A ZARÁNDOK NAPLÓJA

A napfényes reggelen elhatároztam, hogy túrázni megyek. Az útleírás ígérete szerint kb. hét kilométert kell megtenni az esőerdő jól kitaposott ösvényén, és a világtól elzárt területen megtalálhatom a Föld egyik legszebb partszakaszát.

Feltöltöttem kulacsomat a fővárosban, Viktóriában, vettem magamhoz némi élelmet, és felszálltam a megfelelő helyi buszjáratra, amely észbontó sebességgel száguldott a kanyargós utakon Bell Ombre felé. A kb. ötvenfős utazóközönség, amely jobbra-balra dülöngélt a nagy sebességnek és a számtalan kanyarnak köszönhetően, lassan szétoszlott a végállomáshoz érve, én pedig néhány helyi emberrel elindultam be az erdőbe. A betonút mindkét oldalán házak álltak, alaposan elbújva a vadonban, majd pedig lassan elhagytam a lakott területet és a betonozott utat is. Rátértem az ösvényre, amely hol az erdőben, hol pedig hatalmas méretű bazalttömbök tetején vezetett le a tengerpartra. Néha találkoztam szembejövőkkel, köszöntöttük egymást és haladtunk tovább. Végül megérkeztem egy kilátóhoz, ahonnan elkészítettem a kötelező fotót és indultam tovább, le, a partra. Csakhamar megérkeztem az óceánhoz.

A parton csak néhány strandoló hevert, intettünk egymásnak, majd folytattam az utamat egy bazaltszikla felé, amely mögött újabb öböl húzódott meg. Itt is találkoztam néhány emberi lénnyel. Az apály ellenére méretes hullámok csapkodták a partot, kisebb nagyobb köveket sodorva magukkal. Leterítettem a törülközőm a parton, ahol a szinte vízszintesen elnyúló pálmafa törzse és levelei adták az árnyékot. Elhevertem, olvastam, gyönyörködtem a tájban és az óceán meseszerű színeiben.

Egy leírásban azt olvastam, hogy az ösvény folytatódik, és egy még szebb, még elhagyatottabb partszakaszhoz ér. Csak arra vigyázzak – intett a szerző – hogy nagyon figyeljek az úton, mert ez az ösvény sokkal keskenyebb, mint az előző volt, és könnyen le lehet térni róla, s az ember eltévedhet. Az ember eltévedhet – gondoltam – , de nem én.

Életemben nem tévedtem ekkorát.

A pokol néha csak egy karnyújtásnyira van az édenkerttől – mondják. Ezt a minap én magam is megtapasztalhattam.

Hogy kerülök ide?  Hogy juthattam idáig? A karomon és a lábamon véres horzsolások, a testem egy merő sár és azt sem tudom, hogy hol vagyok. Egyedüli támpontom az Indiai óceán távoli morajlása, és a robbanásszerű hang, amikor egy nagyobb hullám a sziklákhoz csapódik. „Balra – mondom magamban – balra tarts” – mert arra sejtem az ösvényt, ami visszavezet a civilizációba. Ám egy lépést sem könnyű megtenni. Minden négyzetcentimétert kihasznál a buja természet. Liánok kapaszkodnak belém, hatalmas pálmaleveleket kell félrehajtanom, s a levelek vége, akár a tű, olyan hegyes. Ismeretlen növények ágai csapnak az arcomba, valószerűtlen színű virágok mellett araszolgatok el. A bazalttömbök körül különösen kell vigyáznom, mert a trópusi esők mély üregeket vájtak ki a tövüknél. A több méter mély lukak bejáratát nagy kiterjedésű pókhálók zárják el, középen hatalmas, fekete pókokkal, ’akik’ fenyegetően nyújtogatják csápjaikat, mikor arcom közel kerül hozzájuk.

Nem, ez nem egy rémálom, ez a valóság, ebből nem lehet felkelni zihálva, csuromvizesre izzadva az ágyneműt, aztán keresgélni az álmoskönyvben, hogy mit jelenthet. Ezen az úttalan úton most valahogy végig kell menni. Ezt a helyzetet én magam teremtettem, hát nekem is kell megoldanom. Imádkozhatok bármilyen égi lényhez, ígérhetek bármi könnyelműt: tenni kell egyik lábamat a másik után, ami egy esőerdő közepén egyáltalán nem könnyű feladat. És csakhamar sötétedni fog. Nem, nem akarok itt aludni az őserdőben. Egy sötét üregben meghalni pedig végképp nem. Hát akkor, előre!

De az merre van?

(folytatódik)

Seychelle szigetek, 2017. november

Az óbégatás betöltötte a házat, én meg szaladtam le az emeletről, hogy mi történik. „We hate Standard! We hate Standard!” (Gyűlöljük a Standardot) – visszhangozták a falak. A nappaliban két fiatalember álldogált, sör a kezükben, kék-fekete pólóban, és teli torokból énekeltek: „We hate Standard!”

Mikor megláttak, flamand barátom lelkesen kiáltott felém:   – Ne dolgozz vasárnap, Lazlo! NE DOLGOZZ VASÁRNAP! Szereztem neked jegyet a  Club Brugge – Standard Liège meccsre!

Brugge nyugat-Flandria fővárosa, politikai és szellemi központja. Focicsapata, a Club Brugge 1891 óta létezik, stabil szurkolótábora hétről hétre megtölti a 30 000 nézőt befogadni képes Jan Breydel stadiont. A klub színei a kék és a fekete, jelmondatuk pedig egy igazi flamand mondás: verejték nélkül nincs győzelem: No sweat no glory.

Liège város Vallónia tartomány közigazgatási székhelye, leghíresebb és legeredményesebb labdarúgó csapata a Standard.

A két fő népcsoport, a flamand és a vallon rivalizálás nem új keletű, évszázados hagyományai vannak. Ennek része a két belga futballnagyhatalom, a Club Brugge és a Standard Liège összecsapása. A győzelem presztízs-értéke tehát óriási.

–  Azt megértettem, hogy gyűlölitek a Standardot, de mit énekeltek, ha más csapattal játszotok?

– Ha a Gent az ellenfél, akkor azt skandáljuk, hogy ’buffalos’ (bivalyok), ha pedig az Anderlecht, akkor pedig azt, hogy jueden (zsidók)!

– Hogy mit? – kérdeztem vissza, de talán nem kellett volna, mert azonnal elkezdtek énekelni. Nem írom le, mi a dal szövege, mert ilyen ocsmány antiszemita dumát az én edzett kelet-európai fülem sem hallott még. Megkövülten álltam, és csak dadogni tudtam:

– Ezt? Ti? A stadionban? Éneklitek? És nem visznek el a rendőrök?

– Listen (figyelj) Lazlo! Először is, azt éneklünk, amit akarunk. Másodszor: Nekünk semmi bajunk a zsidókkal: csiszolgassák csak a gyémántjaikat Antwerpenben, vagy számolgassák a pénzüket Brüsszelben. Ők minket úgy csúfolnak: boeren (parasztok), ami igaz, mert sokat dolgozunk és a földből élünk, de ez minket nem zavar. Hagyjuk egymást élni, tiszteltjük egymást, de a meccs – itt kortyolt egyet a söréből, és megigazította csuklóján a kék-fekete gumikarkötőt – az más. Ott egy kicsit háború van, hogy a hétköznapokban békében éljünk egymással. Vallonnal, zsidóval, arabbal – rám kacsintott – és magyarral.

E pillanatban úgy tűnik, a mérkőzésen én is ott leszek, részese „egy kis háborúnak.” Beleadok mindent, ami tőlem telhető, hogy túléljem, s ha lehet, még élvezzem is. Még az sem baj, ha kicsit megizzadok.  Végül is… verejték nélkül nincs győzelem.

Európa történetét ugyanaz a kéz írja, mindegy, hogy a keleti vagy a nyugati felén élsz. Belgiumban, pontosabban nyugat-Flandriában is munkatársat keres biztosítós és boltos, vendéglátós és zöldséges. Bár a munkaerőhiány a nyár folyamán valamelyest csökken a „jobstudent”, vagyis a diákok tömeges munkába állásával, ettől még az új munkatársak toborzása teljes erővel zajlik, amit gyakorlatilag teljes egészében munkaközvetítők végeznek. Itt, Ieper városában is egymás hegyén-hátán találhatók az irodák, benne néhány unatkozó irodista, mert jelentkező, vagyis munkáskéz, alig akad.

Természetesen a munka minőségét befolyásolja, hogy mihez értesz, és milyen nyelven beszélsz. Könnyen kaptam volna munkát étteremben vagy kalandparkban. Egy bárban dolgoztam is három órát, de annyira zavart mindenkit (munkatársakat és vendégeket egyaránt) a flamand és a francia nyelvtudásom hiánya, hogy inkább felmondtam. A kalandparkban pedig őszintén megmondták, hogy ahhoz, hogy ott dolgozzam, legalább közepes flamand vagy francia nyelvtudás szükséges.

Megérkezésem után néhány nappal már munkába is álltam egy műanyag gyárban, ahol kertitó-fóliát készítettünk elő eladásra: gépekkel és kézi erővel tekertük és hajtogattuk a különböző méretű fóliákat a megrendelések alapján. Szinte csak franciák között dolgoztam, egy fejvadász elmondta, ez azért van, mert sokkal kedvezőbbek számukra az adózási feltételek, mintha otthon vállalnának munkát. A gyár azonban július közepén egy hónapra bezárt, a nyári szabadságok miatt.  Nekem tehát új munkát kellett keresnem.

Azonnal hívott is az egyik iroda, hogy egy kenyérgyárban keresnek munkaerőt. A gond csak az, mondta a fejvadász, hogy a felvételi beszélgetésen meg kell szólalnom flamandul is. Kiszámítható volt, hogy egy kenyérgyárban az interjú kenyerekről és a munkafolyamatokról szól. Ezért felkerestem a cég honlapját és bemagoltam a termékek nevét, a munkafolyamat leírását és a cég történetét flamand nyelven. Igazán nagy derültséget okozott a HR osztályon, mikor elkezdtem felsorolni a cég által gyártott péksüteményeket flamandul. Lehet, hogy a kiejtésem nem volt az igazi, de azonnal felvettek, és másnap már munkába is álltam, mint hulpbakker, azaz segédpék. Vagy péksegéd.

 Flamand, német, angol, ghánai, francia, marokkói, iraki, holland munkatársam hamar befogadott. Ellenséges csupán egy kelet-európai pék volt velem, de ő ellenséges mindenkivel, még a kenyérrel is, amit készít. Csak így nevezi: shit.

Amit Flandriában (és azt hiszem, mindenhol a világon) egy kezdő munkatárstól elvárnak, az a szorgalom, vagyis inkább az igyekezet. A második érték a pro-aktivitás: ha látod, mit kell tenni, de nem vársz utasításra vagy parancsra, hanem teszed, amit kell. Ha pedig nem értesz valamit, akkor kérdezel, és addig kérdezel, amíg meg nem érted. Senkit nem zavart a kérdésözön, amit rázúdítottam. Kivétel csupán a kelet-európai pék volt, aki, ha kérdeztem, csak ennyit válaszolt: „Ity isz nyem máj práblem.” Hamar megtanultam, hogy tőle ne kérdezzek semmit.

A gyárban már ez első nap feltűnt egy ősz hajú, magas férfi, aki nem munkaruhában (fehérben), hanem farmerban végezte a munkát, mindig mást: hol pakolt, hol kenyeret gyúrt, hol a raktárban, hol pedig a futószalagnál ügyködött. Keményen dolgozott, akárcsak mi. Este, mikor éppen hazafelé indultam a motorommal, egy fenséges Porsche gurult mellém a parkolóban. A kocsiból az ősz hajú férfi hajolt ki: „ – Lazlo, milyen volt az első munkanapja? Remélem, jól érzi magát! Ha kérdése van, forduljon hozzám bizalommal!”

Mint kiderült, ő a gyár tulajdonosa.

Az év minden egyes napján, pontban nyolc órakor, érces férfihang hasít a levegőbe. Felszólítja a beszélgető, nevetgélő embersereget, hogy a megemlékezéshez méltón viselkedjen. A zajt egy pillanat alatt várakozó csend váltja fel. Három kürtös lép a színre. Katonai egyenruhát viselnek, szögletes mozdulatokkal foglalják el helyüket a ceremónia epicentrumában. Szájukhoz emelik a hangszert és felharsan egy kürtjel. A hang éles, majdnem bántó, de messzire hangzik, talán fel az égig, ahol sok ezer, a környéken elesett katona lelke pihen már több mint száz esztendeje.

Itt kezdődött az első világháború, itt gyilkolta egymást német és francia, német és angol, kanadai, indiai, nepáli, új-zélandi, ausztrál katona. Itt fulladt saját vérébe szinte percek alatt több tízezer húsz év körüli harcos, amikor 1917-ben a németek klórgáz bocsátottak a levegőbe, ami a tüdőbe kerülve halálosan megsebezte a hörgőket.

Talán e kürtök hangjára indultak csatába és szegeztek előre szuronyt és bajonettet.

Testek hulltak a sárba egy ügy érdekében: elhitték, hogy az ellenséget gyűlölni és ezért pusztítani kell, vagy mert ezt akarták hinni, hogy így könnyebb legyen szenvedni, ölni és meghalni. Ám a legvalószínűbb, hogy a legtöbben nem hittek semmit, csak tették, amit parancsoltak nekik.

Békében akartak élni, de háborúban haltak meg.

Akárhová megyünk nyugat-Flandriában, katonai temetőkbe botlunk. Csaták, szenvedés és vér emléke mindenütt. Temető majdnem minden kilométerkőnél.

Állunk a csendben, a mauzóleum falai még visszhangozzák a kürtök hangját. Lelkünk egy pillanatig egyensúlyoz a halhatatlanság és a halál birodalmának határán, hogy aztán visszatérjünk a jelenbe, ahol a kocsmák és a szuvenír boltok, a sültkrumplis és a belgacsokis tárt karokkal vár bennünket, hogy a megemlékezés pillanatait a költekezés pillanataira cseréljük.

A „Manneken Pis”, a dolgát végző kisfiú szobra, Belgium egyik fő nevezetessége. Két másik műalkotás is látható az adott témában:  A Jeanneke Pis egy kislányt, a Zinneke Pis egy kutyát ábrázol a művelet végrehajtása közben.

Flandriában a nyilvános férfi wc-k nagyon, nekem túlzottan is nyilvánosak. Amikor egy bicikliversenyen, ahol egy rokonnak szurkoltunk, megláttam három nézőt a sörsátrak között egymással szemben, a nyílt színen ácsorogni, először azt hittem, valami közös csapatépítő gyakorlatot végeznek.

Tévedtem. Vizeltek.

 Aztán a számtalan sör után, amit a verseny során a kezembe nyomtak, egy idő múlva én is megkönnyebbülésre vágytam, ám nem vonzott különösképpen, hogy az utca közepén, a vásári forgatag epicentrumában intézzem a dolgom.

Na, gondoltam magamban, most legyél flamand, ne akkor járjon a szád, amikor a laptopod előtt üldögélsz! Kapd elő, amit kell, aztán láss neki, ahogy az itteniek!

Hosszas előkészületek és körbetekingetések után végre nekiláttam. A művelet közben nagyon csupasznak éreztem magam, ám aztán lassacskán engem is magával ragadott a… flow.                                                                                                                      

Annyit tudtam róluk, hogy életük legnagyobb részét a munka tölti ki, ám amikor pihennek, akkor könnyen (és nagyon) elengedik magukat, és ilyenkor nem vetik meg a jófajta italokat, főleg nem a finom és erős söröket.

Aztán amikor tavaly ősszel Spanyolországban jártam, megismertem egy igazi flamandot, Landert, akivel napokon át együtt gyalogoltunk Santiago de Compostela felé. Szorgalma és kitartása példamutató volt: ha nagy távolság várt ránk, zokszó nélkül felkelt kora hajnalban, s amikor egy magasabb hegyre kellett feljutnunk, ő énekelve tette meg az utolsó métereket, aztán rágyújtott egy cigarettára, s miközben én levegő után kapkodtam, ő jóízűen pöfékelt. Minél nagyobb utat tettünk meg, minél inkább elfáradtunk (vagy áztunk el), ő annál boldogabbnak tűnt, annál elégedettebben húzta le a vacsoránál jól megérdemelt sörét. A fizikai fáradalmak egy olyan ablakot nyitottak meg flamand lelkében, amin keresztül pozitív lénye könnyebben megmutatkozott. Ez a különleges energia aztán felvillanyozta útitársait, személy szerint engem is.

Kíváncsi lettem erre a népre, akik Belgiumban élnek, de flamandnak vallják magukat. Érdekelni kezdett a kultúrájuk, a nyelvük és a múltjuk, de leginkább az, hogy milyen is az a híres flamand munkaetika.  Hogyan másként ismerhetném meg ezeket az embereket, mint úgy, ha közöttük élek, ha velük együtt dolgozom, és ha a munka után velük együtt iszom meg a híres belga sörökből egy korsóval?

Hát akkor hajrá, jöjjenek a munkaórák. Elvégzek minden feladatot, csak flamandok között legyek, s jöhet aztán a több száz belga sörből az éppen aktuális: Duvel, Jupiler, Tripel karmelier, vagy amilyet éppen a kezembe nyomnak.

Most itt ülök egy flamand házban, odakinn kellemes az idő, hol süt a nap, hol esik az eső, hol kergetik egymást a felhők. Benéz a szobámba Jeanique, a ház asszonya, és tört angolsággal kérdezi, hogy minden rendben van-e. Én még törtebb flamandsággal válaszolom, hogy igen.

Hát persze, hogy minden rendben van: sorsom új fejezetéhez érkezett, mert ha csak néhány hétre is, de flamanddá lehetek.