Rémálom

Egy felmérés szerint az emberek  három dologtól félnek a legjobban: a haláltól, a rokkantságtól és a nyilvános beszédtől.

  Az ismert énekesnő, aki a konferencia háziasszonya, lassan, érthetően kimondja a nevem. A színpadra lépek. Udvarias taps. A sötétséget hirtelen felhasítja a fejlámpa éles fénye, ami annyira elvakít, hogy csak sejtem, merre van a közönség. Négyszáz szempár szegeződik rám, négyszáz jól öltözött üzletasszony és üzletember tekintetének kereszttüzében kezdek bele előadásomba. Határozottan, hangosan szólítom meg a nézőket, magabiztos vagyok, a kezemben tartom őket és beszédem fonalát. Ez nagy siker lesz – gondolom.                                                                                                                                                               Aztán úgy az ötödik mondatnál történik valami. Mondanivalóm elfogy, magabiztosságom pedig olvadni kezd. Mondataim akadozottá válnak, súlyukat és értelmüket vesztik. Mintha kilyukadt volna, ürül ki a fejem, és már alig jut az eszembe valami. Állok a reflektorok kereszttüzében a színpad közepén, a talpam alatt fekete linóleum, amely szürkésen csillan a lámpafényben. Ott állok, kifogástalan üzleti öltözékben, mint valami idea, amivé nem lehet válni sosem, de törekedni kell rá, arcom azonban mélységes zavart tükröz, hangom cincogó, és ettől az egész produkció valószínűtlenül nevetségessé válik.                                                                                                                                                                                                                                 Végül bekövetkezik a legrosszabb. Nem jut az eszembe semmi. Én nézem a közönséget, ők néznek engem, közös zavarunk pedig egyre fokozódik. Súlyos percek telnek el, én továbbra sem mozdulok, nyelvemet béklyóba szorítja a nézőtér véleményétől való mélységes rettegés. Itt-ott kurta nevetés harsan, halk füttyszó. Végre tudatom mélyéről előkotrok valami mondanivalót, de ami megtörtént, már nem lehet nem megtörténtté tenni. Szavaim hatástalanok maradnak. Lesújtó pillantásoktól kísérve, megalázottan hagyom el a színpadot. A szórványos taps gúnyos és fájdalmas, mintha a tenyerek az arcomon csattannának.                                                                                                                                                                                         Kinyitom a szemem, a sötét plafont bámulom, testem csatakos az izzadtságtól, démonjaim nevetése a fejemben visszhangzik. Néha még mindig kísért ez a rémálom, s ilyenkor csak azért fohászkodom, hogy a valóságban ne történjen meg – még egyszer.