Tudósítás egy ismeretlen univerzumból

Délkelet-Bajorország egyik legnagyobb ipari beruházása zajlik G. környékén. Az AR vállalat, amely ipari kiegészítőket gyárt, a már meglévő üzem mellé egy újabb, mintegy 10 ezer néhyzetméteres szerelőcsarnokot épít. A munkálatokat alvállalkozók hada és munkásbrigádok sokasága végzi, többek között az üveghomlokzat-szereléssel kapcsolatos tevekénységet is. Ezt a feladatot egy magyarokból álló négy fős csoport végzi.

A Dodge Ram hatezer köbcentis motorja halkan duruzsol, miközben szótlanul ülünk az utastáérben. Budapestről indultunk este tízkor. Sofőrünk Ábel, aki egyben kis brigádunk vezetője is. Hozzá hasonló problémamegoldó képességgel rendelkező emberrel eddig nem hozott össze a sors. Az éjszakát utazással töltöttük, félálomban és félig ébren. Reggel hétre az építkezés területére érünk, ahol azonnal munkához látunk.

Az áprilisi tél fehérre porozta a dombokat és az építkezés környékét is. A csípős hideget kellemetlen szél kíséri, a már magasba nyúló betonfalak között még ennél is barátságtalanabb az idő.

A sártenger szélén elhelyezett konténerből kipakoljuk a munkaeszközöket – fúrókat, csiszolókat, gépi gyalukat, fűrészeket, csavarhúzókat, és  az ablakkeretek beszereléséhez szükséges többi szerszámot. A pickup truck, ahogy az Egyesült Államokban mondják, pillanatok alatt megtelik dobozokkal és munkaeszközökkel, miközben mi összehúzzuk magunkat az erős szélben. Aztán belépünk a csarnokba, amelynek hatalmas bejárata úgy nyel el bennünket, mint a Küklopsz Odüsszeusz szerencsétlenül járt matrózait.

A reggel fénypontja következik: egyik munkatársam valahonnan vizet szerez és kávét főz. Jól jön a forró folyadék ezen a fagyos reggelen, a kezemet legszívesebben egész nap az átmelegedett fémbögre köré zárva tartanám.

Az ablakok beépítése a keretek, „a szerkezet” beszerelésével kezdődik. A kisebb kereteket kézzel, a nagyobbat, amelyből vagy százat számoltam meg, gépi és kézi erővel rakjuk a helyére. A tetőn egy pókdaru segíti a munkánkat, ami pont úgy néz ki, mint az építkezések környékén távolról jól látható testvére.

A mi darunk picike, alig nagyobb, mint a gyerekeknek készült versenyautó. Lánctalpakon jár és a gémnek nevezett emelőszerkezetet messze maga elé tudja nyújtani. A kétméterszer ötméteres alumínium ablakszerkezeteket e daru segítségével illesztjük a helyére, párhuzamosan a fal síkjával. A keretet hosszú, speciális  csavarokkal rögzítjük az épület szerkezetéhez.

A folyamat legizgalmasabb és legveszélyesebb része az üvegtáblák beszerelése. Ezek súlya, nagyságuktól függően, fél mázsától akár ötszáz kilóig is terjedhet. Az ablaküvegeket négy azonos méretű üveglapból állítják össze, a lapok között három légmentesen zárt kamra található. E kamrákat argon gázzal töltik fel a jobb szigetelés érdekében.

Szerencsém van, hogy a munkát ablaküveg beillesztéssel kezdjük. A nagy hidegben a mázsás üveglapok emelgetése az egyik legjobb módszer ahhoz, hogy felmelegedjünk. Társaim szemében elismerés csillan, amikor könnyedén megemelem az egyik, minimum ötven kilós üveget. Ekkor még nem tudom, hogy ez az első elismerés egyben hosszú időre az utolsó is. Mikor meglátják, hogy hogyan használom a különböző gépeket, lefagy az arcukról a mosoly.

Egy alkalommal egy halom  szerszám között álltam, amikor egyik kollégám, aki éppen egy állványon dolgozott, kérte tőlem a  komplibandot. Háromszor is elmondta, mire van szüksége, de nekem fogalmam sem volt, miről beszél. Kicsit magasabb hangon próbálkozott tovább: – Add ide a dagadót!

Nekem a dagadó egy húsféle, de biztos voltam benne, hogy társam nem a sertések hasfalát beborító izomszövetre gondol. Nagyon buta arcot vághattam, mert ő lemondóan legyintett, lemászott a létrán és megmutatta, hogy mi a dagadó: Képzeljünk el egy nagyobb darab kakaós csigát. Ám ebben a kakaós csigában a kakaót erős ipari ragasztó helyettesíti. Maga az eszköz egy szigetelő-, és rögzítőanyag, amelyet a ragasztós oldalánál jó erősen hozzá kell nyomni az ablakkeretek széléhez. A szürke, szivacsos, kb. 5 mm-es anyag erősen odatapad az ablakkeret oldalához, majd egy idő múlva megdagad, akár eredeti vastagságának a tízszeresére is. Ám mire ez megtörténik, már a keretet a helyére illesztettük, s a térfogatváltozás által csigánk odanyomódik a falhoz, rögzítve és szigetelve az ablakot.

Maga a homlokzatépítés és ablakszerelés nehéz fizikai munka, de annál látványosabb. Talán a szobrász érezhet ilyet, amikor egy emberarcot formázva a szemhez ér. A feketén tátongó Küklopsz-szemgödröket aprólékos és fáradtságos munkával szereljük fel a „látás” képességével.

Az üvegezés befejezésével, amely a beverő gumik elhelyezésével végződik, az óriás – látni kezd. (Ha odalépsz egy ablakhoz, az ablaküveg és a keret között találsz valamilyen anyagot. Ez régen a gitt volt. Ma sok egyéb anyagot alkalmaznak a gitt helyett, ezek közül az egyik legnépszerűbb a beverő gumik használata. Rendeltetése, hogy megakadályozza az ablak mozgását és a szigetelés.)

A napi munkaidő tizenegy óra. Reggel héttől este hatig nyomjuk, csak néha állunk meg egy kávéra vagy bekapni egy falatot. Estére kiéhezetten és teljesen átfagyottan szállok be autónk tágas utasterébe. Testem melegért és élelemért kiált – de nagyon hangosan.

Ekkor következik a nap fénypontja. A vásárlás.

Az otthon ismert német tulajdonú élelmiszerláncok mellett Bajorországban nagyon népszerű a Netto nevű bolthálózat is. Mi ide járunk beszerezni a betevőt. A bolt maga szokásos: polcok és hűtőpultok, ám  kollégáim vásárlási szokása ismét egy új világot tár fel előttem. Mikor napközben kérdezem őket, hogy mi lesz a vacsora, csak sejtelmesen somolyognak. Mire kijövünk a boltból, már mindent értek.

Mint Algernon a labirintusban, úgy járkálunk a polcok között, de amíg az egér az átjárót keresi a jutalomfalatért két folyosó között, addig a mi szemünk mást kutat. Egy piros cédulát az árucikken. E cédulán egy szám és egy százalékjel, alatta pedig egy szó: „30% Rabatt” (engedmény). E cédula határozza meg vacsoránkat.

A mai napon a sertéscsülök kapja a piros címkét, amiből elképesztő mennyiséget pakolunk a bevásárlókocsiba, majd pedig újabb szellemi tevékenység következik: Úgy tanulmányozzuk a heti akciós újságot, mint Langdon professzor a Da Vinci kódot.  A megfejtés aztán egy tucat ebből vagy abból az élelmiszerből, de nem kíméljük a pénztárcánkat, ha öblítőt vagy mosószert kínálnak – komoly árengedménnyel. Annyit veszünk, hogy az elkövetkező száz évre ki tudnánk öblíteni egy kisváros összes frissen mosott ruháját. 

Hét óra, amire hazaérünk. Tisztálkodás, főzés. Este tíz óra, mire kész a vacsora. Sutba dobom szokásomat, hogy este hat után nem eszem. Olyan éhes vagyok, hogy az alumínium ablakkeretet is megrágnám.

A tágas nappali szépen megterített asztalánál négy munkásember falatozik. Az asztal közepén hatalmas edény, benne annyi székelykáposzta, hogy egy kézilabdacsapat egyheti kalóriaigényét is könnyedén fedezné. Az, hogy a székelykáposzta nem a kedvencem, és hogy lassan este 11 óra, cseppet sem érdekel. Csendben kanalazzuk az ételt. Igazi evés-meditációt tartunk. Megszűnik a világ, csak két dolog létezik: a tányéron illatozó falatok – és én. Eszembe sem jutnak a kérdések, amelyek napközben foglalkoztattak: meddig fogom bírni életem legújabb kalandját?

Ez a kérdés teljességgel másodlagos. Egyél, hogy legyen mit felhasználnod holnap, amikor folytatjuk a munkát. A többit pedig majd dobja az élet. Úgy teletömöm magam, hogy nem tudok hason aludni. Hanyatt fekszem és nézem a plafont.

Aztán belezuhanok az álomba.

Reggel négykor kipattan a szemem. Betántorgok a konyhába, testemben egy új életforma új életérzésével, izmaimban új, eddig teljesen ismeretlen fáradtsággal. Iszom a kávém és a kanapén ülve élvezem az egyedüllétet, a kávé ízét, a csendet és az ablakon túl a szemerkélő áprilisi hóesést.

Aztán lassan felkelnek kollégáim is, ezek a becsületes, tisztességes profi munkásemberek, akiket az első pillanatban megkedvelek. Segítőkészek és türelmesek velem. Én cserébe a legjobb tudásommal segítem a munkájukat. Sokat beszélgetek velük: múltjukat, vágyaikat, fájdalmaikat, félelmeiket, sorsukat egyszerű szavakkal tárják fel előttem.

Új univerzumom megismerése így válik teljessé.