komoly érdeklődést mutat a fehér paripa iránt, és este tiszteletét tenné a kapitánynál. Mikor lement a nap, nagy pompával meg is érkezett a kereskedő, ujjain gyűrűk csillogtak, nyakában súlyos aranyláncok lógtak, ápolt szakálla hennától vöröslött. A kapitány tisztelettel fogadta a látogatót, sokáig beszélgettek, megosztották egymással a bölcsességeket, amit életútjuk során szereztek, majd mikor  vacsorához ültek, a házigazda így szólt:

– A mi hazánkban az egyik legfontosabb törvény a vendéglátás törvénye. Ez előírja nekünk, hogy vendégeinknek még erőnk felett is meg kell adnunk mindent, hogy otthon érezzék magukat a házunkban. Sajnos anyagi nehézségeim nem teszik lehetővé, hogy olyan pompás lakomával fogadjalak, ami téged megilletne, ezért úgy döntöttem, felszolgálom neked azt, ami a számomra a világon a legértékesebb és legfontosabb: a lovamat.

(Tahrir Sah története nyomán)