Lost

A pokol néha csak egy karnyújtásnyira van az édenkerttől – mondják. Ezt a minap én magam is megtapasztalhattam.

Hogy kerülök ide?  Hogy juthattam idáig? A karomon és a lábamon véres horzsolások, a testem egy merő sár és azt sem tudom, hogy hol vagyok. Egyedüli támpontom az Indiai óceán távoli morajlása, és a robbanásszerű hang, amikor egy nagyobb hullám a sziklákhoz csapódik. „Balra – mondom magamban – balra tarts” – mert arra sejtem az ösvényt, ami visszavezet a civilizációba. Ám egy lépést sem könnyű megtenni. Minden négyzetcentimétert kihasznál a buja természet. Liánok kapaszkodnak belém, hatalmas pálmaleveleket kell félrehajtanom, s a levelek vége, akár a tű, olyan hegyes. Ismeretlen növények ágai csapnak az arcomba, valószerűtlen színű virágok mellett araszolgatok el. A bazalttömbök körül különösen kell vigyáznom, mert a trópusi esők mély üregeket vájtak ki a tövüknél. A több méter mély lukak bejáratát nagy kiterjedésű pókhálók zárják el, középen hatalmas, fekete pókokkal, ’akik’ fenyegetően nyújtogatják csápjaikat, mikor arcom közel kerül hozzájuk.

Nem, ez nem egy rémálom, ez a valóság, ebből nem lehet felkelni zihálva, csuromvizesre izzadva az ágyneműt, aztán keresgélni az álmoskönyvben, hogy mit jelenthet. Ezen az úttalan úton most valahogy végig kell menni. Ezt a helyzetet én magam teremtettem, hát nekem is kell megoldanom. Imádkozhatok bármilyen égi lényhez, ígérhetek bármi könnyelműt: tenni kell egyik lábamat a másik után, ami egy esőerdő közepén egyáltalán nem könnyű feladat. És csakhamar sötétedni fog. Nem, nem akarok itt aludni az őserdőben. Egy sötét üregben meghalni pedig végképp nem. Hát akkor, előre!

De az merre van?

(folytatódik)

Seychelle szigetek, 2017. november