A kezdet asszonya

Ott ült velem szemben és gyönyörű volt. Alakja tökéletes, mint csaknem húsz évvel ezelőtt, haja sötétbarna, mint egykor, és mosolya, az az isteni mosolya megint úgy hatott rám, hogy a szavak csak akadozva jutottak az eszembe.  Hátra dőlt a székén, karját keresztbe fonta,  feketekeretes szemüvege mögül nézett rám kifürkészhetetlen pillantásokkal. Fogalmam sem volt, mi járhat abban az okos fejében, ehelyett igyekeztem – kétségbeesetten – az lenni, aki valójában vagyok, kevés sikerrel.

Azt gondoljuk, hogy helyzetek, esetek nem fordulhatnak velünk többé elő. Úgy hisszük, hogy felnövünk, férfivé vagy nővé érünk… aztán jön valaki a múltból, valaki, aki egykor életünk egy sorsdöntő elágazásához vezetett bennünket, s amikor toporogtunk, akár szakadék volt, akár csak egy kis gödör előttünk, lökött (vagy rúgott) rajtunk egyet, hogy induljunk már tovább. Essünk, zuhanjunk, repüljünk. Szóval találkozunk ezzel a lénnyel hosszú idő elteltével, belenézünk a szemébe, megérezzük az illatát, a hangját úgy isszuk, mint sivatagi vándor a forrásvizet, és ott vagyunk ismét, a zuhanás ki-tudja-mennyi-ideig-tartó pillanatában.

A multivilág színes poklában ismerkedtünk meg, építgettük karrierünket ilyen-olyan eszközökkel a 90’-es évek elején, amikor a kapitalizmus kezdett igazán bemutatkozni idehaza. Egymás húsába maró, „klasszikus” szerelem volt, ahol adtuk és vettük, vagy ontottuk és raboltuk egymástól az energiát. Ahol minden együttlétünk drámai részlet volt egy egészen testreszabott, és mindig az utolsó epizódnak tartott szappanoperából.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Aztán elhagyott, és én meghaltam. És aki elmegy, az otthagyottal ellentétben felszabadult, boldogabb, mint valaha.  A nyitott irodában láttam őt vidáman jönni-menni, s láttam a következő kiválasztottjával, ahogy igyekeznek az ebédszünetben még színesebbé tenni a multivilág poklát… Nem tudtam ezt a látványt elviselni. Kétheti vergődés után beadtam a felmondásomat, és megalapítottam első cégemet.

Vállalkozóvá lettem, része a mítosznak, akinek nem fizetése van, hanem bevétele, aki minden hónapban mínuszról indul, aki, ha van olyan portékája, ami eladható, jó, ha vigyáz, mert lehet, másnap már nem kell senkinek, amije van.

Tréner lettem, és házaltam, akár egy biztosítási ügynök (ami nem esett nehezemre, tudniillik korábban az voltam). Volt, akinek kellet a tudásom, volt, akinek nem. Aztán a mennyiségi mutatók kezdtek minőségbe átcsapni, ami az üzleti sikerekben is megmutatkozott – éppen az utolsó pillanatban, amikor már majdnem tönkrementem. És aztán történt velem annyi minden, hogy beleszédülök, ha felidézem a mérhetetlen mennyiségű eseményt. „Jót” és „rosszat”.

Ott ültem szemben a nővel, aki volt olyan kegyes, bátor vagy önző, hogy egykor kíméletlenül taszított rajtam egy akkorát, hogy meg sem álltam addig, amíg azzá nem lettem, aki most vagyok. Belenéztem sötét szemébe, de ez a szem már nem az volt, mint régen. Nem volt benne érzés, pontosabban nem az az érzés volt benne, mint amit… megszoktam tőle. Hálát éreztem, mély hálát iránta, mert megtette velem azt, ami a dolga minden nőnek, aki a Kezdet Asszonya.