Csapatépítés, kalandtúra, habzsi-dőzsi

A lábamnál feküdt a város. A csodás üvegpalota legfelső emeletének diszkrét eleganciával berendezett tárgyalójában álldogáltam. Néztem a budapesti háztetőket, s az alattuk nyüzsgő várost. Bájos mosolyú titkárnő invitált a helységbe, kérdezte kávé-, és frissítőigényemet, majd magamra hagyott. Már a tárgyalóasztal is vagyont ért, a puha szőnyeg, a talán eredeti képek a falon, az asztal közepén heverő, a cég eredményeit bemutató kiadványok minősége, minden-minden gazdagságot sugallt. Csakhamar megjelent a HR vezető, egy csinos negyvenes hölgy, elegáns kosztümben, visszafogott sminkkel az arcán, és parfümillattal maga körül. Kezében bőr-dosszié. Határozott kézfogása a sikeres cégek sikeres vezetőinek kézfogása volt.

– Felvásároltunk néhány kisebb céget – kezdte mondanivalóját, miközben névjegykártyámat nézegette – és szeretnénk egy csapatépítő programot a régi és az új munkatársaknak. Számunkra fontos a minőség – visszafogottan körbemutatott – mint láthatja. Önöknek is alaposan utána néztünk. A referenciáik jók – végignézett rajtam, talán öltönyöm márkáját próbálta kitalálni -, elképzelhető, hogy együtt fogunk működni.

A tárgyalás fél óráig tartott, az árajánlatot pozitívan bírálták el, a helyszínt bejártuk, az interjúkat elkészítettem, a programot elfogadták. A tréning kezdete előtt egy órával érkeztem a képzés helyszínére. Az oktatóterem asztalain hegyekben álltak a finom falatok, és az elképesztő mennyiségű – minőségi – alkohol. Még felocsúdni sem volt időm, mikor a kastélyszálló előtt megállt a busz, kiözönlöttek a résztvevők… és néhány perc múlva már túl voltak legalább két felesen. Rövidesen „ritka” jó kedvük lett. Az agyam, mint a megkergült GPS, mondogatta: újratervezés, újratervezés! Ez nem csapatépítés lesz, hanem habzsi-dőzsi!

A képzéssel végül egyik fél sem volt teljesen elégedett, de nem volt olyan rossz. Hibát vétettem, mert nem ismertem fel, hogy a megrendelő habzsi-dőzsit akar, nem pedig csapatépítést. Ugyanis én csapatépítő tréner vagyok, nem pedig habzsi-dőzsi tréner. Ez két különböző világ, bár a színpada ugyanaz. Honnan tudta volna a HR-es hölgy, hogy mi a kettő közötti különbség? Nekem kellett volna tudni, és nem szabadott volna elvállalni a tréninget.

Egy nagy cég vezető munkatársai elhatározták, hogy részt vesznek egy csapatépítő tréningen. Lévén, hogy a tulajdonosi kör Nyugat-Európa egyik hírhedten spórolós országából származott, megkeresték a legolcsóbb programot. El is mentek a hegyek közé két napra. Egy héttel a program után egy szaunában beszélgettem az egyik résztvevővel.  – „Nem volt olyan fa, amire ne másztunk volna fel. Nem volt olyan hegycsúcs, amit ne hódítottunk volna meg. Nem volt olyan árok, amin ne keltünk volna át – sorolta panaszosan –, csak értelme nem volt az egésznek.”

A fiúk, akik a fenti programot szervező tréningcéget vezetik, egy évben több időt töltenek a hegyek között, mint a városban. Elképesztő tapasztalattal rendelkeznek a szabadtéri gyakorlatok megszervezése terén, viszont fikarcnyi ismeretük sincs a multi világ életéről. Amin a cég vezetői részt vettek, nem csapatépítő program volt, hanem kalandtúra – csak ezt nem tudták sem a résztvevők, sem a trénerek.

A csapatépítő programok lényege, hogy a résztvevők a gyakorlatok elvégzése közben, és az azt követő megbeszélés során tudatosítják azokat a párhuzamokat, amelyek jellemzőek munkájukra és a tréningen végrehajtott feladatokra. Ennek levezetéséhez olyan személyre van szükség, aki jártas a tréningszervezés és levezetés területén, de belülről ismeri a multi világ életét is. Egy ilyen szakember képes rávilágítani azokra az összefüggésekre, amelyek tudatosításával a csapaton belül pozitív változások mennek végbe. Egy komolyan vett csapatépítés – komoly dolog. Emberi sorsok, munkakörök változhatnak meg, és munkacsoportok élete vehet fordulatot általa, mert egy ilyen képzésen sok minden kiderül.

Egy világcég county managerei, azaz egy adott országot vezető igazgatói érkeztek hazánkba Európa különböző országaiból. A határon elvették az irataikat, pénzüket, majd egy rozoga buszra szálltak. A személyes holmikat a csomagtartóba kellett tenni. A busz elindult a Bükk felé, majd egy elhagyott helyen megállt, mintha elromlott volna. Leszállították a résztvevőket, a busz otthagyta őket, majd vissza sem jött. A résztvevők egy levélből értesültek, hogy három napot kell eltölteniük valahogy pénz, iratok, váltóruha, tisztálkodási eszköz, és benzinüzemű közlekedési eszköz felhasználása nélkül, és így kell eljutniuk egy 100 km-re lévő négycsillagos szállodába úgy, hogy útközben csak szükség esetén használhatnak aszfaltozott utat. Térképük sem volt. Az egyik résztvevő stoppal hazament. Másnap kirúgták. A többiek túlélték a három napot, célba jutottak. A tréner vezetésével további három napon keresztül elemezték a történteket, és tudatosították, hogy önmagukon és munkájukban mit és hogyan kell változtatniuk.

Mi marad meg egy csapatépítő tréningből? Élményszinten a kalandok és a megoldott feladatok sikerélménye. Ám a csapatot és az egyént érintő valódi változások 80%-a a tréning utáni megbeszélések és felismerések eredménye! S hogy ez megtörténjen, ezért a tréner felelős.

Egy felkészült tréner felismeri egy csapat és a csapatot alkotó munkatársak erősségeit és gyengéségeit. Számára az is kiderül, hogy a helyükön vannak-e a csapatban. Ebből következtetést tud levonni a team és a munkatársak munkahelyi tevékenységével kapcsolatban, méghozzá olyanokat, amire sem a cégvezetés, sem a csapat, sem az egyén nem mindig képesek.

A megbeszélés során nem az a tréner feladata, hogy ezt elmondja, hanem az, hogy úgy vezesse a történtek feldolgozását, hogy a résztvevők kimondják és tudatosítsák a feladatok végrehajtása és a munkahelyi folyamatok közötti kapcsolatot.

Ha ezt a megbeszélést a megrendelő nem igényli, akkor az a program nem csapatépítés, hanem kalandtúra.

Egy tantermi csapatépítő program során különböző írásos, vagy kisebb mozgással, négy fal között végrehajtható feladatokat oldanak meg a résztvevők.

A szabadtéri – tantermi csapatépítők során, mint ahogy nevében is benne van, a programok a tanteremben és szabadtéren zajlanak, a szabadtéri feladatok általában viszonylag kis fizikai megterhelést jelentenek a résztvevőknek.

A csak szabadtéri csapatépítő általában egymáshoz kapcsolódó gyakorlatok összessége, amelyek tartalmazhatnak – a résztvevők fizikai állapotának megfelelő – komolyabb kihívást jelentő feladatokat.

Egy „igazi” csapatépítő programnak komoly tétje van: A résztvevőknek különböző fizikai kihívást jelentő és elméleti, ill. kommunikációs feladatokat kell végrehajtani, ám amíg nem tudják megoldani a feladatot, addig nem jutnak tovább, és ez esetleg azzal jár, hogy nem ebédelnek, vagy nem találják meg a szállást – vagy hegyi mentőknek kell kimenteni őket a vadonból.

A túlélő program lényege, hogy limitált felszereléssel és erőforrással kell – túlélni bizonyos időszakot, és eljutni A-pontból a B-be. Itt nem kell a résztvevőknek semmilyen előre kidolgozott feladatot megoldani, itt a cél a célba jutás és a túlélés. Ezek tehát csak akkor csapatépítő programok, ha a feladatok megoldását mélyreható megbeszélések követik.

A többi, mondhatnám, habzsi-dőzsi. Pontosabban minden habzsi-dőzsi, amit nem követ megbeszélés.

Számos programszervező cég képes igazán színvonalas habzsi-dőzsiket tartani. És sokszor a megrendelőknek csak erre van szüksége. Bulira, nevetésre, ivászatra, táncra, magyarán vezetett jókedvre. A feladatok viccesek, kihívási szintjük csak ritkán magas, és a megbeszélés helyét átveszi a legjobbak díjazása, és esetleg a legmókásabb jelenetek levetítése. Összefüggések, analógiák feltárásáról szó sincs. A cél a gőz kiengedése, a stressz oldás, a gondok feledése, a jókedv, az örömszerzés, egyszóval a kikapcsolódás. Persze ennek is van csapatépítő ereje, de korántsem akkora, mint egy valódi csapatépítő programnak.

Néhány éve egy nagy biztosító üzleti csapatának vezetőjével tárgyaltam. Már volt korábban tréningen nálam, ezért keresett meg. Az Angelika kávéházban találkoztunk a Batthyány téren, ami akkor kiváló tárgyalóhely volt, ugyanis nem volt még bömbölő plazmatévé a falon. Ültünk egymással szemben, a fiatalemberen sötét öltöny, ahogy egy pénzügyi szakembertől megkövetelik, rajtam is hasonló öltözék. Egy 12 fős csoportnak volt a vezetője immár harmadik éve, váltakozó eredménnyel.

–         A segítségedre van szükségünk. Az idén bajnokok akarunk lenni.

–         Sanszos? – kérdeztem.

–         Igen. Ott vagyunk a legjobb ötben.

–         Minek kell történnie, hogy ti nyerjetek?

–         Csapattá kell válnunk – válaszolt gyorsan, mintha készült volna a kérdésre.

–         Jó, de hát a biztosítási üzletkötők eléggé individualista életet élnek. Ez egy egyszemélyes munka, nem?

–         Hát pont ez az! Egyszemélyes munka, ezért fokozottan szükségünk van egymás támogatására. Tudod, mindenkinek máskor megy a szekér. Ha valaki lemarad, segíteni kell neki, nem pedig magára hagyni. Van két sztárom, ők kötnek, mint a gép. Azt szeretném, hogy a többiek is kiegyensúlyozott eredményeket hozzanak.

Kezdett bennem összeállni egy homályos kép, mire van szükségük.

–         Pénz?

–         Amennyit akartok, ésszerűségi határokon belül.

–         Nem fogok többet kérni egy forinttal sem.

–         Én pedig nem adok egy forinttal sem kevesebbet.

–         Idő?

–         Max három nap. A programot, helyszínt, egyszóval mindent rád bízok.  – már az ajtóban állt, amikor visszafordult, mint Columbo, és így búcsúzott: – Egy esetben leszek elégedett a munkátokkal. Ha bajnokok leszünk.

Napokig tanakodtunk munkatársaimmal az alapötleten. További két hétig az erdőt jártuk, és felmértük a lehetséges helyszíneket. Hosszú napok és éjszakák teltek el, míg véglegesítettük a programot, és leszerződtünk a helybéli segítőinkkel. Aztán „lejártuk” az utat, mintha mi magunk is résztvevők lennénk, s ezt követően még további apróbb finomításokat végeztünk a tematikán.

Aztán egy szép őszi napon megérkezett a csapat. Nekünk, trénereknek már nem sok dolgunk volt, csak a legfontosabb: figyelni. A résztvevők az erdei feladatok megoldása révén az éjszakát egy barlangszálláson tölthették. Ha valaki tisztálkodni akart, száz méterrel lejjebb, a völgyben talált patakvizet. Priccsen aludtak. Másnap egy komoly kommunikációs feladat megoldásával jutottak el a reggeliző helyhez, egy elhagyott erdészház teraszára. Szürreális látvány volt a 13 csapzott résztvevő a frissen vasalt, mosolygós felszolgálók között, akik terülj-terülj asztalkámat varázsoltak az erdő közepére. Farkasként vetették magukat az ételre, többek szerint életük legfinomabb reggelije volt. A program közben persze előfordultak holtpontok: veszekedés, káromkodás, elcsüggedés. Ám mindig volt valaki a csapatban, aki jókedvével, ötleteivel vagy aktivitásával segített túljuttatni a többieket a nehéz pillanatokon. Késő este értünk a szállodába. Másnap egész nap „megbeszéltünk”. A munkatársak bizalmi szintje nagyságrendekkel emelkedett a megbeszélés végére. Kimondták fenntartásaikat egymással szemben, félelmeiket, eddig eltitkolt elvárásaikat. A tréning végére csapattá értek.

Néhány hónap múlva havas úton vezettem éppen a főváros felé, amikor pittyent a telefonom. Az üzleti vezetőtől kaptam sms-t: „Bajnokok lettünk. Köszönjük.”