Hulpbakker – avagy a munka frontja Belgiumban

Európa történetét ugyanaz a kéz írja, mindegy, hogy a keleti vagy a nyugati felén élsz. Belgiumban, pontosabban nyugat-Flandriában is munkatársat keres biztosítós és boltos, vendéglátós és zöldséges. Bár a munkaerőhiány a nyár folyamán valamelyest csökken a „jobstudent”, vagyis a diákok tömeges munkába állásával, ettől még az új munkatársak toborzása teljes erővel zajlik, amit gyakorlatilag teljes egészében munkaközvetítők végeznek. Itt, Ieper városában is egymás hegyén-hátán találhatók az irodák, benne néhány unatkozó irodista, mert jelentkező, vagyis munkáskéz, alig akad.

Természetesen a munka minőségét befolyásolja, hogy mihez értesz, és milyen nyelven beszélsz. Könnyen kaptam volna munkát étteremben vagy kalandparkban. Egy bárban dolgoztam is három órát, de annyira zavart mindenkit (munkatársakat és vendégeket egyaránt) a flamand és a francia nyelvtudásom hiánya, hogy inkább felmondtam. A kalandparkban pedig őszintén megmondták, hogy ahhoz, hogy ott dolgozzam, legalább közepes flamand vagy francia nyelvtudás szükséges.

Megérkezésem után néhány nappal már munkába is álltam egy műanyag gyárban, ahol kertitó-fóliát készítettünk elő eladásra: gépekkel és kézi erővel tekertük és hajtogattuk a különböző méretű fóliákat a megrendelések alapján. Szinte csak franciák között dolgoztam, egy fejvadász elmondta, ez azért van, mert sokkal kedvezőbbek számukra az adózási feltételek, mintha otthon vállalnának munkát. A gyár azonban július közepén egy hónapra bezárt, a nyári szabadságok miatt.  Nekem tehát új munkát kellett keresnem.

Azonnal hívott is az egyik iroda, hogy egy kenyérgyárban keresnek munkaerőt. A gond csak az, mondta a fejvadász, hogy a felvételi beszélgetésen meg kell szólalnom flamandul is. Kiszámítható volt, hogy egy kenyérgyárban az interjú kenyerekről és a munkafolyamatokról szól. Ezért felkerestem a cég honlapját és bemagoltam a termékek nevét, a munkafolyamat leírását és a cég történetét flamand nyelven. Igazán nagy derültséget okozott a HR osztályon, mikor elkezdtem felsorolni a cég által gyártott péksüteményeket flamandul. Lehet, hogy a kiejtésem nem volt az igazi, de azonnal felvettek, és másnap már munkába is álltam, mint hulpbakker, azaz segédpék. Vagy péksegéd.

 Flamand, német, angol, ghánai, francia, marokkói, iraki, holland munkatársam hamar befogadott. Ellenséges csupán egy kelet-európai pék volt velem, de ő ellenséges mindenkivel, még a kenyérrel is, amit készít. Csak így nevezi: shit.

Amit Flandriában (és azt hiszem, mindenhol a világon) egy kezdő munkatárstól elvárnak, az a szorgalom, vagyis inkább az igyekezet. A második érték a pro-aktivitás: ha látod, mit kell tenni, de nem vársz utasításra vagy parancsra, hanem teszed, amit kell. Ha pedig nem értesz valamit, akkor kérdezel, és addig kérdezel, amíg meg nem érted. Senkit nem zavart a kérdésözön, amit rázúdítottam. Kivétel csupán a kelet-európai pék volt, aki, ha kérdeztem, csak ennyit válaszolt: „Ity isz nyem máj práblem.” Hamar megtanultam, hogy tőle ne kérdezzek semmit.

A gyárban már ez első nap feltűnt egy ősz hajú, magas férfi, aki nem munkaruhában (fehérben), hanem farmerban végezte a munkát, mindig mást: hol pakolt, hol kenyeret gyúrt, hol a raktárban, hol pedig a futószalagnál ügyködött. Keményen dolgozott, akárcsak mi. Este, mikor éppen hazafelé indultam a motorommal, egy fenséges Porsche gurult mellém a parkolóban. A kocsiból az ősz hajú férfi hajolt ki: „ – Lazlo, milyen volt az első munkanapja? Remélem, jól érzi magát! Ha kérdése van, forduljon hozzám bizalommal!”

Mint kiderült, ő a gyár tulajdonosa.