A ZARÁNDOK NAPLÓJA

A holtpont testi szempontból azt jelenti, hogy teljesítőképességem határához értem. Lelkileg azt, hogy döntök: átlépem-e ezt a határt vagy sem.  Mit kell tennem ahhoz, hogy átlépjem? És ott mi történik?

–                    Mini-triatlon? Mi az nekem, volt élsportolónak?  – kérdeztem nagyképűen, miközben egy szűz piña-colada-t tartottam a kezemben a Ráday utca egyik bárjában.

Néhány éve, április közepén rendezték meg a Margit-szigeten az eseményt. Egy barátom szólt egy hónappal korábban, hogy vegyünk rajta részt, sőt, ajánlott egy felkészítő edzésprogramot is. Fentebb olvasható, mit válaszoltam, a kókuszos itallal a kezemben.

Csodás tavaszi idő fogadott bennünket a verseny napján. A Palatinus strand mellett gyülekeztünk, az első versenyszámra, az úszásra is itt került sor. Célom nem a győzelem, csupán a táv tisztességes teljesítése volt.

Az első meglepetés akkor ért, amikor beledugtam a lábam a hatalmas szabadtéri medence kéklő vízébe. Jéghideg volt. A strandot csak néhány nap múlva nyitották, mi voltunk az első fürdőzők. 800 métert kellett úszni, de a táv végére úgy átfagytam, lila voltam alul-felül. A középmezőnyben tanyáztam ekkor, az élboly már messze járt. Az úszás után kerékpárra kaptam, amely a sok versenybicikli között igen feltűnő volt, lévén, hogy egy kisméretű mountain bike-kal neveztem a versenyre. Tessék nyugodtan elképzelni egy majmot a köszörűkövön. Az voltam én…  Letekertem valahogy a hét kilométert, de a mezőny úgy röppent el mellettem, mintha háromkerekű gyerekbiciklin ültem volna.

És következett a 3 km-es futás. A bringáról leszállva alig tudtam emelni a lábam, szinte csoszogva tettem meg az első száz métert. Minden lépés kínszenvedés volt, hátamon, mellkasomon csorgott az izzadtság. A neheze azonban csak ezután következett. Féltávnál lehettem, amikor rám köszönt az első holtpont, aztán kis idő múlva a második, s aztán egyre rövidülő intervallumban a következő, egészen a célig. Holtpont holtpont hátán. Célba érkezés után elnyúltam a füvön. Sosem éreztem ilyen fáradtságot a testemben.

A holtpont hányingerrel, fejfájással, hasmenéssel, szédüléssel járó fizikai állapot, a szervezet válaszreakciója a megterhelésre. A sportolók ilyenkor hajlamosabbak feladni a versenyt. A holtpont testi szempontból azt jelenti, hogy teljesítőképességem határához értem. Lelkileg azt, hogy döntök: átlépem-e ezt a határt vagy sem.

A sportolók általában két módon próbálják „túlélni” a versenynek e szakaszát: Az egyik, amikor a sporttevékenység közben gondolataikat más területre terelik, pl. elkezdik magukban megszervezni, hogy mire költik a pénzdíjat, ha megnyerik a viadalt. A másik technika, amikor lelkileg is és gondolatban is belemennek a versenyzők a holtpontba, tudatosítják és átengedik magukon a sokszor kínzó fizikai fájdalmat. – „Igen, ez most a holtpont” – ismeri fel az érzést, és folytatja tovább a küzdelmet, legyőzve önmagát.

Persze nemcsak a sportban találkozhatunk a holtponttal. Átéljük párkapcsolatainkban és a munkánkban egyaránt. A holtpont egy csoport összeérési folyamatában is tetten érhető. A lényege, hogy a fejlődés bizonyos szakaszában nagyon nehéz időszak köszönt be, mikor szinte minden konfliktustól terhelten működik. Ha az egyén vagy a csoport ezen az időszakon átjut, megfigyelhető, hogy ugyanaz a tevékenység magasabb szinten, magasabb minőségben, de jóval kisebb energia befektetésével működik tovább.

Aki dudás akar lenni…

A holtpont jelen van az üzleti élet tréningjein is. A holtpont, a sportolókhoz hasonlóan, elsősorban fizikai fáradtságként jelentkezik. A tanítvány elálmosodik, képtelen figyelni, gondolatai elkalandoznak, firkálgat a füzetébe, vagy lopva sms-eket ír az asztal alatt. Ám a holtpont a tréning során ellenállás formájában is megnyilvánulhat. Az ellenállás többnyire azzal a változással kapcsolatos, amit a tréning és a tréner személye a program során a tanítványban előidéz. Nem akar változni, inkább ellenáll. Ilyenkor a résztvevők nevetgélnek, egymással beszélgetnek, nem-, vagy csak ímmel-ámmal végzik el a feladatokat, passzivitásba merülnek, vagy konfrontálódnak valamelyik csapattársukkal vagy a trénerrel.

Ezen a holtponton kell tanítványainkat átsegíteni. Ne felejtsük el, hogy a résztvevők ellenállása nem a tréner személyének, hanem az általa generált változások megélésének szól. Javaslom, hogy tudatosítsuk mi is tanulóink holtpontjait, ellenállásukat pedig ne vegyük személyes sértésnek, és tegyünk úgy, mint a sportolók: engedjük át magunkon.

Minél hosszabb és erőteljesebb egy tréningfolyamat, annál gyakrabban kell a trénereknek megbirkózni a résztvevők holtpontjával. Ez a folyamat, amennyiben délelőtt kezdődik a program, akkor ebéd után köszönt be először, és eltarthat akár egészen a program végéig. Az oktatás előrehaladtával egyre gyakoribbak a holtpontok.

Nekünk, trénereknek, két lehetőségünk van arra, hogy átsegítsük tanítványainkat ezen a nehéz időszakon: az első, hogy a holtpontról valamiféleképpen eltereljük a figyelmet. Egy könnyű, hangulatoldó gyakorlat, egy izgalmas történet, egy odaillő, rövid filmbejátszás segíthet ebben. Ezt úgy hívjuk, kizökkentés. Egy tréner kollégám ragyogóan tud vicceket mesélni, repertoárjában főleg erotikus viccek találhatók. Mindig, ha érzi a résztvevőkön a holtpontot, elmesél egy sikamlós viccet. Ragyogó kizökkentés. Szintén nagyszerű kizökkentés a szünet. (Persze, ha tematikailag odaillik.) A szünet segít feldolgozni a tanultakat, a résztvevők egymással beszélgetve, vagy egy séta során fel tudják oldani feszültségüket.

A szünet a tréning része. Ugyanolyan fontos, mint maga a program. Minél előbbre haladunk a programban, annál gyakrabban tartsunk szünetet. Ebéd után pedig lehetőleg egy órán belül.

A másik lehetőség, mint már említettem, sportolóknál az, hogy belemennek és tudatosítják magukban, hogy éppen holtponton mennek keresztül. Dönthetnek: feladják vagy folytatják.  A mi világunkban sem más a helyzet. Amikor érezzük, hogy a résztvevők holtponthoz érnek, folytassuk, „nyomjuk tovább” a programot, pozitív megerősítésekkel támogassuk őket, hogy ne szálljanak ki.

A helyzetet megnehezítheti azonban az, ha a résztvevő nem nyitott a változásokra. Ha kényszerből kell lefutni a maratont, más eredményt érünk el, mintha saját akaratunkból tesszük. Másképp fogadjuk a kellemesnek nem mondható holtpontot, ha önszántunkból megyünk a képzésre. Más a helyzet, ha küldenek. Ha kötelező. Amennyiben olyan résztvevői csapattal van dolgunk, ahol vannak aktív és passzív résztvevők, figyelmünket az aktívabbakra tegyük, a passzívakat pedig kapjanak kisebb fókuszt, ám ha adnak rá okot, feltétlenül dicsérjük meg őket.

A működő folyamatokat, a változni akaró résztvevőket támogassuk. Ám ha van lehetőségünk, tudjuk meg a passzivitás okát. Nagyon sokszor ez csupán annak a jele, hogy a résztvevő tőlünk még több figyelemre vágyik. Ha képesek vagyunk rá, adjuk meg neki, de ez ne menjen a többiek és a képzés rovására.

A holtpont elérheti a trénert is, nem csak a tanítványt. (Tudom, hogy holtpontom van, amikor elkezdek egy mondatot, és mire a közepére érek, elfelejtem, hogy mit is mondtam a mondat elején.) Testileg-lelkileg rendben kell lennünk, vagyis nekünk is edzenünk kell.

Nagy tanulsága volt számomra Brian Tracy budapesti képzésének. A Kongresszusi Központban került megrendezésre, telt ház előtt. Az akkor talán 60 éves férfi reggeltől estig a színpadon állt, fél órára ment el ebédelni, majd pedig az ebédszünet fennmaradó részében, és a többi szünetben autogramokat osztogatott.  A testileg teljesen fitt, derűs előadó lenyűgözte a hallgatóságot. Nemcsak azért, amit mondott, hanem azért is, aki volt.

A délután, főleg, ha jó kiadós volt az ebéd, a képzések legnehezebb időszaka. A mélypont elkerülése, vagy legalábbis kitolása érdekében arra szoktam törekedni, hogy a résztvevők minél hamarabb megebédeljenek, és még legyen idejük a délutáni program előtt mozogni. Általában megkérem a felszolgálókat, hogy a levest készítsék ki tálakban 13 órára, és hogy ne várják meg, míg mindenki megérkezik, aki ott van, kapja az ételt. Így általában sikerül negyven perc alatt megebédelni, s mivel nálam mindig egy óra az ebédszünet, marad kis idő feldolgozni a táplálékot. Trénereknek azt ajánlom, hogy könnyű ételeket fogyasszanak ebédre, és abból is mértékkel egyenek, viszont igyanak sok folyadékot, lehetőleg vizet. Ha a tréner bele tud szólni a menüválasztásba, akkor ebédre a résztvevőknek is könnyű ételeket rendeljen.

Egyszer egy angol úr tartott nekünk vezetőképzőt. Kedves középkorú londoni férfi, konzervatív öltözékben, érdekes kiejtéssel és kimért modorral. A délelőtt nagyszerűen sikerült, nagyon sokat tanultunk. Aztán eljött az ebédidő. Trénerünk nem tudta visszafogni magát a sok magyar ételkülönlegesség láttán, végigette a svédasztalt. Mindezt leöblítette két korsó sörrel, majd pedig elégedett arccal ült a helyén. Az addig pontos ember késett tíz percet. Már a bevezetőjénél alig tudta nyitva tartani a szemét, nagy nehezen kiadott még egy feladatot, s míg dolgoztunk, elaludt. Csak kicsit horkolt, székben nem könnyű aludni. Igyekeztünk csendben elvégezni a feladatot, hogy ne ébresszük fel.

A Ráktérítőtől háromszáz kilométerre északra, a Nagy homoktenger keleti partjainál, a Farafra oázisban töltöttem a névnapomat. Jöttek-mentek az üzenetek: Jöttek, mert rengetegen kívántak „boldognévnapot”, ami nagyon jól esett, mentek, mert mindenkinek megköszöntem rövid KÖSZÖNÖM-mel névnapi jókívánságát, kis bűntudattal a lelkemben, ugyanis én a legritkábban köszöntök fel bárkit is névnapja alkalmából.

Apró beduin emberke hatalmas dzsipjével közlekedtünk az elképesztő méretű homokdűnék között, délidőben megálltunk egy forrásnál, lubickoltunk a friss, hűvös vízben. A sivatag 50 fokos hőmérsékletét a 28 fokos vízzel telt medencében ücsörögve el lehetett viselni. Vezetőnk szinte a semmiből varázsolt hihetetlenül ízletes ebédet, és folyamatosan mondogatta: „A nagy melegben embernek, gépnek pihenni kell”. Aztán a szieszta után útra keltünk, megnéztük a fehér sziklákat és még néhány oázist, valamint egy sírt, ahol homok – koptatta, tán száz évnél is régebben itt heverő emberi csontvázak mutatták a test mulandóságát. Alkonyatkor, mikor a nap eltűnt a homokdombok mögött, s a fojtogató hőség csökkent egy kicsit, fél marmonkannányi vízzel mostuk le bőrünkről a ragadós izzadtságot, aztán faltuk a vacsorát, s közben élveztük a páratlan sivatagi éjszakát, a csillagok tömegét, ahogy a sötét égen vibráltak, ragyogtak. A névnapi sms-ek közben folyamatosan jöttek, én meg, ha éppen volt egy pálcikányi térerő, rendületlenül küldtem a viszont-KÖSZÖNÖM-öket. Sivatagi róka settenkedett mellettem a vacsora maradékáért, miközben én a szabad ég alatt megvetett ágyamból továbbra is a csillagokat és a tábortüzet bámulva éreztem homokszemnek magam az univerzumhoz végtelenéhez képest.

Másnap az előző napihoz hasonló programot követően délután érkeztünk be a szállodába, ahol azonnal fürdőnadrágra vetkőztünk, és belevetettük magunkat a szálloda medencéjének hideg vizébe. Önfeledten úszkáltam fel-alá, élveztem testemben a megtett út fáradalmait, aztán a medence partjára támasztottam a kezem, s szememmel szinte faltam a távoli dűnék varázslatos látványát.

Ekkor jelzett a telefonom. Üzenetet kaptam. Mivel a névnapom elmúlt, gondoltam, valami üzleti ügy lehet, ami még a sivatagban sem tűr halasztást. Kiszálltam a medencéből, megtöröltem a kezem, felkaptam a telefonomat, s megnéztem, ki küldte az sms-t. Egy hölgy volt. Névnapi üzenetet küldött. A szokásosat. Csalódott voltam, s nagyon untam már az üzenet-küldősdit. Berzenkedve, kapkodva, lelkemben a „legyünktúlrajtagyorsan” érzéssel válaszoltam ugyanazt, amit a többi üzenetre is (KÖSZÖNÖM) – aztán zsupsz be ismét a finom habokba.

Egy hónap múlva találkoztam az sms-t küldő hölggyel, egy kávéházban beszéltük meg a világ dolgait, amikor egyszerre hozzám fordult, és a következőt kérdezte:

–         Haragudtál rám valamiért, amikor a névnapi sms-t küldtem?

–         Miért haragudtam volna? – kérdeztem, és beleittam a jegeskávémba.

–         Csak mert amikor válaszoltál – folytatta – az a „köszönöm” az olyan… lekezelő, lepattintós… ellenséges volt.

Hirtelen eszembe jutott minden. A sivatag, a forróság, a medence, amiben úszkáltam, a pillanat, amikor megjött az sms… aztán felidéződött az ehhez kapcsolódó érzés, pontosan az, amit beszélgetőpartnerem elmondott.

A Farafra oázis és Budapest között kb. 3000 km a távolság. Én küldök a sivatagból egy üzenetet valakinek ide, Budapestre. Az ujjaim járnak a telefon billentyűin, ebből digitális jelek képződnek, a jelek megtesznek több ezer kilométert reléken, átjátszóállomásokon keresztül, majd megjelenik valaki más telefonkészülékén az, amit írtam. És ahogy, amilyen állapotban, amilyen érzésekkel írtam! Ugyanis, mint kiderült, az üzenet nemcsak a jeleket közvetítette, hanem az érzést is, pontosan úgy, ahogy az üzenet általam képződött. A szó ugyanaz volt, mint a többi válasz-üzenet esetében, ám az üzenet tartalma volt más, az érzelmi töltet miatt.

Az érzések a tartalom. A tananyag, amit a képzéseken a tanítványoknak átadok, az üzenet. A kettő együtt dolgozik, s kelt pozitív vagy negatív hatásokat a fogadó félben.

Szakács! Ügyelj arra, hogy mi van a lelkedben, amikor főzöl!

Taxisofőr! Ügyelj arra, mit érzel, amikor egy utast fuvarozol!

Ingatlanos! Ügyelj arra, mit érzel a házzal kapcsolatban, amit eladni akarsz!

Bárki vagy! Tudd, hogy mit érzel, mert ezt az érzést sugárzod a környezetedbe, akár egy rádióadó, és még a telefonhívásaid, sms-eid, emiljeid is közvetítik!

Tréner! Ügyelj arra, milyen lelkiállapotban vagy, amikor felnőtteket képzel!

Örülök, hogy ezt örökre tudatosíthattam magamban.

Esemesen.

A lábamnál feküdt a város. A csodás üvegpalota legfelső emeletének diszkrét eleganciával berendezett tárgyalójában álldogáltam. Néztem a budapesti háztetőket, s az alattuk nyüzsgő várost. Bájos mosolyú titkárnő invitált a helységbe, kérdezte kávé-, és frissítőigényemet, majd magamra hagyott. Már a tárgyalóasztal is vagyont ért, a puha szőnyeg, a talán eredeti képek a falon, az asztal közepén heverő, a cég eredményeit bemutató kiadványok minősége, minden-minden gazdagságot sugallt. Csakhamar megjelent a HR vezető, egy csinos negyvenes hölgy, elegáns kosztümben, visszafogott sminkkel az arcán, és parfümillattal maga körül. Kezében bőr-dosszié. Határozott kézfogása a sikeres cégek sikeres vezetőinek kézfogása volt.

– Felvásároltunk néhány kisebb céget – kezdte mondanivalóját, miközben névjegykártyámat nézegette – és szeretnénk egy csapatépítő programot a régi és az új munkatársaknak. Számunkra fontos a minőség – visszafogottan körbemutatott – mint láthatja. Önöknek is alaposan utána néztünk. A referenciáik jók – végignézett rajtam, talán öltönyöm márkáját próbálta kitalálni -, elképzelhető, hogy együtt fogunk működni.

A tárgyalás fél óráig tartott, az árajánlatot pozitívan bírálták el, a helyszínt bejártuk, az interjúkat elkészítettem, a programot elfogadták. A tréning kezdete előtt egy órával érkeztem a képzés helyszínére. Az oktatóterem asztalain hegyekben álltak a finom falatok, és az elképesztő mennyiségű – minőségi – alkohol. Még felocsúdni sem volt időm, mikor a kastélyszálló előtt megállt a busz, kiözönlöttek a résztvevők… és néhány perc múlva már túl voltak legalább két felesen. Rövidesen „ritka” jó kedvük lett. Az agyam, mint a megkergült GPS, mondogatta: újratervezés, újratervezés! Ez nem csapatépítés lesz, hanem habzsi-dőzsi!

A képzéssel végül egyik fél sem volt teljesen elégedett, de nem volt olyan rossz. Hibát vétettem, mert nem ismertem fel, hogy a megrendelő habzsi-dőzsit akar, nem pedig csapatépítést. Ugyanis én csapatépítő tréner vagyok, nem pedig habzsi-dőzsi tréner. Ez két különböző világ, bár a színpada ugyanaz. Honnan tudta volna a HR-es hölgy, hogy mi a kettő közötti különbség? Nekem kellett volna tudni, és nem szabadott volna elvállalni a tréninget.

Egy nagy cég vezető munkatársai elhatározták, hogy részt vesznek egy csapatépítő tréningen. Lévén, hogy a tulajdonosi kör Nyugat-Európa egyik hírhedten spórolós országából származott, megkeresték a legolcsóbb programot. El is mentek a hegyek közé két napra. Egy héttel a program után egy szaunában beszélgettem az egyik résztvevővel.  – „Nem volt olyan fa, amire ne másztunk volna fel. Nem volt olyan hegycsúcs, amit ne hódítottunk volna meg. Nem volt olyan árok, amin ne keltünk volna át – sorolta panaszosan –, csak értelme nem volt az egésznek.”

A fiúk, akik a fenti programot szervező tréningcéget vezetik, egy évben több időt töltenek a hegyek között, mint a városban. Elképesztő tapasztalattal rendelkeznek a szabadtéri gyakorlatok megszervezése terén, viszont fikarcnyi ismeretük sincs a multi világ életéről. Amin a cég vezetői részt vettek, nem csapatépítő program volt, hanem kalandtúra – csak ezt nem tudták sem a résztvevők, sem a trénerek.

A csapatépítő programok lényege, hogy a résztvevők a gyakorlatok elvégzése közben, és az azt követő megbeszélés során tudatosítják azokat a párhuzamokat, amelyek jellemzőek munkájukra és a tréningen végrehajtott feladatokra. Ennek levezetéséhez olyan személyre van szükség, aki jártas a tréningszervezés és levezetés területén, de belülről ismeri a multi világ életét is. Egy ilyen szakember képes rávilágítani azokra az összefüggésekre, amelyek tudatosításával a csapaton belül pozitív változások mennek végbe. Egy komolyan vett csapatépítés – komoly dolog. Emberi sorsok, munkakörök változhatnak meg, és munkacsoportok élete vehet fordulatot általa, mert egy ilyen képzésen sok minden kiderül.

Egy világcég county managerei, azaz egy adott országot vezető igazgatói érkeztek hazánkba Európa különböző országaiból. A határon elvették az irataikat, pénzüket, majd egy rozoga buszra szálltak. A személyes holmikat a csomagtartóba kellett tenni. A busz elindult a Bükk felé, majd egy elhagyott helyen megállt, mintha elromlott volna. Leszállították a résztvevőket, a busz otthagyta őket, majd vissza sem jött. A résztvevők egy levélből értesültek, hogy három napot kell eltölteniük valahogy pénz, iratok, váltóruha, tisztálkodási eszköz, és benzinüzemű közlekedési eszköz felhasználása nélkül, és így kell eljutniuk egy 100 km-re lévő négycsillagos szállodába úgy, hogy útközben csak szükség esetén használhatnak aszfaltozott utat. Térképük sem volt. Az egyik résztvevő stoppal hazament. Másnap kirúgták. A többiek túlélték a három napot, célba jutottak. A tréner vezetésével további három napon keresztül elemezték a történteket, és tudatosították, hogy önmagukon és munkájukban mit és hogyan kell változtatniuk.

Mi marad meg egy csapatépítő tréningből? Élményszinten a kalandok és a megoldott feladatok sikerélménye. Ám a csapatot és az egyént érintő valódi változások 80%-a a tréning utáni megbeszélések és felismerések eredménye! S hogy ez megtörténjen, ezért a tréner felelős.

Egy felkészült tréner felismeri egy csapat és a csapatot alkotó munkatársak erősségeit és gyengéségeit. Számára az is kiderül, hogy a helyükön vannak-e a csapatban. Ebből következtetést tud levonni a team és a munkatársak munkahelyi tevékenységével kapcsolatban, méghozzá olyanokat, amire sem a cégvezetés, sem a csapat, sem az egyén nem mindig képesek.

A megbeszélés során nem az a tréner feladata, hogy ezt elmondja, hanem az, hogy úgy vezesse a történtek feldolgozását, hogy a résztvevők kimondják és tudatosítsák a feladatok végrehajtása és a munkahelyi folyamatok közötti kapcsolatot.

Ha ezt a megbeszélést a megrendelő nem igényli, akkor az a program nem csapatépítés, hanem kalandtúra.

Egy tantermi csapatépítő program során különböző írásos, vagy kisebb mozgással, négy fal között végrehajtható feladatokat oldanak meg a résztvevők.

A szabadtéri – tantermi csapatépítők során, mint ahogy nevében is benne van, a programok a tanteremben és szabadtéren zajlanak, a szabadtéri feladatok általában viszonylag kis fizikai megterhelést jelentenek a résztvevőknek.

A csak szabadtéri csapatépítő általában egymáshoz kapcsolódó gyakorlatok összessége, amelyek tartalmazhatnak – a résztvevők fizikai állapotának megfelelő – komolyabb kihívást jelentő feladatokat.

Egy „igazi” csapatépítő programnak komoly tétje van: A résztvevőknek különböző fizikai kihívást jelentő és elméleti, ill. kommunikációs feladatokat kell végrehajtani, ám amíg nem tudják megoldani a feladatot, addig nem jutnak tovább, és ez esetleg azzal jár, hogy nem ebédelnek, vagy nem találják meg a szállást – vagy hegyi mentőknek kell kimenteni őket a vadonból.

A túlélő program lényege, hogy limitált felszereléssel és erőforrással kell – túlélni bizonyos időszakot, és eljutni A-pontból a B-be. Itt nem kell a résztvevőknek semmilyen előre kidolgozott feladatot megoldani, itt a cél a célba jutás és a túlélés. Ezek tehát csak akkor csapatépítő programok, ha a feladatok megoldását mélyreható megbeszélések követik.

A többi, mondhatnám, habzsi-dőzsi. Pontosabban minden habzsi-dőzsi, amit nem követ megbeszélés.

Számos programszervező cég képes igazán színvonalas habzsi-dőzsiket tartani. És sokszor a megrendelőknek csak erre van szüksége. Bulira, nevetésre, ivászatra, táncra, magyarán vezetett jókedvre. A feladatok viccesek, kihívási szintjük csak ritkán magas, és a megbeszélés helyét átveszi a legjobbak díjazása, és esetleg a legmókásabb jelenetek levetítése. Összefüggések, analógiák feltárásáról szó sincs. A cél a gőz kiengedése, a stressz oldás, a gondok feledése, a jókedv, az örömszerzés, egyszóval a kikapcsolódás. Persze ennek is van csapatépítő ereje, de korántsem akkora, mint egy valódi csapatépítő programnak.

Néhány éve egy nagy biztosító üzleti csapatának vezetőjével tárgyaltam. Már volt korábban tréningen nálam, ezért keresett meg. Az Angelika kávéházban találkoztunk a Batthyány téren, ami akkor kiváló tárgyalóhely volt, ugyanis nem volt még bömbölő plazmatévé a falon. Ültünk egymással szemben, a fiatalemberen sötét öltöny, ahogy egy pénzügyi szakembertől megkövetelik, rajtam is hasonló öltözék. Egy 12 fős csoportnak volt a vezetője immár harmadik éve, váltakozó eredménnyel.

–         A segítségedre van szükségünk. Az idén bajnokok akarunk lenni.

–         Sanszos? – kérdeztem.

–         Igen. Ott vagyunk a legjobb ötben.

–         Minek kell történnie, hogy ti nyerjetek?

–         Csapattá kell válnunk – válaszolt gyorsan, mintha készült volna a kérdésre.

–         Jó, de hát a biztosítási üzletkötők eléggé individualista életet élnek. Ez egy egyszemélyes munka, nem?

–         Hát pont ez az! Egyszemélyes munka, ezért fokozottan szükségünk van egymás támogatására. Tudod, mindenkinek máskor megy a szekér. Ha valaki lemarad, segíteni kell neki, nem pedig magára hagyni. Van két sztárom, ők kötnek, mint a gép. Azt szeretném, hogy a többiek is kiegyensúlyozott eredményeket hozzanak.

Kezdett bennem összeállni egy homályos kép, mire van szükségük.

–         Pénz?

–         Amennyit akartok, ésszerűségi határokon belül.

–         Nem fogok többet kérni egy forinttal sem.

–         Én pedig nem adok egy forinttal sem kevesebbet.

–         Idő?

–         Max három nap. A programot, helyszínt, egyszóval mindent rád bízok.  – már az ajtóban állt, amikor visszafordult, mint Columbo, és így búcsúzott: – Egy esetben leszek elégedett a munkátokkal. Ha bajnokok leszünk.

Napokig tanakodtunk munkatársaimmal az alapötleten. További két hétig az erdőt jártuk, és felmértük a lehetséges helyszíneket. Hosszú napok és éjszakák teltek el, míg véglegesítettük a programot, és leszerződtünk a helybéli segítőinkkel. Aztán „lejártuk” az utat, mintha mi magunk is résztvevők lennénk, s ezt követően még további apróbb finomításokat végeztünk a tematikán.

Aztán egy szép őszi napon megérkezett a csapat. Nekünk, trénereknek már nem sok dolgunk volt, csak a legfontosabb: figyelni. A résztvevők az erdei feladatok megoldása révén az éjszakát egy barlangszálláson tölthették. Ha valaki tisztálkodni akart, száz méterrel lejjebb, a völgyben talált patakvizet. Priccsen aludtak. Másnap egy komoly kommunikációs feladat megoldásával jutottak el a reggeliző helyhez, egy elhagyott erdészház teraszára. Szürreális látvány volt a 13 csapzott résztvevő a frissen vasalt, mosolygós felszolgálók között, akik terülj-terülj asztalkámat varázsoltak az erdő közepére. Farkasként vetették magukat az ételre, többek szerint életük legfinomabb reggelije volt. A program közben persze előfordultak holtpontok: veszekedés, káromkodás, elcsüggedés. Ám mindig volt valaki a csapatban, aki jókedvével, ötleteivel vagy aktivitásával segített túljuttatni a többieket a nehéz pillanatokon. Késő este értünk a szállodába. Másnap egész nap „megbeszéltünk”. A munkatársak bizalmi szintje nagyságrendekkel emelkedett a megbeszélés végére. Kimondták fenntartásaikat egymással szemben, félelmeiket, eddig eltitkolt elvárásaikat. A tréning végére csapattá értek.

Néhány hónap múlva havas úton vezettem éppen a főváros felé, amikor pittyent a telefonom. Az üzleti vezetőtől kaptam sms-t: „Bajnokok lettünk. Köszönjük.”

Felelősséget vállalsz  tréneri munkádért? Pénzügyi felelősséget is? Vállalod-e annak a következményeit, hogy amennyiben egy tréning nem éri el a kívánt hatást, akkor visszafizeted a tréneri díjat? Ilyet még nem tettél? Pedig ez lenne korrekt, ugye? A sikerdíjas oktatást a legbátrabb trénerek vállalják csak fel. Azok, akik bíznak a tudásukban, önmagukban – és persze tanítványaikban is.

Évekkel ezelőtt egy nagy pénzintézetnél dolgoztam, ahol brókereket kellett fejlesztenem. Az elvárást a menedzsment egyszerűen és egyértelműen fogalmazta meg: növekedjen az ügyfélkör és “trédeljenek” (vagyis üzleteljenek, mert ebből származik a brókernek és a cégnek bevétele) minél többet a meglévők. A megrendelő csak azt kötötte ki, hogy más, hasonló cégnél ne dolgozzak, aláírattak velem egy titoktartási nyilatkozatot, aztán hajrá, azt csináltam, amit akartam. Fél év múlva ránéztek az ügyfélkör létszámára és a bevételekre. Mindkettő növekedett. A munkámat befejeztem, elköszöntem a cégtől. Nem tudom a lábamat lógatni és az Indexet olvasni egész nap, csak azért, mert jól megfizetnek. Kifizettek, mentem tovább.

Vannak belső trénerek és vannak külső trénerek.

A belső trénerek a cég alkalmazottai. Feladatuk a munkatársak folyamatos képzése. A belső trénerek egy új termék vagy valamilyen fontos vállalati változás bevezetésének kulcsfigurái.

A külsős tréner – vállalkozó, sokszor saját cége van. Feladata speciális ismeretek vagy képességek átadása a vállalat munkatársainak.

Előfordul, hogy a cég nem tart fenn belső oktatókat, hanem projektre szerződtet külső trénereket. Ha a projektnek vége, a trénert is szélnek eresztik.

Az exkluzivitási szerződés azt jelenti, hogy a külsős tréner egy bizonyos ideig egy adott cégnél dolgozik, vagy azt, hogy egy adott cégnél is dolgozik, de más, hasonló területen működő konkurens vállalatnál nem.

Az exkluzivitási szerződésnek egy óriási előnye van a „sima” tréninggel szemben: míg a képzések többségében a tréner befejezi a munkát a tréning végén, addig egy leszerződött tréner ott marad. Szembesül azzal, hogy amit tanított, az működik-e vagy sem. Csak bátraknak való.

Az exkluzivitási szerződés specialista trénert igényel, olyan tudással rendelkező szakembert, aki rövid, ill. középtávon folyamatosan tud hatást gyakorolni. Cégvezetők és HR-vezetők figyelmébe is ajánlom: bizonyos területekre érdemes trénert szerződtetni, meghatározott idejű szerződéssel. Egy jól kiválasztott tréner egy adott területen, ismeretanyagával, különleges látásmódjával és profi tréningjeivel óriási profitot tud generálni.

Mikor másodszor dolgoztam a fent említett pénzintézetnél, más feladatom volt. Havi néhány forintért elvállaltam a munkát. Ám kikötöttem, hogy az új bevételek bizonyos százaléka az enyém. Ezt hívják sikerdíjas tréneri tevékenységnek. Ez a szakma csúcsa. Kevesen vállalják, és nem is mindig jön be. Nekem néhányszor nagyon bejött, egyszer pedig nagyon nem. Persze, abból tanultam a legtöbbet. A tulajdonos joggal gondolhatja: „Idejön egy tréner, ígér valamit, és vagy bejön, vagy nem, de viszi a pénzt. A többletbevételből szívesen adok neki”. Rendben. Adjon, de sokkal többet, mintha sima képzés tartanék. Nagyobb kockázat, nagyobb nyerési esély.

Ha sikerdíjas szerződést kötünk, ahhoz nagyon jól kell ismernünk a céget. Pénzügyeit, vezetőit, múltját, jelenét, jövőjét. A munkatársakat és a piaci trendeket. És ha mindezt megtudtuk, érdemes a megérzéseinkre hallgatni. Ám a megérzésen túl, a szerződésnek hihetetlenül precíznek kell lennie, és mindkét félnek ugyanazt kell értenie, ami oda írva van, nehogy az elszámolásnál botrány legyen. Ezért jó, ha ismered a cégvezetőt.

Régebben kötöttem egy ilyen szerződést, három évre. Egy fallabda-teremben, egy izzasztó meccs után ültünk le megbeszélni a részleteket egy nagy cég karizmatikus csúcsvezetőjével. A szerződést egy papírszalvétára írtuk.

Minden szava teljesült.

Tíz éve történt. Az elegáns, Budapesthez közeli szállodában már sok képzést tartottam. Most a bárban ültem, előttem egy kávé és két “komoly” úriember. Az egyiknek úgy rebegett a szeme jobbra-balra, mintha azt lesné, melyik pillanatban veti rá magát egy orgyilkos. Egy párt önkormányzati frakcióvezetője volt egy vidéki kisvárosban. A másik a barátja. Prezentációs képzést kértek tőlem a frakció számára. Elmondták, hogy mi a célja az adott párt önkormányzati képviselőinek képzésével, amit most nem részletezek. A lényeg, hogy nagyon nem volt kedvem az egészhez: a céllal nem tudtam azonosulni, az ember nem volt szimpatikus, az egész beszélgetés kényelmetlen volt a számomra, egyrészt mert ebben a világban nem voltam jártas, másrészt mert olyan folyamatokról értesültem, amikről nem akartam tudni. Ám az üzlet az üzlet. Elkészítettem az árajánlatot. Miközben az irodámban a számítógép előtt ülve az elküldésre kész anyagot bámulva középső ujjam ott keringett az „enter” gomb felett, pro és kontra érvek cikáztak az agyamban. Egyfelől biztos voltam benne, hogy a képzés segítene a politikusnak és frakciójának elérni a céljait. Ám e cél eléréséhez nem akartam segítséget nyújtani. Vonzó volt számomra, hogy megismerhetek egy olyan világot, amit eddig csak a hírekből ismertem. Másfelől nem voltam biztos benne, hogy valóban meg akarom ismerni. –Ne gyerekeskedj! Kell a cégnek a bevétel! – mondta egyik felem. – De nem ilyen áron…- mondta a másik. Végül a pénz döntött: egy olyan szemérmetlenül magas összeget adtam meg az árajánlatban, amit, ha elfogadnak (és ki is fizetnek), akkor az valamennyire elcsitította volna háborgó lelkiismeretem. Sajnos vagy szerencsére nem fogadták el. Ám láthatjuk: van olyan összeg, amire megnyomjuk az „enter”-t.

Egy kollégám mesés ajánlatot kapott egy dohánygyártól, hogy legyen ott belsős tréner. Nem fogadta el, mert nem akart olyan cégnél dolgozni, ahol emberre káros terméket forgalmaznak.

Egy trénercég nem hajlandó gyógyszercégeknek képzést tartani, mert nem ért egyet üzletpolitikájukkal.

Egy másik tréner kollégám visszautasított egy tréningsorozatra történő felkérést, mert a termékkel, amit a megrendelő árult, szerinte becsapják az ügyfeleket.

Egy alkalommal felkértek egy MLM-cég vezetői, hogy a hálózat tagjainak tartsak képzéseket. Semmi közöm nem volt soha az MLM-hez, mint ahogyan az általuk értékesített termékhez sem. Leültem kalkulálni, és kijött egy összeg, amiért szívesen készültem fel a képzésekre, és örömmel tartottam meg azokat. Az ajánlatot elfogadták, én pedig egy nagyon izgalmas, sok pozitív változással járó tréningsorozatot vezettem le a cégnél, amivel mindenki elégedett volt. Van tehát annyi pénz, ami meghozza a kedvünket.

Egy másik alkalommal egy nagy pénzügyi cég kért fel egy vezetői program megtartására. Pökhendi, rongyrázós tulajdonosok, számomra nem szimpatikus termék, ráadásul a vezetők pont olyanok voltak, mint a tulajdonosok. Közben persze sírtak, hogy nincs bevételük, és alkudtak a végtelenségig. Sajnos elvállaltam a programot, nagyon kevés pénzért. A nagyképű, öntelt résztvevők számára megtartott program igazi vesszőfutás volt. Én nem tettem oda magam ennyiért pénzért rendesen, taszított a résztvevők számomra ellenszenves magatartása, és persze folyamatosan pörgött elmémben a belső mantra, hogy jaj, ilyen kevés pénzért ezt kell csinálnom.

Megérdemeltem, amit kaptam. A résztvevők utáltak engem és a képzést, a tulajdonosok elégedetlenek voltak az eredménnyel, a tanfolyam díját késve, nagyon késve utalták át. Már ott hibáztam, hogy elvállaltam a képzést úgy, hogy nem volt kedvem hozzá. Aztán ott folytatódott, hogy nem hagytam abba a képzés közben, de a legnagyobb hiba az volt, hogy képtelen voltam a program során pozitívan viszonyulni a folyamatokhoz és a résztvevőkhöz, mert csak a magam sérelmével, a kevés bevétellel voltam elfoglalva. Életem egyik legkeservesebb programja volt, a prostituálódás egyik szép példája.

Persze mondhatjuk, hogy hány millió ember végez olyan munkát, amit nem fizetnek meg, és utálja, amit csinál. Ám ha valaki utálja is a munkáját és nem is fizetik meg, annak milyen eredménye lesz?  Ha egy prostituált utálja a szexet és még pénzt sem kap érte eleget, azt ki élvezi?

A tréner prostituálódását nem társadalmi elvárások alapján kell meghatározni. Ha nem kéred meg az árad, vagyis ha kevesebbért dolgozol, mint amennyit érsz; Ha kedvetlenül, felkészületlenül tartasz meg egy képzést; Ha csak a bevétel miatt olyan programot vállalsz el, amihez nem értesz, akkor prostituálódsz.

A bugyor az, ha ezt megszokod. Ha nem veszed észre, hogy már prostituált vagy. Amikor a tanítványok tömege egy nagy massza, és a vacsora után menekülsz a szobádba, hogy ne is kelljen velük találkozni. Ha egy tréningnap már csak „meló”, és ha a tudásodat bagóért adod el. Vagy ha olyan programok sorát vezeted, amihez nem is értesz, és még csak nem is érdekel, ha ezt észreveszik. Ha a tréningre való felkészülés nyűg, no és ha egy tréning megtartásában már nem leled örömöd, és mégis csinálod, mint egy gép. Akkor ez már nem is prostituálódás. Ez már maga a pokol.

Ám nem csak neked. A tanítványoknak is az.

Kétségbeesve álltam a férfimosdó ajtajában. Előttem esdeklő tekintetű hölgy térdelt. Egy olyan cégnek tartottunk képzést kollégámmal, ahol az alkalmazottak 90%-a nő. A tréningen negyvenen voltak résztvevők, közülük csak kettő volt férfi. A hölgy erőteljes mozdulatokkal húzott volna be az egyik wc-be, én… igazán nem tudtam mitévő legyek. Bemenjek? Ne menjek? Nagyon zavarban voltam. „– Gyere, gyere, kérlek” – lihegte, és ujjaival már a sliccem körül matatott. Féltem, hogy meglátnak… szokatlan volt, hogy így udvarol egy nő… már kigombolta sliccemet és az alsógatyámat húzkodta.

Ekkor rápillantottam az órámra. A szünetből még egy perc volt hátra. A résztvevők a teremben gyülekeztek, hallottam zsibongásukat. „– Mennünk kell! Kezdődik a tréning!” – motyogtam, és kirántottam magam a fogásából. Gyorsan megigazítottam magamon öltözékemet, és vörös fejjel a terem felé indultam. A nő dühösen kiáltotta utánam: „- Buzi!”

Még öt perc, ha lett volna…

Ám nem volt öt perc, a hölgy pedig a tréning során passzivitásával tüntetett a mosdóban történtek miatt. Kezdő tréner voltam akkor, de nem tudom, most, több mint tizenöt év elteltével helyesen döntenék-e.

Amikor erről a fejezetről beszélgettem egy kollégámmal, ő a 30-as évek legendás amerikai oktatóját, Dale Carnegie-t idézte, aki azt írta valahol, hogy a trénernek tilos a tanítványaival szexuális viszonyt kezdeményezni.

–         Biztos nem próbálta… – mondtam elgondolkodva.

–         Honnan veszed? – kérdezte a kollégám.

–         Mert akkor nem ezt írta volna.

–         Vagy próbálta, csak ráfaragott.

Nevettünk.

Leírva viccesnek tűnik.

Ideális esetben a tréning résztvevői elszakadtak a munkahelyükről, és az otthonuktól is: távol vannak férjtől, feleségtől. A tréning vacsora utáni programját gyakran kötetlen beszélgetés váltja fel, és sokszor előkerülnek otthonról hozott, vagy a szállodában vásárolt alkoholos italok. A résztvevők gyakran egyedül alszanak.

Optimális esetben a résztvevők felnéznek a trénerre: ő bölcs, okos, nagyszerű tanácsai vannak, határozott, irányít, jól vezeti a tréninget és a résztvevőket. A tanítványok kedvükre felruházhatják egy sor isteni tulajdonsággal. És ha a tréner (és trénernő) megtetszik valakinek, akkor ott a szállodában nagyszerű lehetőség nyílik a hódításra. Egy bizalmas beszélgetés kis alkohollal vegyítve halk zeneszó mellett nagyszerű kiindulási pont, hogy aztán, hogy aztán…

A fejezet elején olvasható példában azzal, hogy nem hagytam magam… ott a férfimosdóban, megnehezítettem a dolgomat a tréningteremben.

Néhány évvel ezelőtt egy üzletkötői csoportnak vezettem képzést egy vidéki szállodában, vagyis egy ideális helyszínen. Már a program elején feltűnt egy dekoratív hölgy. Az ebéd után odajött hozzám, és így szólt: „Tetszel”. ”Köszönöm” – válaszoltam. Mint kiderült, családos, jó anyagi körülmények között él a férjével, így aztán nem is töri magát a munkában, nem nagyon motivált. Vacsora után ismét odajött hozzám, és a fülembe súgta: „Ma este kicsavarlak, mint a citromot.”  Tényleg így tett. Egész éjjel csak csavart és csavart.

A program után néhány nappal a főnöke hívott: – Mit csináltál ezzel a csajjal?  – kicsit megijedtem: talán feljelentett szexuális zaklatásért? – Amióta hazajött, dolgozik, mint a gép, elképesztő eredményei vannak, köszönöm!  Máskor is hozzád küldöm képzésre! – azzal bontotta a vonalat.

Lám, ha a tréner odateszi magát, micsoda csodák történnek!

Ám aztán a hölgy elkezdett telefonálgatni. Először naponta egyszer, aztán kétszer, aztán egyre többször hívott, vagy sms-eket küldött. Ha kikapcsoltam a telefonomat, teleénekelte szerelmes dalokkal az üzenetrögzítőm. Hiába kértem, hogy ne hívjon. Fél évig zaklatott.

Nagyon megbántam azt az éjszakát.

Ha a tréner valakivel intim kapcsolatba kerül egy képzés során, az rövid és/vagy hosszú távon mindenképpen valamilyen következménnyel jár: Vagy a tréningen, vagy a céggel való együttműködéssel kapcsolatban, vagy pedig a magánéletedben. Ám hogy ez a hatás pozitív vagy negatív lesz-e, azt nem lehet tudni! Ezzel a tudattal induljunk neki minden kalandnak ígérkező beszélgetésbe, s amikor a helyzet kezd komolyra fordulni, akkor jusson az eszünkbe: a következő lépésnek már következménye lesz, és fogalmunk sincs, hogy mi.

Fedák Sáriról, a múlt század legendás színésznőjéről terjed a legenda, hogy országjáró körútján, mikor a vidéki városokban Melindát játszotta a Bánk bánban, az előadást megelőző este, azért, hogy a Bánkot játszó színésszel megtalálják az összhangot, Fedák Sári szobájában, intim körülmények között gyakorolták a szöveget. Egy nap egy vidéki városba érve, a vacsora után a művésznő visszavonult a szobájába, a Bánkot játszó színésszel „gyakorolni.” Miután megszabadultak ruháiktól, és Fedák Sári megpillantotta a színész pucér altestét, a pletykák szerint így kiáltott fel: – Ön ilyen aprócska kukaccal nem játszhatja el a magyar drámairodalom legnagyobb szerepét! – azzal felöltözött, és még az esti vonattal elhagyta a várost.

Ha úgy döntünk, hogy belemegyünk egy kalandba egy képzésen, kedves tréner vagy trénernő, akkor kötelező az ágyban is megfelelni az elvárásoknak – a tréning érdekében! Mert az ott történteket a résztvevő nem fogja különválasztani a tréningtől. Ha pozitív dolgok történnek az ágyban, az erősítheti hitelességedet, és fordítva.

Egy alkalommal egy nyolcfős csapatnak tartottam képzést. Két hölgytől is kaptam a „jelzéseket”. A tréningen részt vett a csoport vezetője is, egy éles szemű, középkorú asszony. Odajött hozzám a szünetben: – Ha bármelyikkel le mersz feküdni, többet nem tartasz a cégnél tréninget! – ezzel otthagyott.

Mivel a cég a legnagyobb megrendelőnk volt, komolyan vettem figyelmeztetését.

Néhány éve egy kolléganőm a bárpultnál szóba elegyedett az egyik résztvevővel, aki majdnem két méter magas, széles vállú, ráadásul értelmes fickó volt. Vacsora után kezdtek el beszélgetni, a bár zárásakor még mindig ugyanott álltak. Nézték egymást (mást nem is láttak), csak úgy sistergett körülöttük a levegő.

Másnap a trénernő, aki egyébként is felkészült, kiváló tréner, valami olyat produkált, hogy csak lestem. Meg irigykedtem. Nem tudom szavakkal azt a profizmuson túli valamit leírni, amit hangulatban, érzésekben, a résztvevőknek akkor adott. Csoda volt.

Szerelmesek lettek. Két évig tartott a kapcsolatuk. Ma jóbarátok.

Ott ült velem szemben és gyönyörű volt. Alakja tökéletes, mint csaknem húsz évvel ezelőtt, haja sötétbarna, mint egykor, és mosolya, az az isteni mosolya megint úgy hatott rám, hogy a szavak csak akadozva jutottak az eszembe.  Hátra dőlt a székén, karját keresztbe fonta,  feketekeretes szemüvege mögül nézett rám kifürkészhetetlen pillantásokkal. Fogalmam sem volt, mi járhat abban az okos fejében, ehelyett igyekeztem – kétségbeesetten – az lenni, aki valójában vagyok, kevés sikerrel.

Azt gondoljuk, hogy helyzetek, esetek nem fordulhatnak velünk többé elő. Úgy hisszük, hogy felnövünk, férfivé vagy nővé érünk… aztán jön valaki a múltból, valaki, aki egykor életünk egy sorsdöntő elágazásához vezetett bennünket, s amikor toporogtunk, akár szakadék volt, akár csak egy kis gödör előttünk, lökött (vagy rúgott) rajtunk egyet, hogy induljunk már tovább. Essünk, zuhanjunk, repüljünk. Szóval találkozunk ezzel a lénnyel hosszú idő elteltével, belenézünk a szemébe, megérezzük az illatát, a hangját úgy isszuk, mint sivatagi vándor a forrásvizet, és ott vagyunk ismét, a zuhanás ki-tudja-mennyi-ideig-tartó pillanatában.

A multivilág színes poklában ismerkedtünk meg, építgettük karrierünket ilyen-olyan eszközökkel a 90’-es évek elején, amikor a kapitalizmus kezdett igazán bemutatkozni idehaza. Egymás húsába maró, „klasszikus” szerelem volt, ahol adtuk és vettük, vagy ontottuk és raboltuk egymástól az energiát. Ahol minden együttlétünk drámai részlet volt egy egészen testreszabott, és mindig az utolsó epizódnak tartott szappanoperából.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Aztán elhagyott, és én meghaltam. És aki elmegy, az otthagyottal ellentétben felszabadult, boldogabb, mint valaha.  A nyitott irodában láttam őt vidáman jönni-menni, s láttam a következő kiválasztottjával, ahogy igyekeznek az ebédszünetben még színesebbé tenni a multivilág poklát… Nem tudtam ezt a látványt elviselni. Kétheti vergődés után beadtam a felmondásomat, és megalapítottam első cégemet.

Vállalkozóvá lettem, része a mítosznak, akinek nem fizetése van, hanem bevétele, aki minden hónapban mínuszról indul, aki, ha van olyan portékája, ami eladható, jó, ha vigyáz, mert lehet, másnap már nem kell senkinek, amije van.

Tréner lettem, és házaltam, akár egy biztosítási ügynök (ami nem esett nehezemre, tudniillik korábban az voltam). Volt, akinek kellet a tudásom, volt, akinek nem. Aztán a mennyiségi mutatók kezdtek minőségbe átcsapni, ami az üzleti sikerekben is megmutatkozott – éppen az utolsó pillanatban, amikor már majdnem tönkrementem. És aztán történt velem annyi minden, hogy beleszédülök, ha felidézem a mérhetetlen mennyiségű eseményt. „Jót” és „rosszat”.

Ott ültem szemben a nővel, aki volt olyan kegyes, bátor vagy önző, hogy egykor kíméletlenül taszított rajtam egy akkorát, hogy meg sem álltam addig, amíg azzá nem lettem, aki most vagyok. Belenéztem sötét szemébe, de ez a szem már nem az volt, mint régen. Nem volt benne érzés, pontosabban nem az az érzés volt benne, mint amit… megszoktam tőle. Hálát éreztem, mély hálát iránta, mert megtette velem azt, ami a dolga minden nőnek, aki a Kezdet Asszonya.

Stratéga vagy? Taktikus vagy?  mert mindkettő nem lehetsz! Vajon a trénernek mivel kell rendelkeznie inkább? Stratégiai vagy taktikai érzékkel?  Válaszolj magadban most. Majd  olvasd végig a posztot, és válaszolj a kérdésre ismét.

 A barlang félhomályában néhány sötét alak kucorgott. A tűz már csak halványan pislogott, ezért valaki néhány husángot dobott a parázsló fadarabokra. A barlangban füst, emberi izzadtság és égett hús szaga keveredett. Egyszerre furcsa hangokat hallottak a barlang koromsötét mélyéről. Szívük összeszorult, amikor meglátták a közeledő alak falra vetődő kísérteties árnyékát. Kócos hajába csontdarabokat és állatbőrt fűzött, kezében hosszú, színesre festett botot fogott, amin emberi és állati fogak csörömpöltek. Testét szarvasbőrből varrt hosszú lepel borította. Mezítláb volt. Megállt a lába előtt reszkető emberek előtt, két kezét az ég felé nyújtotta, és mély torokhangon énekelni kezdett. Énekelt hosszan, elnyújtva, mintha farkasok üvöltését utánozná. A földön ülők először egymásra, majd az éneklőre sandítottak. Aztán a legbátrabb, először halkan, majd egyre hangosabban énekelni kezdett az álló alakkal. Csakhamar a többiek is követték a példáját, s kis idő múlva zengett az egész barlang. Az önfeledt éneklés hangja tovaűzte a félelmet, s helyébe a rettenthetetlen vadászok bátorsága költözött, akik szembeszállnak bármilyen vadállattal, akik gyorsabbak az őznél, erősebbek a ragadozóknál. Az álló alak egyszerre abbahagyta az éneklést. Végignézett a többieken. Egy mozdulatára néma csend lett. A kezébe vett egy félig elszenesedett fadarabot és néhány kacskaringós vonalat húzott a falra. Egy bölény körvonalai rajzolódnak ki a kesze-kuszának látszó vonalakból: Döfésre kész szarv, hatalmas test, erős lábak. A kézben tartott fadarab immár lándzsaként funkcionált. Először lassan, majd egyre nagyobb lendülettel a falra rajzolt állat előtt mutatta, hogyan és hová kell döfni a lándzsát vadászat közben. Mindenki feszülten figyelt, néhányan már ülve gyakorolták a mozdulatokat. Az egész olyan volt, mint egy rituális tánc. Az álló alak egyenként rámutatott a földön ülőkre, akik felálltak, és utánozni kezdték a mozdulatokat. Sorra került mindenki. Aztán a vadászok visszatértek sátraikba, hogy erőt gyűjtsenek, mielőtt hajnalban útnak indulnak. A varázsló egy sziklára telepedett a csillagos ég alatt, szemét a semmibe függesztette, s mozdulatlanságba merevedve révedt vissza saját világába…

Talán így volt. Ki tudhatja? A trénerek, az edzők, a koreográfusok, sőt, a színházi rendezők munkája varázsló ősök hagyományain alapul. Barlangok mélyén, körtáncot járó törzsi ünnepek tábortüzénél született ez a munkakör.

Ám a tábortűznél ült még egy fontos személy: a törzsfőnök.

A törzsfőnök vezette a törzset. Ő döntött olyan sorskérdésekben, mint háború és béke. Ő döntött életről és halálról.

A törzsfőnök birtokolta a törzs fölötti fizikai uralmat. A varázsló a lelkit. A törzsfőnök eldöntötte, hogy háborúba kell menni. A varázsló pedig arról döntött, hogy mikor. A törzsfőnök tudta, hogy mit kell tenni a törzs fennmaradása érdekében, a varázsló pedig azt, hogyan.

Ma egy céget stratégiai vezetők és taktikai vezetők irányítják. A stratégiai vezető feladata a hosszú távú gondolkodás, látni folyamatokat és tendenciákat. Ismernie kell a konkurenciát, netán magasabb körökben is jártasnak lenni, politikai érzékkel kell rendelkezni. Mérlegelnie kell és komoly horderejű döntéseket hozni. Mindezt a nagyobb profit érdekében. A stratégák (a görög sztrategosz szóból) átfogó tervek megálmodói, létrehozatói. A létrehozáshoz pedig munkatársakra van szükség, akik a feladatokat végrehajtják. A célok, mint az év végi bevételek megemelése, vagy a piacvezetővé válás egy adott területen aprólékos, fókuszált munka eredménye.

„Aki mindig távolra néz, könnyen megbotlik” – tartja az arab közmondás.

Egy cég életében azért van szükség taktikusokra, hogy a stratégák ne botoljanak el a folytonos távolra nézés közben. Ők azok, akik a hosszú távú célokat a napi gyakorlatra fordítják le.

A stratéga és a taktikus általában két különálló személyiség. Szükségük van egymásra, mert a cég szekere máskülönben nem halad egyről a kettőre.

A trénerek a cég életében a taktikusok. Míg a cégvezető, vagyis a stratéga feladata, hogy reális célt tűzzön ki a munkatársak számára, a tréner dolga kidolgozni, és megvalósíttatni a tennivalókat. Minél tehetségesebb stratéga valaki, annál gyatrább a taktika területén. Aki hosszú távra kiválóan tervez, sokszor dadog a napi ügyek végrehajtásában. A taktikusok viszont nem rendelkeznek olyan látnoki képességekkel, mint stratéga kollégáik. Ők a pillanatban jók, a napi ügyek megoldásában. A trénereknek tehát alapvetően taktikai érzékre van szükségük, nekik kell a főnök (vagy a külföldi tulajdonos) néha kivihetetlennek tűnő céljainak elérésére képessé tenni a munkatársakat.

Stratégiai vagy taktikai érzékkel rendelkezel-e inkább?  A stratégákat a folyamatok érdeklik, a taktikusokat pedig az ember. A hadvezérek számokban gondolkodnak, a hadnagyok személyben.

Profi labdarúgó-csapatok irányítója a vezető edző. Ő a csapat stratégája. Munkába lépésekor kiválasztja az edzőket, például az erőnléti edzőt, vagy a kapusedzőt. Egy jó edzésterv alapján nyilván ő is le tudna vezetni egy jó edzést a kapusoknak, de olyan jót, mint amilyet egy jó kapusedző tud, nem lenne képes. Nem is ez a dolga. Az ő dolga a győzelem. A trénereké az, hogy a győzelemre képessé tegyék a játékosokat.

Néhány hónapja letettem a motoros-vizsgát. A tanfolyam során pechemre a motoros iskola vezetőjéhez kerültem, egy igazi stratégához. Miközben a gyakorlati vizsgára készülve tekeregtem a bóják között, ő rám sem hederítve ott állt a pálya szélén, folyamatosan telefonált, intézte a cég ügyeit, újabb tanítványokat szerzett, vagy valakivel halaszthatatlan megbeszéléseket folytatott. Csak néha figyelt rám, akkor is így kezdte mondókáját: – „Mé’ így csinálod?”  (Hogy miként kellett volna helyesen végrehajtanom a feladatot, sosem mondta.) Ha elrontottam valamit, olyan fájdalmas arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Kollegiális derűvel vettem részt ebben a játékban. Amikor a forgalomban gyakoroltunk, folyamatosan… csesztetett a már említett „mé’ így” kezdetű mondattal. A rutinon simán átmentem, a forgalmi vizsgáról páros lábbal rúgtak ki. Egy „jobbkezet” nem adtam meg, és majdnem elütöttem egy gyalogost a zebrán. Teljesen fel volt háborodva, hogy lehetek ilyen béna. Aztán szerencsém lett. A stratégának gyermeke született, ezért családi kötelezettségeinek tett eleget két hétig. A pótvizsgáig egy fiatal, lelkes trénerre bíztak, aki türelmesen elmagyarázott mindent, bíztatott, felhívta hibáim következményeire a figyelmet, egyszóval nagyon élveztük a közös tanulást.  A pótvizsgámra aztán ismét előkerült a nagyfőnök, ott feszített a követő-autóban a motorom mögött, közben telefonálgatott és a vizsgabiztossal beszélgetett. A forgalmi vizsgám hibátlanul sikerült. Miközben lekászálódtam a motorról és levettem a bukót és a kesztyűt, a vizsgabiztos és a főnök odajött hozzám. A vizsgabiztos gratulált, elmondta, hogy nagyszerűen szerepeltem, és hogy ritkán lát ilyen magabiztos motorozást. A főnök kihúzta magát, látszott, hogy az elhangzottak nagyon jól esnek neki. Büszke volt. Magára.

   1. A tapasztalatra épülés törvénye

A felnőttek a meglévő tapasztalataikra épülő új ismeretet tanulják meg a leghamarabb.

2.  Az aktivitás törvénye

A felnőttek gyakorlatok, próbák, feladatok, kihívások útján tanulnak, ezért a program 80%-nak aktívnak kell lennie

3. A vizualizálás törvénye

A tanítványoknak látniuk, vagyis vizualizálniuk kell magukat abban a helyzetben, amint a tanultakat használva munkájukban hatékonyabbá válnak.

+ 1 Az impulzus törvénye.

Az új ismereteket többször elismételve, több szempontból megvilágítva, aktív környezetben kell elsajátíttatni. Minél több pozitív impulzus éri a felnőttet egy új ismeret feldolgozása közben, annál valószínűbb, hogy a megszerzett tudást használja is a tréning után.

Mikor dolgozik meg a tréner a pénzéért? Akkor, ha munkájának eredménye mérhető. Pénzben. Ha nő a vállalat, vagy az egyéni résztvevő profitja, nagyobb az esély, hogy újabb tréninget rendelnek tőled.   Hogy milyen összetevői vannak egy profit-termelő képzésnek, erről olvashattok az alábbiakban. 

Budapesten mindenki fázott és emellett zuhogott az eső, lenn, a délvidéken igazi tavasz volt.  Egy szegedi, belvárosi irodában ültem, egy általam régen ismert és tisztelt igazgatóval. A falakat statisztikák borították, minden munkatársra és csoportra lebontva a napi, heti és havi teljesítmény, a legapróbb részletekig. A halkléptű, középkorú asszisztens finom kávét hozott, mi pedig belekezdtünk az üzleti beszélgetésbe. Már tartottam a vezető csapatának, 30 munkatársnak két képzést fél évvel korábban, most arról volt szó, hogy folytatjuk-e a tréningsorozatot.

– Folytatjuk a programot! – vágott a beszélgetés közepébe a vezető. Ízes tájszólással beszélő, negyvenéves forma ember volt, kis bajusszal, az utolsó divat szerinti öltönyben. – És tudod, miért? – kérdezte. Felállt, és az éves teljesítmény-statisztikához lépett – elővette tollát, és bekarikázott két pontot. – Itt meg itt voltunk a tréningeden, és nézd, ez a csapat teljesítménye.  – két kiugró csúcsra mutatott, a tréningeket követő héten. – Amíg ilyen eredményeket mutatnak a tréning utáni statisztikák, tőletek rendeljük a képzéseket. De csak ha te tartod.

Még két évig dolgoztunk együtt.

Egy alkalommal az Intercontinentalban vártam egy ügyfelemre, s mivel előbb érkeztem, belelapoztam az egyik előttem heverő kiadványba. A kulináris élményeket kínáló folyóirat közepén egy nagy csoportképet találtam, ahol az elmúlt évek szakács-világbajnokait láthattam. Figyelmesen megnéztem a pirospozsgás arcokat, a kissé elhízott, mosolygós szakembereket, a világ legjobb séfjeit. Sugárzott belőlük, hogy szeretik a munkájukat, hogy  számukra az élet egy nagy evés, ahol minden íznek jelentősége van. És, értettem meg, ez a hozzáállás, fűszerezve jókedvvel, a munkájuk iránti elkötelezettséggel, szeretettel, profizmussal és alázattal, mind belekerül abba az ételbe, amit elénk raknak. Ezt mind megesszük. És az általuk elkészített fogás ettől lesz isteni.

A konyhafőnökök és trénerek munkája hasonló.

Amikor tréninget alkotunk, a kreativitás varázslókonyhájában dolgozunk. Ilyenkor nem szabad kontrollálni a szellemet, minden ötlet, elképzelés jó, gondolataink repkednek össze-vissza, és elképesztő tervek kovácsolódnak az agyunkban, hogy aztán a tréning közeledtével letisztuljanak. Olyan ez, mint a nagy divatcégek bemutatói. A kifutón látott extravagáns ruhák nem jelennek meg az utcán, nem találkozunk velük nap mint nap. Ám konszolidáltabb kivitelben már láthatjuk őket a kirakatokban és az utca emberén.

Ahhoz, hogy alkotó fantáziánk a megfelelő irányba haladjon, sok mindent kell tudnunk a megrendelőről a tulajdonosi körtől a termékig, a cégfelépítéstől a karrierlehetőségekig.

Ezt követően jöhet az anyaggyűjtés. Az anyaggyűjtés a gyakorlatok, feladatok, tanítandó ismeretanyag összegyűjtését jelenti. Ide tartozik a tréner előadásainak anyaga, és a kiadványok (munkafüzetek, „handoutok”) tartalma is. Olyan tevékenység ez, mintha sok meglévő gyógyszerből raknánk össze egy újabbat, ahol betegről betegre az összetevők arányát állítjuk be másként.

A tréningre való felkészülés sokszor tovább tart, mint maga a tréning, főleg igaz ez akkor, ha olyan programot kér tőlünk a megrendelő, ami korábban nem szerepelt repertoárunkon. Vannak olyan tréningcégek, ahol ezt az anyagot külföldön, az anyacég erre szakosodott munkatársai állítják össze. Ilyenkor a trénernek „le kell adni” az anyagot, úgy, ahogyan az az oktatói kézikönyvben megírták.

Ha tudunk mindent a cégről és a tanítványainkról, összeállt a tematika és a tréninganyag, ha kitűztük a tréning célját, és ezt összekevertük saját tapasztalataitokkal, nos, ezt etetjük meg a résztvevőkkel. Ha az alkotómunka megfelelő volt, akkor nagy rá az esély, hogy hatni tudunk, vagyis a tréning eléri a célját, és a résztvevők fejlődnek…

…és ha fejlődnek, akkor a tréningről hazatérő, jobban működő munkatársak tevékenysége révén a cég gyarapodik, vagyis növekszik profitja. És ha ez bekövetkezik, akkor dolgoztál meg a pénzedért.