Lost (foly. folyt. folyt.)

A Seychelle-szigeteken nincsenek nagyvadak, ragadozók, sem kígyók, sem skorpiók, tehát semmi olyan élőlény, ami veszélyes lenne az emberre. Tudtommal a pókok „csak” nagyok, de marásuk nem okoz halált. Így tehát elmondhatom, hogy önmagamra csupán egyvalaki volt veszélyes a visszaút során: saját magam.  

A hatalmas bazalttömb, amin leereszkedtem érkezésemkor, száraz volt és rendkívül jól tapadt. Most, hogy a dagály nagyobb hullámokat hozott, a szikláknak csapódó víztömeg apró cseppjeit a felélénkülő szél a part felé sodorta, így a kövek felszíne nedvessé és csúszóssá vált. Négykézláb araszolva jutottam fel a szikla tetejére, ahol hiába kerestem, nem találtam az ösvényt.

Végül találtam egy csapást, ahol elindultam a vadonba, de hamar rájöttem, hogy erre még nem jártam. Hiába forgolódtam azonban, már nem tudtam, merre van a vissza. Körbevett a dzsungel zöldesszürke félhomálya, a burjánzó vegetáció: indák, liánok, pálmák, bozótok áthatolhatatlan masszája.  A madarakat már nem láttam, de hangjukat visszhangozták a vulkáni kőzetek. Utam kísérteties sziklák, meredélyek, barlangok és üregek mellett haladt. Elkezdtem félni. És mintha ezt megérezte volna a dzsungel, még több inda akaszkodott rám, még több megtermett pók nyújtogatta felém hatalmas csápjait.

Aztán rákezdett az eső. Először néhány csepp, majd igazi trópusi özönvíz zúdult a hegyoldalra. Meleg trópusi csapadék folyt végig az arcomon és a vállamon, végig a hátgerincemen bele a cipőmbe, ami csakhamar bokáig merült a fekete sárba.

És ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy a pokol legmélyére értem. Szívverésem lelassult, légzésem normálissá vált. Már nem zavartak annyira a belém kapaszkodó növények, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Helyzetem elfogadásának tudatosítása azt az állapotot hozta vissza, ami a megoldásához szükséges: a lélekjelenlétet.

Ekkor egy pillanatra kisütött a nap, és a derengés helyét csillámló fényár vette át. Ragyogott az erdő, szememet elvakította a hirtelen világosság. Fejemet leszegtem, s ahogy azt latolgattam, hogy merre folytassam utam, tőlem 15-20 méterre valami megcsillant a napfényben. Valami, ami nem volt oda való.

A Nap csakhamar visszabújt a felhők mögé, az eső, bár kisebb intenzitással, de továbbra is esett. Elhatároztam, hogy utamat a szokatlan csillogás felé veszem, de nem úgy, ahogy eddig. Lassan lefejtettem magamról az indákat. Először a kezeimről, a vállamról, majd a lábamról. Négykézlábra, majd hasra ereszkedtem, s sáros talajon, akár a kommandósok, kúszva haladtam a célpont sejtett irányába. Továbbra is bele-beleakadtam lehajló ágakba, az esővíz most a számon és az orromon keresztül ömlött a talajra, de ezeket leszámítva viszonylag könnyen haladtam a célom felé.

Talán három méterre lehettem attól az „izétől”, amikor felismertem az elhajított Fantás üveget. Régen dobhatták el, mert a címke már megfakult, de annyira még „világított”, hogy engem útba igazítson. Felálltam, néhány nagy lépést tettem, és kiléptem egy aprócska ösvényre. Csendben, csukott szemmel, lehajtott fejjel álltam néhány másodpercig, az esőcseppek közé talán néhány könnycsepp is vegyült.

Talán tíz percbe sem került, és visszaértem oda, ahonnan délelőtt indultam. Ruhástul rohantam a hullámok közé, majd a hátizsákból elővettem egy vizes pólót, kicsavartam és magamra húztam. Testemen megszikkadt a ruha, mire a buszmegállóba értem, lábamat, karomat alvadt vér borította.

Már késő este volt, mikor visszaértem a szállásomra. A vacsorámat költöttem el éppen, amikor ráeszméltem, hogy két karkötőmet valahol elhagytam a dzsungelben.

Nem, nem megyek vissza megkeresni.