Lost (folyt.)

A napfényes reggelen elhatároztam, hogy túrázni megyek. Az útleírás ígérete szerint kb. hét kilométert kell megtenni az esőerdő jól kitaposott ösvényén, és a világtól elzárt területen megtalálhatom a Föld egyik legszebb partszakaszát.

Feltöltöttem kulacsomat a fővárosban, Viktóriában, vettem magamhoz némi élelmet, és felszálltam a megfelelő helyi buszjáratra, amely észbontó sebességgel száguldott a kanyargós utakon Bell Ombre felé. A kb. ötvenfős utazóközönség, amely jobbra-balra dülöngélt a nagy sebességnek és a számtalan kanyarnak köszönhetően, lassan szétoszlott a végállomáshoz érve, én pedig néhány helyi emberrel elindultam be az erdőbe. A betonút mindkét oldalán házak álltak, alaposan elbújva a vadonban, majd pedig lassan elhagytam a lakott területet és a betonozott utat is. Rátértem az ösvényre, amely hol az erdőben, hol pedig hatalmas méretű bazalttömbök tetején vezetett le a tengerpartra. Néha találkoztam szembejövőkkel, köszöntöttük egymást és haladtunk tovább. Végül megérkeztem egy kilátóhoz, ahonnan elkészítettem a kötelező fotót és indultam tovább, le, a partra. Csakhamar megérkeztem az óceánhoz.

A parton csak néhány strandoló hevert, intettünk egymásnak, majd folytattam az utamat egy bazaltszikla felé, amely mögött újabb öböl húzódott meg. Itt is találkoztam néhány emberi lénnyel. Az apály ellenére méretes hullámok csapkodták a partot, kisebb nagyobb köveket sodorva magukkal. Leterítettem a törülközőm a parton, ahol a szinte vízszintesen elnyúló pálmafa törzse és levelei adták az árnyékot. Elhevertem, olvastam, gyönyörködtem a tájban és az óceán meseszerű színeiben.

Egy leírásban azt olvastam, hogy az ösvény folytatódik, és egy még szebb, még elhagyatottabb partszakaszhoz ér. Csak arra vigyázzak – intett a szerző – hogy nagyon figyeljek az úton, mert ez az ösvény sokkal keskenyebb, mint az előző volt, és könnyen le lehet térni róla, s az ember eltévedhet. Az ember eltévedhet – gondoltam – , de nem én.

Életemben nem tévedtem ekkorát.