Kész csoda

A GEO magazin 2013. áprilisi számának „vezércikke” a csodákról szól

A vén, világoszöld Volkswagen Polo utasterében négy utas ült. Három hölgy és jómagam. Az az ötletem támadt, hogy tegyünk egy látogatást a sivatagban, ruccanjunk ki Szusz városából a dűnék közé. 2005-ben történt, Tunéziában. A legközelebbi oázist tűztük ki célul, ami az útikönyv szerint gépkocsival megközelíthető, Kszar Gilant.                                            „Az utolsó 80 km a legnehezebb, mert ebből csak a végső 13 km aszfaltozott. A köves út állapotáról érdeklődjön a Cafe Jelili-ben.” Már késő délután volt, mikor érdeklődtünk, itt szaporodtunk egy utassal, a kávézó személyzetének egyik tagjával, aki azt állította, az út járható, és megkért bennünket, ha már arra megyünk, vigyük el őt is az oázisba. A három hölgy, Ági, Ildi és Kriszta a hátsó ülésen kuporgott, Mohamed mellettem ült, ölében nejlontáskát szorongatott.

Az úton teremtett lélekkel nem találkoztunk. Az autó folyamatosan, kellemetlenül rázott, néha nagyobb sziklákat kellett kerülgetni, de haladtunk, ha nem is gyorsan. A táv kétharmadát tehettük meg, amikor gépkocsink felfeküdt egy kb. 20 méter hosszú homokpadra. Míg a hölgyek a naplementét fényképezték, a két férfi a kocsit próbálta kiszabadítani, de csak azt értük el, hogy az autó még mélyebbre ásta magát a homokba. Hiába toltuk előre-hátra, hiába engedtünk ki levegőt a gumikból, hiába raktuk a kocsi gumiszőnyegeit a kerekek alá, a helyzet csak rosszabbodott, és egyre reménytelenebbnek látszott. Közben besötétedett. Ekkor a távolban – az aszfaltútról történő letérésünk során először – közelgő gépkocsi fényszóróit pillantottunk meg. Egy furgon volt, gyorsan, szemből közeledett, csakhamar úgy száguldott el mellettünk, mint extrém síelő a szűzhavon. Kicsit távolabb megállt, és négy tagbaszakadt arab férfi szállt ki belőle. Megrémültem. Ám ők néhány szót váltottak Mohameddel, a hölgyekre (látszólag) ügyet sem vetettek, majd a segítségükkel két perc alatt kitoltuk a járgányt a homokból. Fél órán belül elértük az aszfaltozott utat (továbbra sem találkoztunk járművel), s csakhamar a táborba értünk.

A kövesút 66 kilométerén, mint említettem, nem volt forgalom. A négy megtermett ember pont akkor ért oda, amikor kellett, pontosan akkor sietett a segítségünkre, amikor a legnagyobb bajban voltunk. Lehet, hogy ez mások számára csupán véletlen egybeesés. Szerintem csoda, kész csoda.