Tovább a tartalomra

Muskil Gusa története

április 26, 2013

egypt-2007 (3)Egyszer régen, valahol a Szahara közepén, egy kicsinyke oázisban, élt egy tevepásztor a lányával. A tevepásztort Szaidnak, Boldognak hívták, a lány neve Dzsamila, Szép volt. A tevepásztor rengeteget dolgozott, hajnalban kelt, kiterelte az állatokat a dűnék közé, és csak naplemente után ért haza, vizet adott a tevéknek, és aztán fáradtan nyugovóra tért.

Egy nap így szólt hozzá a lánya: – Édesapám, nézd, elszakadt a ruhám. Ha legközelebb a városba mégy a tevékkel, megtennéd, hogy hozol nekem egy újat?

A tevepásztor nagyon szerette a lányát, és megígérte neki, ha legközelebb a városba megy, hoz a lányának egy szép, új ruhát. Ki is ment a tevéihez, és kiválasztott három fiatal állatot, amelyekről úgy gondolta, a városban jó áron el tud majd adni.

Nemsokára fel is virradt a reggel, amikor Szaid összeszedelőzködött, felpakolta tevéit, ellenőrizte felszerelésüket, elbúcsúzott a lányától és elindult a város felé. Már több mint egy napja úton volt, amikor szörnyű homokvihar kerekedett, és mire a vihar elült, a tevepásztor eltévedt. Napokon át bolyongott a szörnyű forróságban, anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Elfogyott az ennivaló, a tömlőkből kiürült az utolsó csepp víz, a tevék a teljes kimerültség határán voltak, a púpjuk teljesen elapadt.

Szaid már búcsút vett az életétől és szeretett leányától, amikor egy dűne tetejére ért, ahol a távolban pálmafák zöldjét pillantotta meg. Utolsó erejét összeszedve botorkált a tünemény felé, és a tevék is fürgébben emelgették lábaikat, mert finom szaglásukkal megérezték a friss víz illatát.

Csakhamar meg is érkeztek egy csodálatosan zöldellő oázisba, ahol a földből hideg víz tört a felszínre, a forrásból fakadó tavacska körül hatalmas pálmafák nőttek, távolabb pedig sötétzöld fű sarjadt. A tevepásztor jókorát ivott a hűs vízből, és örvendve az árnyéknak, és annak, hogy megmenekült a haláltól, mély álomba szenderült.

Sötét éjszaka volt, amikor felriadt, s ahogy kinyitotta a szemét, rögtön a tevéket kereste, azonban a három állat eltűnt. Kiáltozva követte a nyomukat az éjszakában, ám mindhiába, a jószágokat mintha a föld nyelte volna el.

Már hajnalodott, amikor a dűnék között a távolban fényt pillantott meg. Lelkét jeges rémület járta át. Talán haramiák – gondolta Szaid -, akik elrabolták a tevéit, és ha meglátják őt, elvágják a torkát. Ám az is lehet, hogy a fény a sivatag démonjáé, akinek ha a szemébe néz, menten kővé változik. Akármennyire is félt azonban, elindult a fény forrása felé, és nemsokára egy kúthoz érkezett. Belenézett a kútba, ahonnan olyan fény tört az ég felé, hogy teljesen elvakította őt. Mikor szeme hozzászokott a nagy világossághoz, észrevette, hogy a kút belső oldalán kötéllétra vezet a mélybe. Bár szívét továbbra is jeges rémület tartotta markában, Szaid erőt vett magán, átvetette lábait a kút peremén, erősen megkapaszkodott a kötéllétrában és elindult lefelé.

Sokáig haladt, a fényesség csak egyre nagyobb és nagyobb lett, míg talpa sima talajhoz ért.

Körülnézett. Kis szobába érkezett, amelynek padlózatát drága szőnyegek borították, falát páratlan szépségű kárpitok fedték, a polcokon könyvek sorakoztak, és mindenfelé ezer meg ezer mécses világított. Szaid hirtelen egy földön ülő emberi alakot pillantott meg. Idős férfi tekintett rá szelíd fekete szemével, az arca olyan ráncos volt, mint a kiszáradt termőföld, hosszú, fehér szakálla a földig ért. Előtte könyv hevert, ő maga fekete köpenybe burkolózott, mintha nagyon fázna. Intett látogatójának, hogy üljön le mellé. Szaid tisztelettudóan meghajolt az öregember előtt és leült.  – Muskil Gusa vagyok – szólalt meg az öreg. – Hogy keveredtél ide?

Szaid bemutatkozott, majd elmondta, hogy homokviharba került és eltévedt. Elmesélte azt is, hogy a városba igyekszik, hogy túladjon tevéin, mert lányának új ruhát szeretne venni. Az öreg figyelmesen hallgatta, majd finom datolyát, ízletes sajtot, lepényt tett vendége elé. Egy ideig csendben falatoztak, majd azt kérdezte: – Tudod-e milyen napra virradtunk ma, Szaid?

– Igen, tudom – válaszolta a tevepásztor -, ma péntek van.

– Nagy a szerencséd, hogy éppen ma találtál rám – mondta az öreg. – Mert én, Muskil Gusa, eltüntetem a gondokat és boldogságot hozok az emberek életébe. Ha minden pénteken elmeséled a történetemet, és megosztod a rászorulókkal amid van, boldog életed lesz.

Szaid megjegyezte az öregember tanácsát, majd elköszönt, és a kötéllétrán kimászott a kútból. Visszatért az oázisba, ahol a tavacska vidáman csillogott a reggeli napsütésben, és meglátta három tevéjét, ahogy éppen a vízből kortyolnak. A tevék púpja feszült, szőrük fényesen ragyogott, egészségesek voltak és már izgatottan várták az indulást. A tevepásztor megpakolta az állatok hátát szénával, a tömlőkbe vizet töltött, és elindult a város felé.

Fél napja lehetett úton, amikor a homokdombok között elcsigázott tevekaravánnal találkozott. Ők is eltévedtek a viharban, de szerencsétlenségükre nem találták meg az oázist, és már alig volt bennük élet. Szaid megitatta az embereket, az állatokat is ellátta vízzel és a frissen szedett szénával. A karaván tagjai új erőre kaptak, és ahogy Szaiddal közösen útnak indultak, csakhamar rátaláltak arra a csapásra, ami néhány órán belül a városba vezette őket.

A városban óriási tömeg gyűlt össze, mert éppen vásár napja volt. A világ minden részéről érkeztek ide kereskedők, lehetett itt kapni finom kelmét és aranyat, elefántcsontot és díszes szőnyegeket. Szaid elköszönt útitársaitól és azonnal a tevepiac felé vezette állatait. A hatalmas, poros vásártéren már nagy volt a nyüzsgés, ezer meg ezer karámba zárt teve várta új gazdáját. Szaid nem szokott a tömeghez, ezért a piac egy távolabbi szegletében ütötte fel tanyáját.

Jöttek a vásárlók szép számmal, mert Szaid tevéi erősek és egészségesek voltak, egész sokaság gyűlt köréjük. Az emberek hangosan kiabáltak és igyekeztek az elsők között megalkudni Szaiddal, akinek már zúgott a feje a nagy hangzavartól.

Egyszerre csend lett, a tömeg szétnyílt, és katonái kíséretében megjelent a város ura, az emír. Szaid köszöntötte az uralkodót, aki kedvtelve nézte az eladó három tevét, majd pedig olyan mesés ajánlatot tett a tevepásztornak, hogy azt nem lehetett visszautasítani.

– Vannak még tevéid? – kérdezte az emír.

–  Van még sok az oázisban, ahol lányommal élek. – válaszolt Szaid.

Az emír azonnal szolgákat szalajtott, hogy szállítsák a városba az össze tevét, és egyúttal hozzák el Szaid leányát is.

Míg a szolgák úton voltak, az emír, akinek megtetszett Szaid szerénysége és őszintesége, az otthonában látta vendégül a tevepásztort. A két férfi sokat beszélgetett a sivatagról, emberekről, állatokról, és a homokdűnék világáról. Amikor pedig megérkeztek Szaid tevéi, az emír szemügyre vette a pompás állatokat, és azonnal felajánlotta Szaidnak, hogy legyen az emírség tevéinek legfőbb gondozója.

Az egykori tevepásztornak teljesen megváltozott az élete. A palota egy csodálatos lakosztályában élt leányával, ablakából egészen a távoli homokdűnékig ellátott. Otthona előtt szökőkutak ontották magukból a vizet, a kertben vörös és sárga színű rózsák nyújtóztak az ég felé, s amikor lement a nap, jázmin illata töltötte be a levegőt.

Sok időt töltött lányával, ám emellett rengeteget dolgozott: gondját viselte a hatalmas tevecsordának. Szaid teljesen megfeledkezett Muskil Gusa történetéről. Jöttek-mentek a péntekek, de ő nem mesélt senkinek sivatagban átélt kalandjáról, és arról, amit Muskil Gusa tanácsolt neki.

Egy nap, amikor korán reggel a tevék közé lépett, rémülten vette észre, hogy az állatok nagy része erőtlen, hozzá sem nyúl a takarmányhoz, púpjuk löttyedt, szőrük erősen hullik. A betegség csak egyre terjedt az állatok között, és estére néhány el is pusztult. Az emír katonákat küldetett Szaidért. A tanácsterem dugig volt emberekkel, amikor a férfit durván az uralkodó elé lökték. Az egykori tevepásztor beismerte, hogy olyan betegség támadta meg az állatokat, amilyennel ő még nem találkozott, és fogalma sincs arról, hogy miként gyógyíthatná meg őket. Az emír elkeseredett dühében a tevepásztort a piacon egy oszlophoz köttette, lányát pedig egy távoli helyőrségbe száműzte rabszolgának.

Az utca népe gúnyolta a kikötözött tevepásztort, akit magasra emelt a sorsa, ám csúfos kudarcot vallott. Ő lehajtott fejjel tűrte a gyalázkodást, ám maga helyett inkább lányáért aggódott, akit az emír messzire űzött a palotából, és ki tudja, most milyen mostoha sors vár rá.

Egy nap fiúcska állt meg Szaid mellett. Ünneplőben volt, finom, tiszta ruhában és drága papucsban. Szaid a gyermekre emelte tekintetét, és megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy ilyen szépen felöltözött. – Ma van a születésem napja – válaszolta a fiú – a tavasz harmadik hónapjának harmadik hete, péntek. – azzal néhány garast vetett Szaid lábai elé és eltűnt egy sikátorban. – Péntek! – kiáltott Szaid – Péntek! – rögtön eszébe jutott Muskil Gusa története. Amikor arra járt egy ifjú ember, megkérte őt, hogy azon a pár garason, amit a kisfiú adott neki, vegyen számára néhány szem datolyát. A fiatalember így is tett, s mikor visszaérkezett, leült a kikötözött ember mellé, és miközben közösen szemezgették a datolyát, Szaid elmesélte neki Muskil Gusa történetét, és azt is, hogy a tevék megbetegedtek. Részletesen leírta a kórt, amit az állatok elkaptak, ám amikor erről beszélt a tevepásztor, az ifjú ember, aki messze földön híres orvos tanítványa volt, így szólt: – Hát csak ez a baj? Itasd meg az állatokat diófa leveléből készült főzettel, és meglásd, másnapra semmi bajuk nem lesz. – azzal felállt, és útjára ment.

Szaid azonnal kiáltozni kezdett, és követelte őreitől, hogy vigyék az emír elé. Mikor végre az uralkodó elé került, így szólt: – Csak egy napot adj, hogy meggyógyítsam az állatokat, s ha nem sikerül, vedd el az életem!

Az emír beleegyezett, mert tevéi nem gyógyultak, sőt állapotuk egyre rosszabb lett, és már rengeteg állat elpusztult. Szaid diófalevelet hozatott, főzetet készített belőle, ahogy az ifjú tanácsolta, és megitatta a tevékkel. Szemmel láthatóan gyógyult a tevecsorda, és másnapra az állatok egészségesebbek lettek, mint valaha.

Az emír ismét kinevezte Szaidot a tevék főgondozójává, Dzsamilát pedig visszahozatta a távoli erődből.

Szaid élete végéig szerény ember maradt. Tudását, gazdagságát mindig bőkezűen megosztotta másokkal, és ezért ezerszer többet kapott vissza a sorstól.

Péntekenként leült barátai, szerettei közé, gőzölgő mentateát vett a kezébe, és így szólt: – Most elmondom nektek Muskil Gusa történetét…

(A történetet először Tahir Shah: „Kalandozások az Ezeregyéjszakában” című könyvében olvastam. Mikor azonban a világhálón böngésztem, Muskil Gusa számtalan verzióját fedeztem fel Irán mesevilágától egészen Marokkóig.  Ezért döntöttem úgy, hogy megírom saját Muskil Gusa történetemet.)

Reklámok

From → Blog, Egyéb

One Comment
  1. Kissné Liptay Irén permalink

    A történet érdekes és tanulságos. Számomra azért vonzó, mert örök érvényű íratlan igazságot olvashatok, úgy mint a többi nép meséiben. Ezek a mesék az igazán értékesek, hiszen útmutatást adnak az olvasó számára,Köszönöm, hogy közzé tetted!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: